Kritika 28. (1999)
1999 / 5. szám - Balogh Ernő: Melbourne-i anziksz
lefújását kéri. Mivel tudja, hogy hősünk kiváló atléta, őt szeretné küldeni. Archy azonban a barátjára mutat: ő legalább olyan gyors, mint én. S ezzel megmenti a biztos pusztulástól. Ő pedig ritmusos, szép stílusban fut a halálba. A film egyik legvitatottabb része az, amikor a brit parancsnok teljesen értelmetlenül erőltetve a támadást, gyakorlatilag százával mészároltatja le az ausztrál kiskatonákat, akiknek bajonettel kell a géppuskák ellen rohamozniuk. Ami egyfelől híven tükrözi az ausztrál katonák fokozódó ellenérzéseit a brit főtisztekkel szemben, Gallipoli kudarcáért elsősorban őket hibáztatták, másfelől azonban aligha felel meg a tényeknek. Amik azt mutatják, hogy az ilyen típusú rohamokért időnként az ausztrál parancsnokok is felelősek voltak, valamint azt sem engedik feledni: a Dardanelláknál a britek vesztesége messze meghaladta az ausztrálokét. S miként egy mai ausztrál történész szarkasztikusan megjegyzi: az ausztrál csapatok lemészároltatásában a honfitárs katonai vezetők éppen olyan jók voltak, mint a britek... A híres „mateship” a barátság, bajtársiasság sajátos formája, melynek voltaképpen nincs is pontos magyar megfelelője - nagy ausztrál hagyományokkal rendelkezik. Eredete még a kínos, kegyetlen fegyencmúltban és a komfortosnak aligha nevezhető, örökös készenlétet igénylő, rideg frontier életmódban gyökerezik. A korai ausztrál társadalom - alapításának körülményeiből eredően - szükségképp egyértelműen maszkulin jellegű volt, a rabok és az első szabad telepesek, majd az aranyásók körében a férfiak aránya messze meghaladta a nőkét. A sokféle kiszolgáltatottság, próbatétel közepette az egyedüli támaszt tehát nem a szűkebb-tágabb család, hanem a „mate”, a barát jelentette. Ő az, akire mindig feltétlenül számítani lehetett, aki a társ jóban-rosszban, akivel mindent meg szabad, sőt meg kell osztani, aki előtt nincs titok. Ezt az eleven tradíciót erősítette, idézte fel a háború: a messzi idegenben, az otthontól évekre elszakítva, a kizárólagos férfiközösségben és az állandó életveszély közelségében a mateship a legelemibb lelki-érzelmi igényeket elégítette ki. Az elveszített, a tudatban mind mélyebbre süllyedt egykori kis világ, a család helyére lépett: valakinek, aki ott van karnyújtásnyira a lövészárokban, te vagy a legfontosabb. Miközben a háborús mindennapok éppen azt nyomatékosítják, hogy az egyén élete semmi, hogy ezrek, tízezrek halnak meg naponta, hogy az elesettek helyére újonnan érkezettek állnak, hogy nincs idő, lehetőség gyászra, mementóra - a barátod számára azonban pótolhatatlan vagy, s immár csak ebben a kötelékben lehetsz egyedi, megismételhetetlen lény. Súlyosan beteg ausztrál kiskatonák gyakran egyszerűen megszöktek a tábori kórházból, hogy a roham idején a barátjuk mellett legyenek. S ha a sors úgy hozza, inkább együtt haljanak meg. A barátot nem lehet cserbenhagyni, különben felborulna a világ erkölcsi rendje. Ráadásul a közkatonát, ha egy tíz- vagy százezreket megmozgató akció közben eltűnt, sokáig senki sem kereste - a barátját kivéve. Ő tűvé tette érte a harcmezőt, ha kellett, bement az ellenséges tűzbe, s addig kúszott a halottak, sebesültek között, amíg meg nem találta. Bill Gammage történész, az ausztrál katonák fennmaradt naplóira, leveleire épülő könyvében, mely a háború magánemberi dimenzióit tárja föl, a bajtársiasság megannyi konkrét példáját említi: volt olyan, aki gáztámadáskor a maszkját a barátjának adta, vagy aki hét napig maradt a csatatéren a sebesült „mate”-je mellett, a körülöttük fekvő halottaknál talált enni- és innivalóval tartotta életben magatehetetlen társát, éjszakánként magával vonszolva őt végül biztonságos helyre juttatta. S akadt, aki azért nem engedte, hogy Angliába - a biztonság, a megmenekülés, vagyis az ígéret földjére - küldjék, mert bármi áron meg akarta keresni barátja holttestét. A mateship hallatlanul nagy fegyelmező erővel rendelkezett: a barát előtt nem lehet gyávának lenni, nem szabad szégyenben maradni, mindig a maximumot kell adni. Ezért a bajtárs halála csak a szülő, a kedves elvesztéséhez mérhető. A háború vége felé sok ausztrál katona számára a halál azért nem volt oly félelmetes, mivel a barátaik már mind elestek. A deheroizálás történészei gyakran emlékeztetnek arra, hogy ez a szolidaritás azért nemcsak ausztrál sajátosság, a frontszolgálat jelentette állandó veszedelem mindig és mindenhol megteremtette az összetartás kivételes szükségleteit, feltétlen normáit és emlékezetes példáit. Ez nyilván így is van, ám véleményünk szerint a különbség abban a tekintetben továbbra sem szűnik meg, hogy e bajtársiasságnak - s a mítoszának - az ausztrál katonai közösségekben organikus történelmi előzményei vannak, ezért megnyilvánulási formái jóval karakteresebbek. A „mateship” mítosza, jelentése és érvényessége épp napjainkban vált újra szenvedélyes közéleti viták kirobbantójává. John Howard miniszterelnök ugyanis a napokban bocsátotta előzetes vitára az ausztrál alkotmány új preambulumát, melyről a polgárok az év vége felé esedékes népszavazáson nyilváníthatnak véleményt. A Howard által inspirált szövegben a mateship is az ausztrál társadalom legelemibb értékei, megőrzendő hagyományai között szerepel, méghozzá igen kitüntetett helyen. A híradásokban, lapokban megszólaltatottak egy része - főként az értelmiségi nők köre - azért utasította el a „mateship” alkotmányba emelését, mert a fogalomnak kétségtelen maszkulin jelentéstartományai, konnotációi vannak. „A szóról nekem mindenekelőtt az jut eszembe, hogy a férfiak a kocsmában söröznek, mialatt a nők otthon robotolnak” - jegyezte meg az egyik feminista, aki szerint a „mateship” még az egyenjogúság kora előtti férfimentalitás jellemzője, mely az asszonyokat eleve kirekeszti a mindennapi élet megannyi szférájából. Ilyen ókonzervatív szemléletet nem sugalmazhat a jövő évezred alkotmánya - nyilatkoztak az ellenzéki Munkáspárt vezetői. A „mateship” megdicsőülésének védelmezői viszont azzal érvelnek, hogy a pionír- és az ANZAC-legendárium tükrében a szolidaritás e különös formája egyrészt valóban a legrégebbi tradíciókhoz tartozik, másrészt az idők során a szemantikája is módosult, azaz a nőket nem feltétlenül zárja ki. Maga a miniszterelnök azzal érvelt vihart kavaró javaslata mellett, hogy az egész preambulumban ez az egyetlen fordulat, amelyik specifikusan ausztrál sajátosságra utal, a többi rész az angol vagy az amerikai alkotmányban is szerepelhetne. Az ausztrál kiskatonákat Egyiptomban, Kairó mellett sebtében berendezett kiképzőtáborban készítették fel az elkövetkező harcokra. Peter Weir filmjének egyik leghatásosabb jelenetében az „aussie” fiúk mindenről megfeledkezve fociznak a Szfinksz, a piramisok tövében. A kontraszt elemi erejű: a komor történelmi mementók és a játék fiatalos, elragadtatottsága. Azt sugalmazva: e húsz év körüli gyerekeknek fogalmuk sincs arról, mibe keveredtek. A valóság hamarosan rádöbbenti őket, milyen erők kiszolgáltatottjaivá lettek, s ezért a tudásért tragikusan nagy árat kell fizetniük. Az évfordulók tájékán az ausztrál lapokban megjelennek a nagy küzdelmek még életben levő résztvevőinek fényképei. Fogadják, kitüntetik őket, sokadjára is felidézik emlékeiket. Egyre kevesebben vannak (talán négyen vagy öten), tolókocsis, csupa ránc arcú, sokdioptriás szemüveget viselő öregurak, valamennyien elmúltak százévesek. Az ünnepségeken zavartan hunyorognak a jupiterlámpák fényében. Aztán a gyászjelentésekben és a hozzájuk kapcsolódó méltatásokban lehet találkozni velük. Minden ausztrál városban ott állnak a háborús emlékművek, a legnagyobb (és a legkomorabb) Melbourne-ben van, a sydneyi pedig ennek méretei és arányai is tekintélyesek - szinte eltörpül mellette. Dombtetőre épült, nem messze a brit kormányzó palotájától, körülötte hatalmas parkot létesítettek, benne a fák és bokrok is katonás rendben sorakoznak. Piramisokat idéző kupolája uralja a környéket, többemeletnyi magasságban levő mellvédjéről különösen attraktív kilátás nyílik a city felhőkarcolóira. Bejárata közelében tábla hirdeti a különféle rendezvényeket, megemlékezésre várják például az első világháborúban elesett katonák özvegyeit. Önkéntelenül is számolgatni kezdek: vajon hány évesek is lehetnek a meghívottak? Az ANZAC és Gallipoli legendája - számunkra sem ismeretlen ez a szociálpszichológiai folyamat - a nyilvánvaló katonai vereséget formálta át kimagasló morális győzelemmé. Az ausztrál „diggerek” kétségtelen hősiessége ehhez azért kellő alapot nyújtott. A kudarc felelőssége másokra hárítódott, a balsorsú hadjáratból csak a regényes helytállás epizódjai maradtak meg, melyeket külföldi tudósítások is visszaigazoltak. Ausztrália ráadásul a háború kitörése előtt néhány évvel hozta létre a kontinens államainak szövetségét, korábban egymástól szinte független gyarmatokként léteztek, eltérő hagyományokkal és szokásokkal. Victoria és New South Wales határán például vámot kellett fizetni, a két szomszédos államban eltérő volt a vasutak nyomtávja. 1900-ban megalakult ugyan a föderáció, ezt azonban a polgárok többsége nem nagyon érzékelte, magát nem a tágabb közösség tagjaként határozta meg, továbbra is victoriai, tasmániai stb. maradt. (Amikor a háború kezdetén katonák első kontingense a távoli hadszínterek felé hajózott, a kis ausztrál flotta két cirkálója - a Sydney és a Melbourne - is biztosította KRITIKA 33