Kritika 27. (1998)
1998 / 9. szám - Lengyel László: Pénz Herceg
rálló alkonyaiban az erdőszéli házban, a tó partján. Az erős-ivós, röfögős-hányós vadvilág, a bajszos földik vállcsapkodó, hasbabokszoló, tee Gáábor, tee Sanyii éldelgése otthonos számára. A politikusokkal, vállalatigazgatókkal és a többi bankárral folytatott harsány haverkodás mögött mindig ott a józan számítás. Ha valakiről, róla gyorsan kiderül, hogy kedves, megbízható fiú. Nyugodtan elengedheted magad előtte, nem kér szolgáltatásaiért ellenértéket. Barátságot ad barátságért. Néha évekig nem kell viszonoznod, ha tesz érted valamit. Sőt, van hogy megfeledkezni látszik gesztusáról. Kiderül, hogy mindenki ismeri s mindenkit ismer. Soha nem a banküzemről beszél, hanem a te gondodról. Együtt oldja meg veled. Ahogy a százezrekben gondolkodásból milliós, a százmilliós tétekből sokmilliárdos lesz, úgy válik a banki kistisztviselőből és a szocialista vállalati emberből valami és valaki mássá. Nem tulajdonos, nem tőkés, nem burzsoá, nem nagypolgár, nem nagyvállalkozó, nem hivatásos menedzser. Mindegyikből van benne, de leginkább békebeli konkvisztádorra, új földek, új kikötők foglalójára emlékeztet. Nem lehet tudni, hogy hol végződik a bankja és hol kezdődik ő. A Postabank övé is, meg nem is. Szinte mindent megtehet, ellenében alig csinálható valami. Sose képzelte magát nyugati típusú bankárnak. Egy percig se hízelgett és hízelegtetett magának azzal, hogy lehetne egy nemzetközi pénzügyi vállalkozás irányítója. Nem akart bekerülni a globális pénzvilág elitjébe. Egyértelműen magyar és kelet-európai bankár volt, aki idegenkedett, sőt valószínűleg félt a nemzetközi pénzvilágtól. Itthon jól kiismerte magát, hazai pályán, hazai játékos volt. Az európai pénzvilág nem érdekelte. Soha nem bírta volna elviselni, hogy Amszterdamból vagy Münchenből mondják meg neki, hogy mit tegyen. Lehetett volna magyar nagytőkés, ha ez a szenvedélye. Nem ez volt. A Postabank egyébként tőkés vállalkozás. Tulajdonosai burzsoák. Csakhogy e banknak vannak is, nincsenek is tulajdonosai. Pénz Herceg a bankot nem haszonért, de még csak nem is közvetlenül magának működteti. Sokkal inkább kalandozik, kockáztat a más pénzén a dicsőségért, a befolyásért, a hatalomért. A vállalkozás, a csinálás, a machináció, a mesterkedés, a kötéltánc, a kavarás mindennél jobban érdekli. Bankja nem pénztárgép. Cipollaként le akar nyűgözni, el akar varázsolni. A bank színpad. Pattog az ostor. A bank kaland „A tánc nem az aranyborjú, hanem arany szarhegy körülfolyt. ” Cs. Szabó László: Dickens-napló Princz az első bankár, aki kitalálta egy rendszerváltó magyar bank arculatát. A Postabank valamennyi reklámja, üzenete azt sugallja: „a pénz komoly dolog, de azért ne vedd túl komolyan, ha hozzánk jössz, csinálunk egy jó bulit”. „Végy egy csipetnyi kalandorságot, szórd bele a gyanús lébe - málnaszőr - és hagyd, hogy kavarjuk!” Minden ügyfél tudhatta, hogy a legfőbb dolog a kavarás, vagy másként a princelés. Elöl nyomul Princz Gábor, utána a Postabank, utána az ország - nyomulj te is, ha jót akarsz! Egy ma született, semmiből mindenné levő bank nem szolid, meghunyászkodó, balek, hanem Zimmerfern, Kapdbejózsi. Öreg, ne dumálj, te is csak ezt akarod! A kádári életforma-nacionalizmus kettős személyiségeket nevelt. Arra tanított kicsiny kortól, hogy élhetsz magadból és élhetsz a másikból. Csinálhatsz magadból valakit az engedett, felemás piacon, és potyautasként élősködhetsz a másikon, az államon. Egyazon személyiség vall szélsőségesen individualista, „ember embernek farkasa” értékeket, és követel maga iránt szociális gondoskodást, közösségi támogatást. A „homo kadaricus” kisemberének skizofréniája szorgos munka, piaci individuális versengés és protekció, állami privilégiumok megszerzése, kijárás a család, a személyes kötések révén képes az egyensúlyra. A család pedig a szűkebb, valóságos családon túl a kijárók, az oligarcha vállalati keresztapák és a kliensek nagyobb családja is. A rendszerváltozás szakítást követelt a kádári kettős tudattal. Választanod kell az individuális megfelelés, piacképesség vagy az állami, oligarchikus kijáró rendszerben való részvétel között. A suttyanósdira, lavírozásra, kifigyelésre, potyalesésre, valamint a „kinek, kinek magáért”, „mindenki harca, mindenki ellen” érzéseire és megszokásaira betanult kisember azonban mindenekelőtt túlélni szeretett volna. Túlélni úgy, hogy legfeljebb aránymódosulás menjen végbe a versengő individualizmus javára, az is úgy, hogy előbb érjen el másokat, s csak a végén jusson el hozzá. Túlélni úgy, hogy az állam hatalmas bürokratikus intézményének beavatkozó-védelmező apparátusa helyébe másik beavatkozó-védelmező bürokratikus apparátus lépjen. Erre civilizációs burokként, föléje boruló védernyőként rendelkezésére áll a nemzeti közösség nyelvén beszélő korrupciós hálózat, amelynek egyik szereplője, szervezője a bank. Fogyasztói igényeinek - ami emberi méltóságát jelenti immár - fenntartására e felemás intézménynek fölhasználása mutatkozott leginkább kézenfekvőnek. Miként a magyarnál fejletlenebb, prekádári keleti társadalmakban a pilótajáték töltötte be a nemzeti megváltás és össznépi korrumpálás szerepét, a posztkádári Magyarországon a privatizáció, a csőd és felszámolás vagyonátrendezésén, korrupciós hálózatán belül Postabank-trükközés a kifinomultabb forma. A Postabank-családhoz tartozás az átvészelés egy fajtája. Oroszországban a hét nagy bankcsalád valamelyikéhez való tartozás eligazít az egész életben. Ha Magyarország zártabb és a nemzeti tőke megszerzéséhez, begyűjtéséhez kizárólag nemzeti bankárok és vállalkozók jutnak hozzá, ha a költségvetés arra kényszerül, hogy kereskedelmi bankok hitelezzék és szipolyozzák, akkor a Pénz Hercege ugyanazzal a fölénnyel uralkodhatna, mint Moszkvában a Pénz Bojárok. Pénz Herceg a kilencvenes évek elején új nyelvet teremtett. Sikeresen találta meg a középutat az arcátlan, újgazdag, bearanyozott maffianyelv és a komolykodó nemzeti-politikai, illetve a globális elitnyelv és a kádári köznyelv nyelvezetei között. Ha kellett a taxisok, a mixerek nyelvén kínálgatta a bankját, ha kellett a szellemi elit nyelvén. Az elsők közé tartozott, aki komolyan vette a politikusokat. No nem azt, amit mondtak, hanem azt, amire a szavak mögött vágytak. Senki se hallgatott meg akkora figyelemmel emdéefes vagy emeszpés politikusokat, mint a kétszeresére hízott Princz Gábor. Tekintélyessé gömbölyödött. Barátságosan nézte őket kicsiny vaddisznó szemével, s megértő volt gondjaik iránt. Nem meghunyászkodásból vagy félelemből adott. Őszintén és előre. Vannak, akik megelőzhetetlenek a köszönésben. Princz Gábor a politikusi vágyak megérzésében volt megelőzhetetlen. Igenis átérezte, hogy mennyire fontos a Lakiteleki Népfőiskola, s nem érezte tehernek, hogy kölcsönözzön rá. A nemzet ügye baráti üggyé vált. Ha kellett patriarchális és provinciális volt. Ha kellett Szerb Antal nyelvén beszélt. A kádári korrupció nem meggazdagodás, nem látványos kiemelkedés, hanem otthonosság, beágyazottság - „nem kell gondolnod a holnappal”. A 9 KRITIKA