Kritika 27. (1998)

1998 / 10. szám - Rádai Eszter: A Bismarck-csel. Négykezes Lengyel Lászlóval és Tölgyessy Péterrel

Negyedévvel a válasz­tások után - ismerve a közvéleményben azóta bekövetkezett változá­sokat is, tehát a Fidesz népszerűségének to­vábbi emelkedését, más pártok további gyengülését - mit gon­dolnak, mi történt itt ’98 májusában? Miről döntöttek a választók? És vajon tudták-e, tud­hatták-e, hogy igazá­ból miről döntenek? Tölgyessy Péter: Nagyon leegyszerűsítve és röviden: azok a választók, akik sokáig úgy képzel­ték, hogy a szocialistákon kívül nincs más elit, amelyre rábízhatnák az ország vezetését, egyszer­re úgy látták, van más párt is. A közvélemény nem szerette a hatalom gyakorlóit, de ismerte és meg­szokta még hibáikat is. 1997 őszén még valószí­nűtlennek látszott a májusi végeredmény. Ám ké­sőbb, először csak félve és bizonytalanul, majd az első fordulóban egy kicsit bátrabban, végül a má­sodik fordulóra pedig nagy erővel kialakult a hit, lehet változás a magyar politikában. Meg lehet szabadulni a nehezen elviselhető késő kádári vi­lágtól. Orbán Viktor személyében olyan, a televí­ziós korszak igényeit értő politikus állt a közönség elé, aki mellett a múlt emberének tűntek a nemrég még leválthatatlannak vélt szocialista kormányfér­fiak. A különböző választói csoportok eltérően gondolkodtak a változás természetéről, de az új vi­lágot egyformán Orbán Viktortól és pártjától kezdték remélni. Elsősorban nem a konkrét ígérte­tek hatottak, inkább egyfajta lélektani fordulat kö­vetkezett be. Az emberekben kialakult a bizako­dás, hogy a Fidesz a megfelelő párt, és ami a vá­lasztások óta történt, az még inkább ezt mutatja. Lengyel László: Ez a győzteshez húzás ismert jelensége... T. P.: Igen, de eddig hazánkban ez a jelenség még soha ilyen erővel nem hatott, mint ahogyan az sem fordult még elő, hogy egy párt népszerűsége tartósan ötven százalék fölé emelkedjék. Márpe­dig a Fidesz hónapok óta ötven százalék körül áll. Tehát ön azt gondolja, hogy a Fidesz-szavazók 1998- ban egyrészt a Fideszhez fűzött reményekre szavaztak, másrészt a győztesre, az erős, fiatal Fortinbrasra. Ez­zel Lengyel László is egyetért? L. L.: Én is azt gondolom, hogy ez így történt, de én ehhez még azt is hozzátenném, hogy az MSZP nem az iránta érzett általános utálatnak kö­szönheti a bukását, sokkal inkább a kampányban, illetve az utolsó időkben elkövetett súlyos és meg­bocsáthatatlan tévedéseiért és hibáiért fizetett ily módon. Ők még az utolsó pillanatban is mindent elkövettek, hogy megutálják őket: pökhendiség és korrupció együtt sok. Ide tartozott a Postabank utolsó két hétben történő feltőkésítése, a Szekeres­ügy, Horn Gyula kihívóan és agresszívan elmon­dott ostobaságai... Én úgy látom, a kormányzóké­pességükben rendült meg a hit. Azt nem tudták a választók, hogyan fog a Fidesz kormányozni, de ezek - akik annyira büszkék voltak arra, hogy mi­lyen jól kormányoznak - az utcán nem tudnak ren­det tartani, a saját kormányukban egymással még az utolsó pillanatban is összevesznek Bős-Nagymaros ügyében - tehát a legrosszabb vonásaikkal jöttek elő a legrosszabb időben. A Fi­desz meg ugyanakkor a legjobb arcát mutatta. Önök szerint az elhanyagolható momentum, hogy az SZDSZ olyan rosszul szerepelt? Vagyis nem fogadják el, amit az MSZP-ben oly sokan mondanak, hogy az SZDSZ vesztette el a szocialistáknak és nyerte meg a Fidesznek a választást? L. L.: Hát a szocialisták egy része meg van er­ről győződve, azt mondják, hogy ők valójában nyertek. T. P.: Szerintem ezzel csak önmagukat csapják be. Azzal áltatják híveiket, hogy csupán várniuk kell, és a választók újra hozzájuk pártolnak, mert Magyarországon az MSZP az egyetlen kormány­zóképes erő. A késő kádári elitek ennyiben a régi nemességhez hasonlítanak, szemlátomást meg­győződésük, hogy maga az Úristen teremtette úgy az országot, hogy egyedül ők kormányozhatják. Ebből a hitükből fakadt egyébként a választások előtt az a képzetük is, hogy majdhogynem bármit megtehetnek. Annyira biztosnak érezték hatalmu­kat, hogy a kampányidőszakban csak növekedett arroganciájuk. Pedig a választást az SZDSZ nélkül is elveszítették. Az egyesült jobbközép mögött na­gyobb közönség állt, mint az MSZP mellett, és a szocialisták korosodó választói ismeretében állít­ható: 2002-ben több százezerrel lesz kisebb a tá­boruk. A pártnak még a jelenlegi bázisa megőrzé­séhez is új szavazók sokaságára van szüksége. Ami a szabaddemokratákat illeti, veszteségeik óriásiak. Visszaesésük nagyobb, mint a dilettáns­nak minősített MDF-é volt '94-ben. Jól láthatóan a Fidesz egyesítette az 1990-es MDF és SZDSZ szavazók java részét. A politikai törésvonal 1998- ban a késő kádári társadalom és a változást kívá­nók között húzódott. A szocialisták elsősorban az északkeleti végeken, a nagy budapesti lakótelepe­ken, továbbá főleg ott tudtak többséget szerezni, ahol egykor szocialista ipari övezet, szocialista iparváros volt. Övék maradt Dunaújváros, Tisza­­újváros (a volt Leninváros), Komló, Oroszlány, Ózd, Miskolc. Vagyis a rendszerváltás vesztesei... T. P.: A legfelső tulajdonosi, technokrata és ér­telmiségi elitek általában kitartottak régi pártjuk mellett, de a társadalom középrétegei inkább a Fi­­deszre szavaztak. Az MSZP legbiztosabb közön­ségének ma kétségtelenül a kádári kisember szá­mít. L. L.: Ezért is teszik rosszul, ha a vereségükért Bokros Lajost és csomagját, meg a szabaddemok­ratákat teszik felelőssé, hiszen nem a gazdasági megszorító intézkedések kárvallottjai hagyták ott őket, például Ózd egy emberként szavazott a szo­cialistákra, és nem hitt a Fidesz szociális ígéretei­nek. Az a különös, hogy éppen a dunántúli me­gyék pártoltak a Fideszhez, akiktől most azt kér­dezhetné Horn Gyula: hát nem hoztam nektek nö­vekedést? Nem vezettelek-e titeket az Európai Unió kapujához? Nem a ti jövőtöket építettem? Csakhogy ezek az emberek nem az előző kor­mánynak tulajdonítják az eredményeket, az ország gazdasági felemelkedését, hanem azt gondolják, hogy mindez éppen azok ellenére jött létre. T. R: Nekem az a véleményem, hogy ezt alapjá­ban véve jól gondolják. Az egyensúlyjavító intéz­kedésekre mindenképpen szükség volt, de a bein­duló gazdasági növekedés első számú előidézőjé­nek azt látom, hogy az elmúlt lassan tíz évben a magyar gazdaság szerkezetében előre haladtak azok a változások, amelyek nagyban erősítették vállalataink nemzetközi versenyképességét. Ez a szerkezeti átalakulás pedig már az Antall-kor­­mány idején - az egykori szocialista nagyvállala­tok leépülésével, a külföldi tőke megtelepülésével - elkezdődött. A makrogazdasági mutatók elkerül­hetetlen kiigazítását a Horn-kormány az utolsó pillanatig halogatta. Horn Gyula ebben is Kádár János követőjének bizonyult, csak akkor döntött a megszorításokról, amikor már­­ Lengyel László megfogalmazását kölcsönvéve - elérte a szakadék szélét, belenézett és visszarettent tőle. Ekkor sem tett azonban mást, mint politikai hatalmát védte. Ha az ország valóban fizetésképtelenné válik, az MSZP aligha kerülhette volna el a bolgár utódpárt sorsát. A szavazók nem a közvetlen gazdasági ér­dekeik alapján voksoltak. A két nagy politikai sza­ A Bisma Négykezes Lengyel Lászk­ vazóközönség között jól kimutathatóan kulturális tényezők húzták meg a választóvonalat. Akiknek egész élete a kádári világhoz kötődött, nem a Bok­ros-csomag által elszenvedett sérelmeikre gondol­tak a szavazófülkében, hanem a kulturális azonos­ság alapján döntöttek Horn Gyula mellett. Akkor beszéljünk a jelenről: mi látszik megvalósulni azok reményeiből, akik a Fideszre vagy - mondjuk úgy - a változásra szavaztak? Kezdjük talán a koalí­cióval, amely a jóslatokkal szemben pillanatnyilag működőképesnek látszik... L. L.: Igen, ez a koalíció - amelyről sokan azt gondolták, hogy azonnali szétesésre van ítélve a kisgazda jelenlét miatt - meglepően jól működik. Orbán Viktornak igazolódni látszik az a koncep­ciója, hogy „ha bevonjuk a kisgazdákat és megad­juk a lehetőséget Torgyán Józsefnek, hogy minisz­terként állandóan cselekedjen, akkor ez az ember csöndben fog maradni, és nem fog komoly gondo­kat okozni a kormányzásban”. Ez bevált. Eddig a kisgazdák voltak a legbékésebbek, az ő nevükhöz semmiféle politikai botrány nem kötődik, amivel persze nem azt akarom mondani, hogy hihetetlen okosságokat műveltek, csak azt, hogy nem történt semmi nagyobb baj. Ráadásul most attól sem kell tartanunk, amitől a szocialista liberális koalíció idején már a kezdetektől kellett, hogy mindjárt szájon vágja,mondjuk az egyik SZDSZ-es minisz­ter az MSZP-s kollégáját, vagy fordítva. Nem? Most mindenki szívélyesen mosolyog, nyájasan ölelgetik egymást, és mindez még hazugságnak sem látszik, jól „elvannak”, a külvilág szemében egészen megszerették egymást. Médiaszempont­ból Torgyán József nem romlott, hanem javult. Tölgyessy Péter számára - hiszen ön végül is az MSZP-vel kötött koalíció miatt hagyta el az SZDSZ-t - ez kényes kérdés lehet, ezt a békát, vagyis ezt a koa­líciót sem lehetett könnyű lenyelnie... T. R: Valóban tele voltam aggodalommal. A vá­lasztási eredmények, a Fidesz nyugat-magyaror­szági 55-65 százalékos szavazatarányai, és a párt kelet-magyarországi áttörése azonban már a vá­lasztások éjszakáján arról győztek meg, hogy a Fi­desz nem futamodhat meg a kormányzati feladat­­vállalás elől. A nagykoalíció a változást igénylő szavazók cserbenhagyása lenne. A kisebbségi kor­mányzás pedig úgy adna örökösen vétójogot a szocialistáknak, hogy közben a Fidesz egymagá­ban viselné a hatalom felelősségét. Úgy éjjel egy órára világos lett előttem, hogy a parlamenti mate­matika alapján egyszerűen nincs más lehetőség, mint a kisgazdákkal való koalíció. Mit gondolnak az éppen csak beiktatott, vagy be sem iktatott kormány indulásáról, első lépéseiről? De még előbb a kormány tagjairól, összetételéről? T. R: Az új hatalom indulása várakozásaim fö­lött sikeres volt. A kormány tevékeny, cselekvő­­képes testületnek bizonyult. Összeállításában a miniszterelnök egészen más gyakorlatot követett, mint elődje, aki döntően pártjának vezetőit vitte be a hatalomba. Ezzel szemben az ős-Fideszből tulaj­donképpen csak egyetlen ember, Kövér László ke­rült be, már most miniszterként az Orbán-kor­­mányba. A kisgazdavezetőket nem számítva, szin­te mindenki a politikán kívülről, szakértelme alap­ján érkezett. Ez egyébként nemcsak előnyt jelent, hiszen többségüknek nincs valódi politikai háttere. KRITIKA 20

Next