Kritika 28. (1999)
1999 / 1. szám - Tardos Márton: A magyar gazdaság helyzetéről
A rendszerváltást követő tíz év gazdaságpolitikájának az volt a célja, hogy a társadalom az ország gazdasági feltételeinek fundamentális változásához igazodjon. Éppen ezért tudomásul kell venni, hogy az ország életében a kialakult világpolitikai és világpiaci változások megrázkódtatást (sokkot) okoztak, amit a polgárok és a vállalatok a mai napig is keservesen élnek meg. Mindezek után felvetődik a kérdés: mit sikerült elérni az alkalmazkodási politikával, és minek az árán alakultak ki ezek az eredmények? Nem vitatható, hogy ma Magyarországon többpárti parlamentáris demokrácia működik, és fejlődik a piacgazdaság. Az e téren eddig elért eredmények azt a jogos ígéretet sugallják, hogy nemcsak arra vagyunk képesek, hogy a világpiaci követelményekhez alkalmazkodjunk, hanem abban is reménykedhetünk, hogy a hosszú stagnálás és a jelentős visszaesés után a világgazdasági átlagot meghaladó fejlődési ütemet érjünk el, és a török hódoltság után változó formában ismételten megfogalmazódó reményünk a nyugat-európai színvonalhoz való felzárkózás terén is valóra váljon. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról egyrészt, hogy ezen ígéretes lehetőségért már eddig is nagy árat fizettünk, és hogyha az alkalmazkodással járó áldozatok növekedésétől már nem is kell tartanunk, mégis számolnunk kell azzal, hogy a fájdalmas átalakulás kedvezőtlen következményeit a sikeres, tartós fejlődés érdekében csak lassan számolhatjuk fel. A sikeres stabilizáció a tartós növekedés ára Amikor a rendszerváltás harmadik vagy negyedik esztendejében, 1993-94-ben az Antall-, a Boross-kormány meg akarta indítani a gazdasági növekedést, akkor a kiinduló helyzet az volt, hogy a lakossági jövedelmek 1989 utáni csökkenése lényegesen elmaradt a megemelt jövedelmek (GDP) zuhanásától, sőt a közfogyasztás színvonala - a gazdasági visszaeséssel járó társadalmi feszültségek enyhítése érdekében - meg is haladta az 1989. évit. Ennek következtében a végrehajtott gazdasági növekedést elősegítő intézkedések és maga a vállalt teljesítményekkel és kínálati szerkezet átalakításával még nem megfelelően alátámasztott növekedés, a fizetésképtelenséggel járó nyílt krízis veszélyébe sodorta az országot. Nem vagy csak nagyon sajátos körülmények között lehet egy 20%-os visszaesést okozó válsághelyzetből úgy kivezetni az országot, hogy közben a mélyponton a bérek és a lakosság fogyasztásának színvonala csak 10%-kal marad el a válság előtti szinttől. A gazdaságpolitika pedig, amely nem a versenyképesség növelését, hanem a lakossági megrázkódtatás enyhítését szolgálja, az ország katonai pozíciójának stabilitását preferálja. Az ilyen gazdaságpolitika csak különleges feltételek között lehet sikeres. Az ilyen politika sikerének valószínűségét még tovább csökkenti, ha a kormány a közvetlen társadalmi problémák kezelése érdekében az állami kiadások fedezését az amúgy is nyomasztó hitelállomány növelésével kívánja elérni. Az 1990-es évek elejére pedig ez volt a jellemző: az ország jövedelemtermelő képessége visszaesett, az állam adósságállománya pedig még a kádári korszak csúcsszintjét is meghaladta. Ez csak akkor lehetett volna reális ez a gazdaságpolitika, ha a nyugati országok társadalma átvállalja a magyar gazdaság kommunista diktatúra következtében és a diktatúra összeomlása után kibontakozó csődjének következményeit vagy azok nagy részét. Ettől a lehetséges politikától az úgynevezett nyugati világ azonban elhatárolta magát. Sőt az Antall-kormány várakozásaival szemben egyértelművé vált az is, hogy a világhatalmak a Szovjetunió szatellitországainak, többek között Magyarországnak a kommunista rendszer szétbomlását célzó - korábban nyújtott - hiteleinek terhét sem kívánják enyhíteni. Az 1994. évi választások eredménye alapján a Horn-Kuncze-kormány a fentiek miatt a fizetésképtelenséggel járó válság veszélyének árnyékában vette át a feladatokat. A kibontakozó fizetésképtelenségi veszély elhárítására, sajnálatos módon, az új kormány csak kilenc hónapi hezitálás után, az úgynevezett Bokros-csomag bevezetésével vált képessé. Ezen, sok szempontból kapkodó intézkedések következtében zuhant a bérek és a közszolgáltatások értéke 1995-96-ban. E csomag részeként vesztett a forint bel- és külföldön egyaránt az értékéből, és gyorsult föl a privatizáció. Hála istennek azonban ezen válságkezelő intézkedések - a nem megfelelő előkészítettség ellenére - átmenetileg sem vezettek a gazdasági teljesítmények visszaeséséhez, hanem csupán a megalapozatlan növekedés állt le, és a stagnálás folytatódott. A fizetésképtelenségi krízist feloldó restrikció hatására 1995-96-ban az ország gazdasága határozottan közeledett az egyensúlyi feltételekhez, és 1997-re kialakult a fenntartható, sőt fokozatosan gyorsítható, tartós növekedés előfeltétele is. A bérek és a közszolgáltatások csökkenése megnyitotta az utat a hazai kapacitások rekonstrukciójához, a fizetőképes kereslethez való igazodáshoz. Senki sem gondolhatja azonban, hogy ezzel már megoldódtak a rendszerváltás gondjai. Sajnálatos módon ugyanis csupán a vállalatok egy része indult el a tartós siker útján. Nem véletlenül a sikeres vállalkozások, elsősorban a külföldi, gyakran a szupranacionális cégek kezébe került vállalatok voltak. A fennmaradó problémákra utal, hogy a privatizáció során tulajdonossá vált hazai tőke nagy része ma is vergődik. A kizárólag hazai tőkével működő vállalatoknak csupán egy kis része volt képes olyan szerkezeti változást végrehajtani, amelynek eredményeképpen termelési kapacitásait nyereséggel tudja használni. A nehézséget általában a tőkehiány okozta, de nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy az új tulajdonosok nem kis része vállalatának sikere érdekében nem vállal jelentős kockázatot a tőkeberuházások, a struktúraátalakító erőfeszítések terén. E kedvezőtlen körülményre utal az az igen barátságtalan jelenség, hogy az importhelyettesítő tevékenység színvonala ma is alacsony. A belföldi fizetőképes kereslet kielégítésére irányuló erőfeszítések terén is az országban megtelepedett multinacionális cégek vezetnek. E nem kívánatos jelenmége mégis kétszerese a rendszerváltás előtti utolsó év szintjének. A ma még nyomasztó nehézségekre utal az is, hogy a lakosság reáljövedelmének színvonala a statisztikák tanúsága szerint 1998-ban még tíz százalékkal alacsonyabb, mint amit a „rossz rendszer” 10 évvel ezelőtt biztosított. A lakosság nehezen tud együtt élni azzal, hogy a kiépülő piacgazdaságba másfél millió emberrel, 30%-kal kevesebb a foglalkoztatottak száma. A társadalmi feszültséget tovább fokozza, hogy az idős nyugdíjasok helyzete sokkal jobban romlott, mint a bérből élőké, holott azok reálbére csak 80%-át éri el az 1989 előttinek, és még további 10 ponttal van a ’78. évi szint alatt. Végül, de nem utolsósorban az állampolgárok közötti feszültséget az is tovább fokozza, hogy lényegesen romlott a korábban is reális és nehezen áthidalható problémákkal küszködő közszolgáltatások, elsősorban az egészségügyi szolgáltatások színvonala. Mindebből jól érthető, hogy a fenntartható tartós növekedésért a polgár már 1999-ig is nagyon nagy árat fizetett. Az elmondottakból azonban az is következik, hogy ez az alapjában ígéretes, az európai felzárkózás reményét hordozó folyamat, ha már nem is fog együtt járni az életszínvonal romlásával, mégis nem jelentéktelen további áldozatot követel. Az életszínvonal és a közszolgálatok terén megfogalmazott és legitimnek tekinthető igények kielégítésésére a nyugat-európai jóléti szint megközelítésére még hosszú ideig várni kell. Mi a teendő? A fentiekből egyenesen következik, hogy az ország jövője, ezen belül az átalakulás veszteseinek távlati érdeke is olyan gazdaságpolitikát (monetáris és fiskális intézkedéseket) követel, amely mindenekelőtt azt biztosítja, hogy az ország termelőképessége a világpiaci követelményekhez, a fizetőképes kereslethez ,a mainál leje** nyegesen • ■ jobban igazodjon. A jólét növekedésének ugyanis csak a sikeres gazdaság teremtheti meg az előfeltétele-így a hatékony beruházások érdekében biztosítani kell a megtakarítások további növekedését. A növekvő jövedelmekből - a lehetőségek adta korlátokat figyelembe véve - növelni kell a lakosság életszínvonalát, kiigazítva az átalakulás legnagyobb veszteseinek - a leszakadó rétegeknek - a helyzetét. Jelentős racionalizálással és a finanszírozási keretek lehetőségekhez igazított folyamatos növelésével érhető el tehát a javulás. A fenti követelmények - könnyen beláthatjuk - maguk is ellentmondásosak. Szükségessé teszik azt, hogy meggondolt költségvetési politikával kezeljük az adó- és járulékfizetési terhek fokozatos régnek nem egyedüli tünete az, hogy annak ellenére, hogy az 1998. évi GDP még 5%-kal kisebb az 1989. évinél, az import volt Nemzetgazdaság legfontosabb mutatói 90 91 ’92 93 94 95 9697 98* GDP 96,5 85,2 82,4 81,9 84,3 85,5 86,6 60,6 95,1 Bruttó állóeszk. felhaszn. 95,8 75,3 59,9 79,3 95,0 102,8 115,9 125,5 145,6 Lakosság reáljöv. 98,2 96,5 93,1 88,7 91,2 86,3 86,3 87,5 91,4 * várható 4