Kritika 27. (1998)

1998 / 9. szám - Lengyel László: Pénz Herceg

rálló alkonyaiban az erdőszéli házban, a tó partján. Az erős-ivós, röfögős-hányós vadvilág, a baj­szos földik vállcsapkodó, hasbabokszoló, tee Gáábor, tee Sanyii­ éldelgése otthonos számára. A politikusokkal, vállalatigazgatókkal és a többi bankárral folytatott harsány haverkodás mögött mindig ott a józan számítás. Ha valakiről, róla gyorsan kiderül, hogy kedves, megbízható fiú. Nyugodtan elengedheted magad előtte, nem kér szolgáltatásaiért ellenértéket. Barátságot ad barát­ságért. Néha évekig nem kell viszonoznod, ha tesz érted valamit. Sőt, van hogy megfeledkezni lát­szik gesztusáról. Kiderül, hogy mindenki ismeri s mindenkit ismer. Soha nem a banküzemről beszél, hanem a te gondodról. Együtt oldja meg veled. Ahogy a százezrekben gondolkodásból milli­ós, a százmilliós tétekből sokmilliárdos lesz, úgy válik a banki kistisztviselőből és a szocialista vál­lalati emberből valami és valaki mássá. Nem tu­lajdonos, nem tőkés, nem burzsoá, nem nagypol­gár, nem nagyvállalkozó, nem hivatásos mene­dzser. Mindegyikből van benne, de leginkább bé­kebeli konkvisztádorra, új földek, új kikötők fog­lalójára emlékeztet. Nem lehet tudni, hogy hol végződik a bankja és hol kezdődik ő. A Postabank övé is, meg nem is. Szinte mindent megtehet, el­lenében alig csinálható valami. Sose képzelte magát nyugati típusú bankárnak. Egy percig se hízelgett és hízelegtetett magának azzal, hogy lehetne egy nemzetközi pénzügyi vál­lalkozás irányítója. Nem akart bekerülni a globá­lis pénzvilág elitjébe. Egyértelműen magyar és kelet-európai bankár volt, aki idegenkedett, sőt valószínűleg félt a nemzetközi pénzvilágtól. Itt­hon jól kiismerte magát, hazai pályán, hazai játé­kos volt. Az euró­pai pénz­világ nem érdekelte. Soha nem bírta volna elviselni, hogy Amszterdamból vagy Münchenből mondják meg neki, hogy mit tegyen. Lehetett volna magyar nagytőkés, ha ez a szenvedélye. Nem ez volt. A Postabank egyébként tőkés vállalkozás. Tu­lajdonosai burzsoák. Csakhogy e banknak vannak is, nincsenek is tulajdonosai. Pénz Herceg a ban­kot nem haszonért, de még csak nem is közvetle­nül magának működteti. Sokkal inkább kalando­zik, kockáztat a más pénzén a dicsőségért, a befo­lyásért, a hatalomért. A vállalkozás, a csinálás, a machináció, a mesterkedés, a kötéltánc, a kavarás mindennél jobban érdekli. Bankja nem pénztár­gép. Cipollaként le akar nyűgözni, el akar vará­zsolni. A bank színpad. Pattog az ostor. A bank kaland „A tánc nem az aranyborjú, hanem arany szarhegy körülfolyt. ” Cs. Szabó László: Dickens-napló Princz az első bankár, aki kitalálta egy rend­szerváltó magyar bank arculatát. A Postabank va­lamennyi reklámja, üzenete azt sugallja: „a pénz komoly dolog, de azért ne vedd túl komolyan, ha hozzánk jössz, csinálunk egy jó bulit”. „Végy egy csipetnyi kalandorságot, szórd bele a gyanús lébe - málnaszőr - és hagyd, hogy kavarjuk!” Minden ügyfél tudhatta, hogy a legfőbb dolog a kavarás, vagy másként a princelés. Elöl nyomul Princz Gá­bor, utána a Postabank, utána az ország - nyomulj te is, ha jót akarsz! Egy ma született, semmiből mindenné levő bank nem szolid, meghunyászko­dó, balek, hanem Zimmerfern, Kapdbejózsi. Öreg, ne dumálj, te is csak ezt akarod! A kádári életforma-nacionalizmus kettős sze­mélyiségeket nevelt. Arra tanított kicsiny kortól, hogy élhetsz magadból és élhetsz a másikból. Csi­nálhatsz magadból valakit az engedett, felemás piacon, és potyautasként élősködhetsz a másikon, az államon. Egyazon személyiség vall szélsősége­sen individualista, „ember embernek farkasa” ér­tékeket, és követel maga iránt szociális gondosko­dást, közösségi támogatást. A „homo kadaricus” kisemberének skizofréniája­­ szorgos munka, pi­aci individuális versengés és protekció, állami pri­vilégiumok megszerzése, kijárás­­ a család, a sze­mélyes kötések révén képes az egyensúlyra. A család pedig a szűkebb, valóságos családon túl a kijárók, az oligarcha vállalati keresztapák és a kli­ensek nagyobb családja is. A rendszerváltozás szakítást követelt a kádári kettős tudattal. Választanod kell az individuális megfelelés, piacképesség vagy az állami, oligar­chikus kijáró rendszerben való részvétel között. A suttyanósdira, lavírozásra, kifigyelésre, potyale­sésre, valamint a „kinek, kinek magáért”, „min­denki harca, mindenki ellen” érzéseire és megszo­kásaira betanult kisember azonban mindenekelőtt túlélni szeretett volna. Túlélni úgy, hogy legfeljebb aránymódosulás menjen végbe a versengő indivi­dualizmus javára, az is úgy, hogy előbb érjen el másokat, s csak a végén jusson el hozzá. Túlélni úgy, hogy az állam hatalmas bürokratikus intéz­ményének beavatkozó-védelmező apparátusa he­lyébe másik beavatkozó-védelmező bürokratikus apparátus lépjen. Erre civilizációs burokként, fölé­je boruló védernyőként rendelkezésére áll a nem­zeti közösség nyelvén beszélő korrupciós hálózat, amelynek egyik szereplője, szervezője a bank. Fo­gyasztói igényeinek - ami emberi méltóságát je­lenti immár - fenntartására e felemás intézmény­nek fölhasználása mutatkozott leginkább kézen­fekvőnek. Miként a magyarnál fejletlenebb, prekádári ke­leti társadalmakban a pilótajáték töltötte be a nemzeti megváltás és össznépi korrumpálás szere­pét, a posztkádári Magyarországon a privatizáció, a csőd és felszámolás vagyonátrendezésén, kor­rupciós hálózatán belül Postabank-trükközés a ki­finomultabb forma. A Postabank-családhoz tarto­zás az átvészelés egy fajtája. Oroszországban a hét nagy bankcsalád valamelyikéhez való tartozás eligazít az egész életben. Ha Magyarország zár­tabb és a nemzeti tőke megszerzéséhez, begyűjté­séhez kizárólag nemzeti bankárok és vállalkozók jutnak hozzá, ha a költségvetés arra kényszerül, hogy kereskedelmi bankok hitelezzék és szipo­­lyozzák, akkor a Pénz Hercege ugyanazzal a fö­lénnyel uralkodhatna, mint Moszkvában a Pénz Bojárok. Pénz Herceg a kilencvenes évek elején új nyel­vet teremtett. Sikeresen találta meg a középutat az arcátlan, újgazdag, bearanyozott maffianyelv és a komolykodó nemzeti-politikai, illetve a globális elitnyelv és a kádári köznyelv nyelvezetei között. Ha kellett a taxisok, a mixerek nyelvén kínálgatta a bankját, ha kellett a szellemi elit nyelvén. Az el­sők közé tartozott, aki komolyan vette a politiku­sokat. No nem azt, amit mondtak, hanem azt, ami­re a szavak mögött vágytak. Senki se hallgatott meg akkora figyelemmel emdéefes vagy emeszpés politikusokat, mint a kétszeresére hízott Princz Gábor. Tekintélyessé gömbölyödött. Barátságosan nézte őket kicsiny vaddisznó szemével, s megértő volt gondjaik iránt. Nem meghuny­ászkodásból vagy félelemből adott. Őszintén és előre. Vannak, akik megelőzhetetlenek a köszönésben. Princz Gábor a politikusi vágyak megérzésében volt megelőzhetetlen. Igenis átérezte, hogy mennyire fontos a Lakiteleki Népfőiskola, s nem érezte te­hernek, hogy kölcsönözzön rá. A nemzet ügye ba­ráti üggyé vált. Ha kellett patriarchális és provin­ciális volt. Ha kellett Szerb Antal nyelvén beszélt. A kádári korrupció nem meggazdagodás, nem látványos kiemelkedés, hanem otthonosság, be­ágyazottság - „nem kell gondolnod a holnappal”. A 9 KRITIKA

Next