Kritika 28. (1999)

1999 / 5. szám - Balogh Ernő: Melbourne-i anziksz

lefújását kéri. Mivel tudja, hogy hősünk kiváló atléta, őt szeretné küldeni. Archy azonban a barátjára mutat: ő legalább olyan gyors, mint én. S ezzel megmenti a biztos pusztulástól. Ő pedig ritmusos, szép stílusban fut­­ a halálba. A film egyik legvitatottabb része az, amikor a brit parancsnok teljesen értelmetlenül erőltetve a táma­dást, gyakorlatilag százával mészároltatja le az ausztrál kiskatonákat, akiknek bajonettel kell a géppuskák ellen rohamozniuk. Ami egyfelől híven tükrözi az ausztrál katonák fokozódó ellenérzéseit a brit főtisztekkel szemben, Gallipoli kudarcáért elsősorban őket hibáz­tatták, másfelől azonban aligha felel meg a tényeknek. Amik azt mutatják, hogy az ilyen típusú rohamokért időnként az ausztrál parancsnokok is felelősek voltak, valamint azt sem engedik feledni: a Dardanelláknál a britek vesztesége messze meghaladta az ausztrálokét. S miként egy mai ausztrál történész szarkasztikusan megjegyzi: az ausztrál csapatok lemészároltatásában a honfitárs katonai vezetők éppen olyan jók voltak, mint a britek... A híres „mateship”­­ a barátság, bajtársiasság sajátos formája, melynek voltaképpen nincs is pontos magyar megfelelője - nagy ausztrál hagyományokkal rendel­kezik. Eredete még a kínos, kegyetlen fegyencmúltban és a komfortosnak aligha nevezhető, örökös készenlé­tet igénylő, rideg frontier életmódban gyökerezik. A korai ausztrál társadalom - alapításának körülményei­ből eredően - szükségképp egyértelműen maszkulin jellegű volt, a rabok és az első szabad telepesek, majd az aranyásók körében a férfiak aránya messze megha­ladta a nőkét. A sokféle kiszolgáltatottság, próbatétel közepette az egyedüli támaszt tehát nem a szűkebb-tá­­gabb család, hanem a „mate”, a barát jelentette. Ő az, akire mindig feltétlenül számítani lehetett, aki a társ jóban-rosszban, akivel mindent meg szabad, sőt meg kell osztani, aki előtt nincs titok. Ezt az eleven tradíciót erősítette, idézte fel a hábo­rú: a messzi idegenben, az otthontól évekre elszakítva, a kizárólagos férfiközösségben és az állandó életve­szély közelségében a mateship a legelemibb lelki-ér­zelmi igényeket elégítette ki. Az elveszített, a tudatban mind mélyebbre süllyedt egykori kis világ, a család he­lyére lépett: valakinek, aki ott van karnyújtásnyira a lö­vészárokban, te vagy a legfontosabb. Miközben a há­borús mindennapok éppen azt nyomatékosítják, hogy az egyén élete semmi, hogy ezrek, tízezrek halnak meg naponta, hogy az elesettek helyére újonnan érkezettek állnak, hogy nincs idő, lehetőség gyászra, mementóra - a barátod számára azonban pótolhatatlan vagy, s im­már csak ebben a kötelékben lehetsz egyedi, megismé­telhetetlen lény. Súlyosan beteg ausztrál kiskatonák gyakran egysze­rűen megszöktek a tábori kórházból, hogy a roham idején a barátjuk mellett legyenek. S ha a sors úgy hoz­za, inkább együtt haljanak meg. A barátot nem lehet cserbenhagyni, különben felborulna a világ erkölcsi rendje. Ráadásul a közkatonát, ha egy tíz- vagy százez­reket megmozgató akció közben eltűnt, sokáig senki sem kereste - a barátját kivéve. Ő tűvé tette érte a harcmezőt, ha kellett, bement az ellenséges tűzbe, s addig kúszott a halottak, sebesültek között, amíg meg nem találta. Bill Gammage történész, az ausztrál katonák fenn­maradt naplóira, leveleire épülő könyvében, mely a háború magánemberi dimenzióit tárja föl, a bajtársias­ság megannyi konkrét példáját említi: volt olyan, aki gáztámadáskor a maszkját a barátjának adta, vagy aki hét napig maradt a csatatéren a sebesült „mate”-je mellett, a körülöttük fekvő halottaknál talált enni- és innivalóval tartotta életben magatehetetlen társát, éj­szakánként magával vonszolva őt végül biztonságos helyre juttatta. S akadt, aki azért nem engedte, hogy Angliába - a biztonság, a megmenekülés, vagyis az ígé­ret földjére - küldjék, mert bármi áron meg akarta ke­resni barátja holttestét. A mateship hallatlanul nagy fegyelmező erővel ren­delkezett: a barát előtt nem lehet gyávának lenni, nem szabad szégyenben maradni, mindig a maximumot kell adni. Ezért a bajtárs halála csak a szülő, a kedves el­vesztéséhez mérhető. A háború vége felé sok ausztrál katona számára a halál azért nem volt oly félelmetes, mivel a barátaik már mind elestek. A deheroizálás történészei gyakran emlékeztetnek arra, hogy ez a szolidaritás azért nemcsak ausztrál sa­játosság, a frontszolgálat jelentette állandó veszedelem mindig és mindenhol megteremtette az összetartás ki­vételes szükségleteit, feltétlen normáit és emlékezetes példáit. Ez nyilván így is van, ám véleményünk szerint a különbség abban a tekintetben továbbra sem szűnik meg, hogy e bajtársiasságnak - s a mítoszának - az ausztrál katonai közösségekben organikus történelmi előzményei vannak, ezért megnyilvánulási formái jóval karakteresebbek. A „mateship” mítosza, jelentése és érvényessége épp napjainkban vált újra szenvedélyes közéleti viták ki­robbantójává. John Howard miniszterelnök ugyanis a napokban bocsátotta előzetes vitára az ausztrál alkot­mány új preambulumát, melyről a polgárok az év vége felé esedékes népszavazáson nyilváníthatnak véle­ményt. A Howard által inspirált szövegben a mateship is az ausztrál társadalom legelemibb értékei, megőr­zendő hagyományai között szerepel, méghozzá igen kitüntetett helyen. A híradásokban, lapokban megszó­­laltatottak egy része - főként az értelmiségi nők köre - azért utasította el a „mateship” alkotmányba emelését, mert a fogalomnak kétségtelen maszkulin jelentéstar­tományai, konnotációi vannak. „A szóról nekem min­denekelőtt az jut eszembe, hogy a férfiak a kocsmában söröznek, mialatt a nők otthon robotolnak” - jegyezte meg az egyik feminista, aki szerint a „mateship” még az egyenjogúság kora előtti férfimentalitás jellemzője, mely az asszonyokat eleve kirekeszti a mindennapi élet megannyi szférájából. Ilyen ókonzervatív szemléletet nem sugalmazhat a jövő évezred alkotmánya - nyilat­koztak az ellenzéki Munkáspárt vezetői. A „mateship” megdicsőülésének védelmezői viszont azzal érvelnek, hogy a pionír- és az ANZAC-legendárium tükrében a szolidaritás e különös formája egyrészt valóban a leg­régebbi tradíciókhoz tartozik, másrészt az idők során a szemantikája is módosult, azaz a nőket nem feltétlenül zárja ki. Maga a miniszterelnök azzal érvelt vihart ka­varó javaslata mellett, hogy az egész preambulumban ez az egyetlen fordulat, amelyik specifikusan ausztrál sajátosságra utal, a többi rész az angol vagy az ameri­kai alkotmányban is szerepelhetne. Az ausztrál kiskatonákat Egyiptomban, Kairó mel­lett sebtében berendezett kiképzőtáborban készítették fel az elkövetkező harcokra. Peter Weir filmjének egyik leghatásosabb jelenetében az „aussie” fiúk min­denről megfeledkezve fociznak a Szfinksz, a piramisok tövében. A kontraszt elemi erejű: a komor történelmi mementók és a játék fiatalos, elragadtatottsága. Azt su­galmazva: e húsz év körüli gyerekeknek fogalmuk sincs arról, mibe keveredtek. A valóság hamarosan rádöb­benti őket, milyen erők kiszolgáltatottjaivá lettek, s ezért a tudásért tragikusan nagy árat kell fizetniük. Az évfordulók tájékán az ausztrál lapokban megje­lennek a nagy küzdelmek még életben levő résztvevő­inek fényképei. Fogadják, kitüntetik őket, sokadjára is felidézik emlékeiket. Egyre kevesebben vannak (talán négyen vagy öten), tolókocsis, csupa ránc arcú, sok­­dioptriás szemüveget viselő öregurak, valamennyien elmúltak százévesek. Az ünnepségeken zavartan hu­nyorognak a jupiterlámpák fényében. Aztán a gyászje­lentésekben és a hozzájuk kapcsolódó méltatásokban lehet találkozni velük. Minden ausztrál városban ott állnak a háborús em­lékművek, a legnagyobb (és a legkomorabb) Mel­­bourne-ben van, a sydneyi­­ pedig ennek méretei és arányai is tekintélyesek - szinte eltörpül mellette. Dombtetőre épült, nem messze a brit kormányzó pa­lotájától, körülötte hatalmas parkot létesítettek, benne a fák és bokrok is katonás rendben sorakoznak. Pira­misokat idéző kupolája uralja a környéket, többeme­letnyi magasságban levő mellvédjéről különösen att­raktív kilátás nyílik a city felhőkarcolóira. Bejárata kö­zelében tábla hirdeti a különféle rendezvényeket, meg­emlékezésre várják például az első világháborúban el­esett katonák özvegyeit. Önkéntelenül is számolgatni kezdek: vajon hány évesek is lehetnek a meghívottak? Az ANZAC és Gallipoli legendája - számunkra sem ismeretlen ez a szociálpszichológiai folyamat - a nyil­vánvaló katonai vereséget formálta át kimagasló morá­lis győzelemmé. Az ausztrál „diggerek” kétségtelen hősiessége ehhez azért kellő alapot nyújtott. A kudarc felelőssége másokra hárítódott, a balsorsú hadjáratból csak a regényes helytállás epizódjai maradtak meg, melyeket külföldi tudósítások is visszaigazoltak. Auszt­rália ráadásul a háború kitörése előtt néhány évvel hozta létre a kontinens államainak szövetségét, koráb­ban egymástól szinte független gyarmatokként létez­tek, eltérő hagyományokkal és szokásokkal. Victoria és New South Wales határán például vámot kellett fizet­ni, a két szomszédos államban eltérő volt a vasutak nyomtávja. 1900-ban megalakult ugyan a föderáció, ezt azonban a polgárok többsége nem nagyon érzékel­te, magát nem a tágabb közösség tagjaként határozta meg, továbbra is victoriai, tasmániai stb. maradt. (Amikor a háború kezdetén katonák első kontingense a távoli hadszínterek felé hajózott, a kis ausztrál flotta két cirkálója - a Sydney és a Melbourne - is biztosította KRITIKA 33

Next