Kritika 26. (1997)
1997 / 5. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: Ciki, doki
hasonlít egymásra, a központi kérdésnek nincs aktualitása, különösebb történelmi nyomatéka se (s töprengenek-e ma Magyarországon a szocializmusról?). Kifakult a históriából a Monroe-dráma is. Nem maga Marilyn, aki bizonyára a huszadik századi mozi és a magányos színészsors jelképalakja marad, hanem az a pikantéria, amely a híres író és a nagy sztár fölbomlott házasságát övezte. Monroe ma bálványozott üres kép, akinek oltárára időről időre letesznek egy bestsellert: melyik Kennedynek volt a szeretője, ki ölette meg, s a gyilkosságnál miként kukkolt az FBI? Az előadás a szuverén és korszerű értelmezés, a szuggesztív megvalósítás felelősségét akarvaakaratlanul áthárítja két fantomalakra: az „igazi” Marilyn Monroe-ra és az „igazi” Arthur Millerre. A darab figurái között csupán tévedésből szikráznak föl konfliktusok. Menczel Róbert eldöntetlen, jellegtelen színpadán ványadt fénynyalábokban téblábolnak, csengenek, kiabálnak a szereplők. Hányják a falra a borsót, mert - ez az író technikájának, a szószínháznak a vétke is - többnyire a levegőbe beszélnek. Az lenne a dráma, hogy nincs (utólag már nem lehet) dráma, jóvátehetetlenül elveszett a személyek közti kontaktus. A nehézkes (olykor csak otromba félsötétet szolgáltató) fénydramaturgiánál valamivel sikerültebb Jávori Ferenc tagoló funkciókat ellátó zenéje. Az általános tanácstalanságot Csík György ezúttal vérszegény jelmezei is elárulják. Szociálisan is eltéveszti a legtöbb öltözéket, s a ruhákból ráadásul árad a színtelenség, az unalom. Maggie vörös és fehér jelmeze ismerő séma, élettelen utánzása a magazinokban látottaknak. Balázsovits Lajos attól áldott jó — de mostanában egyáltalán nem jó rendező, hogy (nyilatkozza is bőven) ámuldozik a remek színészkollégák tehetségén. Lehet örvendezni a több színházból verbuvált nagyszerű gárdának, de nem ártana például, ha mondjuk Zenthe Ferenc (ezúttal: Apa) nem úgy ingázna játékszíni szerepei között, hogy észre se lehet venni: Neil Simonból, Moldova György érintésével, éppen Arthur Millerbe érkezett. Érzékelhető instrukciók híján rutinosan „blattól”, s ebben a jellemábrázolástól tapintatosan elhúzódó Úri István (Quentin testvére, Dán) is követi. Rubold Ödön (Mickey) lelkiismeretesen meg akar felelni az imázsának, Puskás Tamás (Lou), nem lévén egyetlen kapaszkodója, belekap három-négy formálási lehetőségbe is. Sajgál Erika (Felice) nem ok nélkül nyilatkozta: nem éppen nagy szereppel tisztelték meg - abban viszont az epizodista becsületével áll helyt. A pár mondatos női semmiségek szinte elronthatatlanok: Simonyi Krisztina (Elsie) egy-két percre magához ragadja a hatalmat, Földi Teri harminc év előtti játékmódja legalább emlékeztet a mű 1967-es, nemzeti színházi bemutatójára. Frajt Editet (Louise) megint utolérte a meg nem értett feleség szerepének végzete, Sára Bernadette-et (Helga) is a német (osztrák) nő pedantériája, muzikalitása és háborútraumás függősége. Az első nőj, illetve a kedves alakját roppant egyhangúan szólaltatták meg, ám ez az egy hang legalább megszólalt. Ha egy színpadon nincs pontosan eldöntve, mikor emelnek föl valóságos telefonkagylót és mikor jelzik csupán a készüléket s a mozdulatot, akkor minden megtörténhet. Ha a minimálisan szükséges kellékeket kézhez-lábhoz készítik, de valójában nincs mit csinálni velük, akkor a színészek csak használják a levegőt. Ha Lukács Sándor kínjában szinte pisztolyként emeli föl a bal kézfejét és sorozatlövésként süti el szavait, akkor az aktori mesterség mesterkéltséggel siet önmaga védelmére. A magamagát tékozló Quentin azért még úgy-ahogy körvonalazódik, s azt Nyertes Zsuzsának is illúziókeltően sikerül eljátszania a lápvirág-jelenetben, mivel babonázza meg az ügyvédet. Maggie sztárallűrjeivel, szeszélyeivel, védtelenségével már nem boldogul. Az életerő csacsogó kis Maggie-je után a halálvágyó nagy Maggie-t Miller sem tudta karakterizálni, vagy legalábbis nem a testi-lelki korláttalanság állapotából vezette le a rabságérzet későbbi fejleményeit. Nyertes és Lukács a parányi ágy-forgószínpadon kínos - mert színpadilag megoldatlan - aktusokra kényszerülnek, de a fojtogatási epizódnál is jobb behunynunk a szemünket. Bár esett volna bűnbe A bűnbeesés után truppja! Bármiféle szélsőség, újdonság, formabontás jobb lett volna — ha már előbányászták a darabot —, mint ez az esetlen irodalmi színpadosdi. TARJÁN TAMÁS KRITIKA Előfizetőknek számonként 98 Ft MEGRENDELŐLAP Megrendelem a KRITIKA című lapot...............pld-ban, az alábbi címre: Megrendelő neve:................................................................................................................... Címe (város, kerület):............................................................................................................ (utca, tér, lp).......................................................................................................................... (emelet, ajtó):...........................................irányítószám:..................................................... Előfizetési díj egy évre: 1176 Ft fél évre: 588 Ft negyed évre: 294 Ft Az előfizetési díjat a részemre küldendő átutalási postautalványon egyenlítem ki. aláírás A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítve az alábbi címre kérjük feladni: Hírlap-előfizetési és Lapellátási Iroda - 1900 Budapest, Lehel u. 10/A TELEVÍZIÓ Ciki, doki Nyilván véget ért a hazai tévéjáték-termést sújtó hét szűk esztendő, sőt: beállhatott a pazarlásra ingerlő bőség ideje, ha olyan forgatókönyvről, mint amilyen Bacsó Péter Helló, doki!-jáé lehetett, nem is egyet, de mindjárt hat darabból álló sorozatot gyártottak. Nem tűnik valószínűnek, hogy e hat rész a papíron, eredeti formájában még remek és gazdag volt, teli sűrű, érdekes, izgalmas, mulatságos, jellegzetesen mai történetekkel, figurákkal, s valamiféle erőszakos közbeavatkozás nyomán lúgozódott ki mindez az elkészült darabokból. Cenzurális és egyéb kényszerre manapság nem fogható rá, ha egy mű még csak nem is hazug, vagy torz, de üres és jellegtelen lesz. Nem lehet azzal védekezni, hogy kivágták, kihúzták, újraforgattatták a kemény, a revelációt ígérő részeket. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy az író-rendező azt valósította meg, amit ígért - inkább az a fejtörést okozó probléma, hogy ilyen ígéret kinek a számára s ugyan miféle meggondolások alapján lehetett csábító? Még csak azt sem gondolhatjuk, hogy fajsúlyos, komoly társadalmi problémák helyett eleve a habkönnyű, kellemes szórakoztatás volt a sorozat célja. Ha így állna a dolog, nemcsak kifogásokat nem hangoztatnánk, de kitörő lelkesedéssel üdvözölnénk a Helló, doki!-t, boldogan jelentenénk ki, hogy végre valami emberséges, bájos, üdítő, a maga 47 perces terjedelmét ízléssel és jó kedéllyel kitöltő valami született. Hiszen akár születhetett is volna... Nem véletlenül rágják le csontig évtizedek óta a szemnek rágógumit gyártó, nemes és nemtelen szándékú iparosok azt a súlyos problémát, miszerint „Doktor úr, a maga szíve sose fáj?” Ez nemcsak a leghálásabb témák egyike, de bárhol másutt a világon a tuti siker záloga is. Ennek rendszerváltás utáni vetülete is lehetett volna — a maga módján érdekes, ironikus, könnyfakasztó, tanulságos, adrenalin szintet emelően izgalmas, vagy bármely más hatás kiváltására alkalmas. Egyik sem lett. Igazából csak az hajtotta a nézőt egyik folytatástól a másikig, hogy rájöjjön, mi a csudát akarhattak a sorozat készítői? Minek vélik ők maguk azt, amit elénk tálaltak? Az előttünk imbolygó, homályos kontúrokkal megrajzolt sablonok sem önmagukban nem karakteresek, sem találkozásaikból, konfliktusként előadott helyzeteikből nem rajzolódik ki bármi olyasmi, ami bármilyen módon érdeklődésre tarthatna számot. Nem szociológiai hitelűek, de nem is tündérmesék - egyik, ha jó, nem értékesebb a másiknál. Nem orvospárti vagy betegellenes, de nem is fordítva, ám arról se szól, hogy egyik állásfoglalásban is, másikban is van igazság. Úgy, ahogy s ami itt lezajlik, nincs semmi. Tétován következnek egymásra az epizódok, szerkezetüknek belső logikája sincs, de még szerzői-rendezői önkényről se beszélhetünk (holott szimpátiát az se váltana ki belőlünk), mert még ez a fajta alkotói agresszió is hiányzik rajtukból. Anekdotának se mennek el, mert ahhoz jól felépített csattanók szükségeltetnének. Gondolhatnánk, hogy ha ez mind nincs, legalább színészi jutalomjáték menti a menthetőt, de ennek is az ellenkezőjét látjuk, szomorúan, ami Kállai Ferenc, Benkő Gyula, 46