Kritika 28. (1999)

1999 / 1. szám - Tardos Márton: A magyar gazdaság helyzetéről

A rendszerváltást követő tíz év gazdaságpoliti­kájának az volt a célja, hogy a társadalom az or­szág gazdasági feltételeinek fundamentális válto­zásához igazodjon. Éppen ezért tudomásul kell venni, hogy az or­szág életében a kialakult világpolitikai és világpi­aci változások megrázkódtatást (sokkot) okoztak, amit a polgárok és a vállalatok a mai napig is ke­servesen élnek meg. Mindezek után felvetődik a kérdés: mit sikerült elérni az alkalmazkodási politikával, és minek az árán alakultak ki ezek az eredmények? Nem vitatható, hogy ma Magyarországon több­párti parlamentáris demokrácia működik, és fejlő­dik a piacgazdaság. Az e téren eddig elért eredmé­nyek azt a jogos ígéretet sugallják, hogy nemcsak arra vagyunk képesek, hogy a világpiaci követel­ményekhez alkalmazkodjunk, hanem abban is re­ménykedhetünk, hogy a hosszú stagnálás és a je­lentős visszaesés után a világgazdasági átlagot meghaladó fejlődési ütemet érjünk el, és a török hódoltság után változó formában ismételten meg­fogalmazódó reményünk a nyugat-európai színvo­nalhoz való felzárkózás terén is valóra váljon. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról egyrészt, hogy ezen ígéretes lehetőségért már ed­dig is nagy árat fizettünk, és hogyha az alkalmaz­kodással járó áldozatok növekedésétől már nem is kell tartanunk, mégis számolnunk kell azzal, hogy a fájdalmas átalakulás kedvezőtlen következmé­nyeit a sikeres, tartós fejlődés érdekében csak las­san számolhatjuk fel. A sikeres stabilizáció a tartós növekedés ára Amikor a rendszerváltás harmadik vagy negye­dik esztendejében, 1993-94-ben az Antall-, a Boross-kormány meg akarta indítani a gazdasági növekedést, akkor a kiinduló helyzet az volt, hogy a lakossági jövedelmek 1989 utáni csökkenése lé­nyegesen elmaradt a megemelt jövedelmek (GDP) zuhanásától, sőt a közfogyasztás színvonala - a gazdasági visszaeséssel járó társadalmi feszültsé­gek enyhítése érdekében - meg is haladta az 1989. évit. Ennek következtében a végrehajtott gazdasá­gi növekedést elősegítő intézkedések és maga a vállalt teljesítményekkel és kínálati szerkezet át­alakításával még nem megfelelően alátámasztott növekedés, a fizetésképtelenséggel járó nyílt krí­zis veszélyébe sodorta az országot. Nem vagy csak nagyon sajátos körülmények között lehet egy 20%-os visszaesést okozó válság­­helyzetből úgy kivezetni az országot, hogy közben a mélyponton a bérek és a lakosság fogyasztásá­nak színvonala csak 10%-kal marad el a válság előtti szinttől. A gazdaságpolitika pedig, amely nem a versenyképesség növelését, hanem a lakos­sági megrázkódtatás enyhítését szolgálja, az or­szág katonai pozíciójának stabilitását preferálja. Az ilyen gazdaságpolitika csak különleges feltéte­lek között lehet sikeres. Az ilyen politika sikeré­nek valószínűségét még tovább csökkenti, ha a kormány a közvetlen társadalmi problémák keze­lése érdekében az állami kiadások fedezését az amúgy is nyomasztó hitelállomány növelésével kívánja elérni. Az 1990-es évek elejére pedig ez volt a jellemző: az ország jövedelemtermelő ké­pessége visszaesett, az állam adósságállománya pedig még a kádári korszak csúcsszintjét is meghaladta. Ez csak akkor lehetett volna reális ez a gazdaságpolitika, ha a nyugati országok társadal­ma átvállalja a magyar gazdaság kommunista dik­tatúra következtében és a diktatúra összeomlása után kibontakozó csődjének következményeit vagy azok nagy részét. Ettől a lehetséges politiká­tól az úgynevezett nyugati világ azonban elhatá­rolta magát. Sőt az Antall-kormány várakozásai­val szemben egyértelművé vált az is, hogy a világ­hatalmak a Szovjetunió szatellitországainak, töb­bek között Magyarországnak a kommunista rend­szer szétbomlását célzó - korábban nyújtott - hi­teleinek terhét sem kívánják enyhíteni. Az 1994. évi választások eredménye alapján a Horn-Kuncze-kormány a fentiek miatt a fizetés­­képtelenséggel járó válság veszélyének árnyéká­ban vette át a feladatokat. A kibontakozó fizetés­képtelenségi veszély elhárítására, sajnálatos mó­don, az új kormány csak kilenc hónapi hezitálás után, az úgynevezett Bokros-csomag bevezetésé­vel vált képessé. Ezen, sok szempontból kapkodó intézkedések következtében zuhant a bérek és a közszolgáltatások értéke 1995-96-ban. E csomag részeként vesztett a forint bel- és külföldön egy­aránt az értékéből, és gyorsult föl a privatizáció. Hála istennek azonban ezen válságkezelő intézke­dések - a nem megfelelő előkészítettség ellenére - átmenetileg sem vezettek a gazdasági teljesítmé­nyek visszaeséséhez, hanem csupán a megalapo­zatlan növekedés állt le, és a stagnálás folytató­dott. A fizetésképtelenségi krízist feloldó restrik­ció hatására 1995-96-ban az ország gazdasága ha­tározottan közeledett az egyensúlyi feltételekhez, és 1997-re kialakult a fenntartható, sőt fokozato­san gyorsítható, tartós növekedés előfeltétele is. A bérek és a közszolgáltatások csökkenése megnyi­totta az utat a hazai kapacitások rekonstrukciójá­hoz, a fizetőképes kereslethez való igazodáshoz. Senki sem gondolhatja azonban, hogy ezzel már megoldódtak a rendszerváltás gondjai. Sajná­latos módon ugyanis csupán a vállalatok egy része indult el a tartós siker útján. Nem véletlenül a si­keres vállalkozások, elsősorban a külföldi, gyak­ran a szupranacionális cégek kezébe került válla­latok voltak. A fennmaradó problémákra utal, hogy a privatizáció során tulajdonossá vált hazai tőke nagy része ma is vergődik. A kizárólag hazai tőkével működő vállalatoknak csupán egy kis ré­sze volt képes olyan szerkezeti változást végrehaj­tani, amelynek eredményeképpen termelési kapa­citásait nyereséggel tudja használni. A nehézséget általában a tőkehiány okozta, de nem szabad elfe­lejtkezni arról sem, hogy az új tulajdonosok nem kis része vállalatának sikere érde­kében nem vállal jelentős kockázatot a tőkeberuházások, a struktúraátalakító erőfeszítések terén. E kedvezőtlen kö­rülményre utal az az igen barátságtalan jelenség, hogy az importhelyettesítő te­vékenység színvonala ma is alacsony. A belföldi fizetőké­pes kereslet kielégítésére irá­nyuló erőfeszítések terén is az országban megtelepedett mul­tinacionális cégek vezet­nek. E nem kívánatos jelen­mége mégis kétszerese a rendszerváltás előtti utol­só év szintjének. A ma még nyomasztó nehézségekre utal az is, hogy a lakosság reáljövedelmének színvonala a statisztikák tanúsága szerint 1998-ban még tíz szá­zalékkal alacsonyabb, mint amit a „rossz rend­szer” 10 évvel ezelőtt biztosított. A lakosság nehe­zen tud együtt élni azzal, hogy a kiépülő piacgaz­daságba másfél millió emberrel, 30%-kal keve­sebb a foglalkoztatottak száma. A társadalmi fe­szültséget tovább fokozza, hogy az idős nyugdíja­sok helyzete sokkal jobban romlott, mint a bérből élőké, holott azok reálbére csak 80%-át éri el az 1989 előttinek, és még további 10 ponttal van a ’78. évi szint alatt. Végül, de nem utolsósorban az állampolgárok közötti feszültséget az is tovább fokozza, hogy lé­nyegesen romlott a korábban is reális és nehezen áthidalható problémákkal küszködő közszolgálta­tások, elsősorban az egészségügyi szolgáltatások színvonala. Mindebből jól érthető, hogy a fenntartható tar­tós növekedésért a polgár már 1999-ig is nagyon nagy árat fizetett. Az elmondottakból azonban az is következik, hogy ez az alapjában ígéretes, az európai felzárkózás reményét hordozó folyamat, ha már nem is fog együtt járni az életszínvonal romlásával, mégis nem jelentéktelen további áldo­zatot követel. Az életszínvonal és a közszolgálat­ok terén megfogalmazott és legitimnek tekinthető igények kielégítésésére a nyugat-európai jóléti szint megközelítésére még hosszú ideig várni kell. Mi a teendő? A fentiekből egyenesen következik, hogy az or­szág jövője, ezen belül az átalakulás veszteseinek távlati érdeke is olyan gazdaságpolitikát (monetá­ris és fiskális intézkedéseket) követel, amely min­denekelőtt azt biztosítja, hogy az ország termelőké­pessége a vi­lágpiaci kö­vetelmé­nyekhez, a fizetőképes kereslethez ,a mainál le­­je** nyegesen • ■ jobban iga­zodjon. A jólét növekedé­sének ugyanis csak a sikeres gazdaság te­remtheti meg az előfeltétele-így a hatékony beruházások érde­kében biztosítani kell a megtakarítások to­vábbi növekedését. A növekvő jövedelmekből - a lehetőségek adta korlátokat figyelembe véve - növelni kell a lakosság életszínvonalát, kiigazítva az átalakulás legnagyobb veszteseinek - a lesza­kadó rétegeknek - a helyzetét. Jelentős racionali­zálással és a finanszírozási keretek lehetőségekhez igazított folyamatos növelésével érhető el tehát a javulás. A fenti követelmények - könnyen beláthatjuk - maguk is ellentmondásosak. Szükségessé teszik azt, hogy meggondolt költségvetési politikával ke­zeljük az adó- és járulékfizetési terhek fokozatos régnek nem egyedüli tünete az, hogy annak ellenére, hogy az 1998. évi GDP még 5%-kal kisebb az 1989. évinél, az import volt­ Nemzetgazdaság legfontosabb mutatói 90 91 ’92 93 94 95 96­­97 98* GDP 96,5 85,2 82,4 81,9 84,3 85,5 86,6 60,6 95,1 Bruttó állóeszk. felhaszn. 95,8 75,3 59,9 79,3 95,0 102,8 115,9 125,5 145,6 Lakosság reáljöv. 98,2 96,5 93,1 88,7 91,2 86,3 86,3 87,5 91,4 * várható 4

Next