Kritika 27. (1998)
1998 / 1. szám - Lengyel László: Ezredvégi béke
KRITIKA erődrendszerhez”, amennyiben Lengyelország, Csehország és Magyarország biztonsági bevonása után megerősíti Európa falait és megpróbálja a védelmi vonala előtti összecsapásokat lezárni. (Ennek megfelelően igyekszik kikényszeríteni a daytoni békemegállapodást Boszniában, Horvátországban és Kis-Jugoszláviában egyaránt.) Ha a kiterjesztés közben, illetve azután újabb konfliktusok következnének be a falakon kívül, azokra végső esetben a falakon belülről indított fegyelmező akciókkal reagál. Mindennek következtében a posztszovjet köztársaságok, illetve a balkáni országok nem kerülhettek a védműveken belülre. A NATO-orosz megállapodás és a madridi NATO-határozat a NATO bővítéséről Málta második, lezáró fordulója. Az amerikai-orosz paktum teljes mértékig Máltát másolja: Oroszország belemegy a NATO lengyel, cseh és magyar kibővítésébe, cserébe a jelcini Oroszország gazdasági stabilizálásáért és nagyhatalomként való elismeréséért. Innentől kezdve minden a szimbolikus politizáláshoz tartozik: az Egyesült Államok és a NATO, illetve az európai hatalmak és az EU meghirdethetik a kiterjesztés második, harmadik fordulóját, vigasztalhatják politikai gesztusokkal a kívül maradókat, Oroszország pedig elmondhatja, hogy nem helyesli a kiterjesztést, és megkaphatja felvételét a G-7-be, fenyegetőzhet és átkozódhat. Az Egyesült Államok az Oroszországgal folytatott kemény alkuban megtanulta, hogy e regionális nagyhatalom jelenlegi és jövőbeni befolyási övezete meddig terjedhet, és Oroszországgal megértette, hogy az Egyesült Államok se a délszláv béketeremtésben, se a „szerencsés hármak” NATO-bevonásában nem fog engedni. Az Európai Unió nagyhatalmainak - Németországnak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának -, illetve magának az uniónak a rendezési folyamatban a másodhegedűs szerepe jutott. Az Európai Unió amszterdami csúcstalálkozója azt bizonyította, hogy az 1989 utáni nyugat-európai integráció is új szakaszba érkezett. Az Európai Közösséget, majd az Európai Uniót vezérlő, Maastricht szellemét képviselő németfrancia nagyhatalmi páros mindkét tagja megingott. A német CDU-CSU-koalíció „béna kacsa” időszakba jutott, a német politika elveszítette offenzív jellegét. (Kohl kancellár még soha nem játszott ennyire alárendelt szerepet, mint Madridban és Amszterdamban. A Waigel-féle adóreform elbukott, a CDU politikailag kifáradt.) Franciaországban az előrehozott választások a jobboldal bukását hozták és ismét politikai társbérlet jött létre. Egyedül a brit munkáspárti kormány lendült offenzívába és állított helyre egy amerikai-brit atlanti szövetséget a madridi csúcson. Az Európai Unió és nagyhatalmai nemcsak az Öböl-háborúban és a délszláv konfliktusban, hanem a máltai-madridi-amszterdami „békékben” ismét bizonyították, hogy gazdaságilag óriások, ám politikailag és katonailag törpék. Ez a tudathasadásos szerep Európában tartós lehet. A keleti kiterjesztés egyre kevésbé kívánatos az európai nagyhatalmak számára, és még kevésbé az EU fejletlenebb országainak. Az Amszterdam óta bekövetkezett események arra utalnak, hogy még Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovénia, illetve Észtország is sok az Európai Uniónak, nemhogy a többiek. A záró megállapodás mégis Németország belső körét öleli fel, s végső soron Németországra, és a Németország vezette Európára fogja hagyni a társadalmi és gazdasági konszolidáció véghezvitelét. Mi magyarok európai és német régióban élünk. A NATO-orosz megállapodás, a madridi és az amszterdami döntések történelmi jelentőségűek mind a nagyhatalmak, mind a kelet-európai államok számára. Évekre, sőt évtizedekre eldöntik a „bevontak” és a „kívül maradók” társadalmi, politikai, gazdasági pályáját. Az 1997-es madridi és amszterdami döntéseket ugyanúgy fogjuk emlegetni, mint a versailles-i, a trianoni vagy a jaltai békéket, megállapodásokat. A madridi és az amszterdami döntések lezárták az átalakulás külpolitikai szakaszát, létrejött a konszolidáció nemzetközi erőtere. ,visegrádi Hármak ” „A fő kérdés..., hogy mi volt a valóban elkerülhetetlen a döntő nemzetközi tényezők összhatása folytán, és mi az, ami annak érvényesülése során, bizonyos olykor igen szűk korlátok közt helyi politikai akciókkal mégis elkerülhető, valamennyire módosítható.” Kosáry Domokos: A chilloni fogoly (1958) „Hogyan éljek?” - kérdezzük Európától. „Hogyan éljünk?” - írnának vissza, ha őszinték lennének önmagukhoz és hozzánk. Helyette menetrendek és kérdőívek, magabiztos kiküldöttek és határozatok jönnek. De ami ennél fontosabb: életformák és életmódok hatnak ránk, valamint az ide települt kisebb és nagyobb tőke befolyása. Magyarország a Visegrádi Hármak egyikeként jut az ezredfordulón az európai küszöbre. Nem önerőre támaszkodik, nem orosz és balkáni modellbe és befolyási övezetbe csúszik, hanem megkapaszkodik Európa alján. Ez a legkevésbé rossz. Már-már jó. A madridi és az amszterdami döntések szerint Magyarország (10 millió), Csehország (10 millió) és Lengyelország (38,521 millió) bejutnak az euroatlanti szervezetekbe, a nyugati gazdasági, politikai és katonai védművek mögé. Feltehetjük a kérdést? Mekkora szerepe volt mindebben az elkerülhetetlen nemzetközi tényezők összhatásának - a három ország elhelyezkedésének az e századi békerendszerekben, geostratégiai elhelyezkedésüknek, az amerikai-orosz viszonynak, az amerikai-európai viszonynak, a nemzetközi tőke behatolása mértékének, a többszázados kelet-középeurópai civilizációs történeti hagyományoknak, a szocializmusbeli forradalmaknak és reformoknak, a legutolsó évtizedek életforma-alakulásának —, s mekkora a helyi erők, az 1989 utáni rendszerváltó kormányok és társadalmi, politikai, gazdasági szereplők magatartásának? És mekkora szerep jutott az elkerülhetetlen véletlennek? Miként az 1918-19-es békecsinálásnál, az 1938-39-es müncheni alkunál és a Molotov-Ribbentrop-paktumnál, majd az 1944-47-es jaltai, potsdami, párizsi békeegyezményeknél, az 1989—1997-es máltai, madridi, amszterdami rendezésnél is jóval nagyobb a nemzetközi tényezők összhatásának, a gazdasági, a katonai és a politikai nagyhatalmak szerepe, mint az érintetteké. A Nyugat döntése nem a virtuális Közép-Európát, vagy az Osztrák—Magyar Monarchiát rehabilitálta és restaurálta, hanem a közép-kelet-európai önálló kisrégiót emelte vissza az „Occidens peremére”. Lengyelország, Csehország és Magyarország 1989 utáni kormányai sok hibát követtek el, de nem rontottak végzetesen. Az egyes társadalmak civilizációs hagyományaiknak és a szovjet típusú rendszerben kialakult fogyasztói nacionalizmuson alapuló mentalitásuknak köszönhetően tartózkodtak a nemzeti összeütközésektől. Lengyelországnak sikerült sokkoló gazdaságpolitikáját viszonylagos társadalmi békében végrehajtania, Csehország békésen vált el Szlovákiától és egészen 1997-ig stabil társadalmi és gazdasági fejlődést mutatott, Magyarország pedig megőrizte stabilitását és tőkevonzási képességét, alapszerződéseket kötött szomszédaival és segítette az Egyesült Államokat a délszláv háború megoldásában. A NATO és az Európai Unió kiterjesztése a három országra akkor is óriási pozitív változás, ha tudjuk, hogy mind a NATO, s különösen az Európai Unió hátrányokat is jelent. A három országnak külön-külön és együttesen most kell újraformálniuk sajátos lengyel-európai, cseh-európai és magyar-európai, valamint közép-európai társadalmi-gazdasági modelljüket. Nincs európai modell, de van osztrák és ír, brit és német, közös-európai, illetve euregionális sajátosságokkal. Ezek közé kell beilleszkednie a maga módján a három országnak, nemzeteiknek, régióiknak, politikai és gazdasági kultúrájuknak. Ki kell találniuk, hogy mit kívánnak a NATO-tól és az Európai Uniótól, az Egyesült Államoktól és az európai nagyha ■ ___ _____ talmaktól, hogyan akarnak új szerepükben együttműködni a keleti térség nagyhatalmával, Oroszországgal, illetve a kimaradó keletközép-európai országokkal és nemzetekkel. De leginkább azt kell kitalálniuk, hogy mit akarnak önmaguktól, milyen szerepet akarnak betölteni az európai és nyugati integrációk, intézmények keleti határán. Mindezt nem találják ki helyettük a fejlett világban. Most még inkább rajtunk múlnak a dolgok. A madridi és az amszterdami döntések nem jelentik azt, hogy Lengyelország, Csehország és Magyarország „sínen van”. Mindhárom ország előtt 4