Kritika 28. (1999)
1999 / 1. szám - Tardos Márton: A magyar gazdaság helyzetéről
3 KRITIKA GDP körülbelül 71%-át kitevő külföldi adósságállomány biztosítéka (kollaterálisa). Az új demokratikus magyar állam hitelképességét még az is csökkentette, hogy a hitelnyújtó nyugati bankok szemében addig a magyar gazdaság fölött védőernyőt nyújtó szovjet állam megítélése alapjában megváltozott. Így a nagy bankok szemében korábban még elfogadhatónak minősített magyar hiteleik kockázata ugrásszerűen növekedett, és evvel a hitelekért felszámított kamatok is jelentősen emelkedtek. A helyzet értékelése során és az evvel kapcsolatos értékelésekben gyakran felvetődik az a gondolat, hogy az említett tényezők hatására célszerű lett volna a privatizációt elhalasztani. Sajnálatos módon azonban a fent jelzett változásokkal párhuzamosan felismerhetővé vált az is, hogy a nyugati politikai és bankrendszer, mely a szovjet hatalmi struktúra meggyengítése érdekében korábban kedvező hiteleket nyújtott Magyarországnak abból a feltételezésből kiindulva, hogy e piaci reformokat végrehajtó állam kedvező feltételek között képes lesz a szovjet rendszertől elszakadni. Jellemző, hogy 1989 előtt már fizetésképtelenné vált nyugati központi bankoknak tartozó lengyel állam adósságait még elég kedvező feltételek mellett átütemezték. A szovjet rendszer 1989-90. évi szétesése után a nyugati bankrendszer, pontosabban mondva a nyugati magánbankok - hiszen a Kádár-rendszer a ’80-as években a bankok nyomásának megfelelve és dicséretüket kiérdemelve átalakította hiteleinek szerkezetét -, már arra sem voltak hajlandók, hogy a magyar állampolgárokat sújtó hiteltörlesztés nyomasztó feltételeit enyhítsék, így Magyarország, illetve a magyar gazdaság különleges nyomás alá került, miközben a politikai és gazdasági feltételek előbb ismertetett változása következtében az ország fizetési és kereskedelmi mérlege súlyosan passzívvá vált. Az exportbevételek, amelyek a ’80-as évek nagy részében nemcsak az import fedezetét szolgálták, hanem a kamatfeltételeket is ellentételezték, a ’90-es évek elején közel 30%kal maradtak el az importkiadások mögött. Így a magyar gazdaság az életszínvonal és a foglalkoztatottak számának jelentős visszaesése mellett is csak úgy tudta gazdasági potenciálját fenntartani, ha a fizetési mérleg passzívumát vagy annak jelentős részét az amúgy nyomsató adósság növelésével fedezi. E sajátos helyzet - a már említetteken túl - további nyomást gyakorolt a gyors és a bevételek maximalizálására törekvő privatizáció irányába. Mindez azt a sokak által jogos viszolygással szemlélt jelenséget is létrehozta, hogy ugrásszerűen megnőtt a külföldi tőke szerepe, és hirtelen erőteljesen differenciálódott a lakosság vagyoni helyzete. E tényezők együttese hozta létre azt a nehezen megmagyarázható ellentmondást, hogy a mindenki által alapjában véve gyenge hatékonyságúnak ítélt és diktatórikus tulajdonságai miatt elmarasztalt központi gazdálkodást fölváltó demokratikus és hatékony piacgazdaság megteremtése az ország állampolgáraitól még a folyamat 10. évében is súlyos áldozatokat követel. Az állampolgárok szempontjából meghatározó jelentőségű jólét a ’90-es évek végén még meg sem közelíti az előző, alacsony hatékonyságú rendszer által nyújtott színvonalat. A problémával kapcsolatosan felvetődő kérdések megértéséhez még két kis kitérőre van szükség. Egyrészt arról is el kell gondolkoznunk, hogy milyen is volt az a diktatórikus tervirányítási rendszer, amitől most elszakadtunk, és mit tudunk arról a demokráciáról és piacgazdaságról, aminek kiépítésében, ha nagy áldozatok árán is, de jelentős sikereket értünk el. Jogos-e azt állítani, hogy a központi tervgazdálkodásnak nevezett rendszer hatása az átlagállampolgár szempontjából egyértelműen negatív, és hogy a kialakításra váró demokratikus piaci modell mindegyik sajátossága egyértelműen vonzó. Bár kezdettől fogva a radikális rendszerváltás híve vagyok, mégis el kell ismernem, hogy egyrészt a sok szempontból pazarló tervgazdálkodás teljesítményei a teljes foglalkoztatás, a lakosság átlagos jövedelemnövekedése és a jövedelmek egyenlő elosztása terén nem jelentéktelenek - ha messze el is maradtak a kommunizmus marxi álmától. Másrészt különösen az elmúlt évek keserű tapasztalatainak hatására be kell azt is látnom, hogy a kapitalista piacgazdaság - különösen a posztkommunista átalakulás során kialakuló kapitalizmus - messze nem a rendszerváltó Magyarországon megfogalmazott vágyaknak megfelelő társadalmi berendezkedés. A kapitalista világ és a posztkommunista piacgazdaságok teljesítményei mind a teljes foglalkoztatás, mind a jövedelemelosztás és a társadalmi szolidaritás megnyilvánulásai terén egyértelműen elégtelenek. A jelen időszak nyugat-európai gondjai, az amerikai egészségügyi rendszer átalakításának nehézségei meggyőző információkat nyújtanak arról, hogy a rendszerváltás befejezése után is még sok gondunk lesz. Másrészt mielőtt a rendszerváltás végrehajtásának folyamatáról szólnék, nem árt a sokak által unos-untalan ismétlésnek tekintett gondolatot újból megismételni. Az elmúlt évtizedek hallatlanul mély válsága, a reálbérek és a közszolgáltatások színvonalának zuhanása alapjában nem a korábbi kormányok „hibás” döntéseinek következménye, hanem - mint erre már utaltam -, annak, hogy 1945 és ’89 között a magyar gazdaság a vasfüggöny védelme alatt a világpiaci verseny feltételeitől elzártan fejlődött. Gazdasági kapacitásaink, az azok felhasználását irányító menedzserek nem vagy csak nagyon sajátosan, az úgynevezett tőkés export keretében ismerték meg a világpiaci verseny feltételeit. A tervgazdálkodás időszakában is a KGST zárt piacain túli világban a magyar vállalatok az esetek nagy részében csak úgy tudtak sikert elkönyvelni, ha a szocialista barterkereskedelemben megszerzett nyersanyagokat vagy azok továbbfeldolgozása révén kialakított árukat értékesítették, vagy ha a versenynek nem kitett belföldi és KGST-piacon történő értékesítésük alapot adott arra, hogy vállalatuk összes állandó költségeit leírják, és így eredményesnek minősíthessék azt a „tőkés” exportot is, amely révén csak a változó költségek térülnek meg. Tudni lehet azt is, hogy ezen túl a hazai vállalatok gyakran a szabad devizabevételeiket akkor is sikernek könyvelhették el, ha azok még a változó költségeket sem fedezték, vagy mert az állami szubvenció segítette a tőkés kivitelt, vagy mert az állami szabályozás csak így nyitott lehetőséget a vállalatok számára szükséges, de csak a világpiacról beszerezhető importigényük kielégítésére. Így következett be az, amire sokan ma már nem kívánnak emlékezni, és amit én az előbbiekben bemutattam, hogy a szovjet birodalom Magyarország szuverén fejlődését, hatékony piacgazdaság kialakítását lehetővé tevő szétesésével és a vasfüggöny hirtelen lebomlásával egy mély gazdasági visszaesés alakult ki. E gondolatsor újbóli elmondásának indokoltságára az 1999. évi költségvetés országgyűlési vitája meggyőző érvet szolgáltatott. TOEID©! MMSTOIS IA P%£i^rc iBEJ.teTi A IFOIApSOioL