Kritika 28. (1999)
1999 / 5. szám - Balogh Ernő: Melbourne-i anziksz
konvojt. Az Indiai-óceánon a Sydney megtámadta az Emden nevű német csatahajót, melyet sikerült harcképtelenné tennie. Egy New South Wales-i kiskatona számára - naplójának tanúsága szerint - a győzelem örömét az tette igazán teljessé, hogy a sikert nem a Melbourne aratta...) A háborús szolidaritás, a közös aggódás a fronton levőkért, a gyászban való osztozás, majd a hősiesség legendája teremtette meg az összetartozás - a valamennyien ausztrálok vagyunk (s csak utána queenslandiek, nyugat-ausztrálok, victoriaiak stb.) érzelmi, lelki alapját. Április 25., a partraszállás napja ezért is válhatott piros betűs ünneppé, sokáig az egyik legjelentéstelibb évfordulóvá. Gallipoli - pars pro toto - az első világháborús részvétel egészének jelképévé vált. Nemzedékeken átívelő emberi-érzelmi jelentősége innen közelítve aligha igényel bármiféle magyarázatot. 1914-18 között több mint négyszázezren teljesítettek katonai szolgálatot, közülük háromszázharmincezren harcoltak külföldi csatatereken, ahol csaknem hatvanezren estek el, és körülbelül százötvenezren sebesültek meg. Ausztrália lakosainak száma - miként erre föntebb már utaltunk - ekkor az ötmilliót sem érte el. Vagyis ez a háború valamilyen mértékben szinte minden családot érintett, s alig akadt olyan, amelyiknek nem kellett gyászolnia valamelyik tagját. Az esemény évfordulója hamar nemzeti ünneppé emelkedett, melynek gyorsan kialakult a hagyományos rituáléja: istentisztelet, megemlékezés a hősi halottakról, felvonulások az egykori csapatbeosztás szerinti rendben, az életben maradt parancsnokok vezetésével, majd ünneplés késő éjszakáig. Ennek megszervezésében - s egyáltalán a volt frontharcosokról való gondoskodásban - jelentős szerephez, többek között az állam, az establishment támogatásához jutott a leszerelt katonák szövetsége, mely a huszadik századi ausztrál társadalom egyik legkonzervatívabb része lett. A jobboldali politikai elit jó érzékkel használta fel militánsan nacionalista képviselőiket a két világháború közötti munkásság elégedetlenségének kanalizálására, a baloldali mozgalmak, nézetek elszigetelésére. Persze a politika, ismerjük ezt, egyébként is az alkalom kisajátítására törekedett, a mindenkori vezetők egyetlen évfordulót sem szalasztanak el, minden április 25-én patetikusan szónokolnak az ANZAC-hagyomány megtestesítette értékek megőrzéséről. Az ünneplést így idővel szükségképp egyre több ellentmondás, visszatetszően képmutató vonás kezdte terhelni.,amikor odamentünk, senkik voltunk. Amikor eljöttünk, híresek lettünk. (...) ANZAC-katonák. Süket duma. (...) Fényképek az újságban. Híresek. Nem ér az egész egy fabatkát sem” - mondja a Gallipolit, majd a második világháborút megjárt öreg harcos, Alan Seymour híres, egy időre a volt frontharcosokat tömörítő liga követelésére betiltott, majd később is nagy vitákat kavaró drámájában (Az év egy napja, 1962.). A mű elemi erővel mutatja be az ANZAC-hagyomány sötétebb vetületeit, formálissá merevedését, eredeti tartalmainak fokozatos kiüresedését, a frázisokat pufogtató ünnepi szónoklatokat, azt, hogy április 25-én a patetikus megemlékezések - a nap fénypontjaként - országszerte nagy kollektív ivászatokba, a lerészegedés infernális jeleneteibe torkollnak. „Soha nem szégyelltem annyira, hogy ausztrál vagyok, mint ezeken az évfordulókon” - állítja Seymour darabjának egyetemista hőse. De az ANZAC-mítosz jó néhány eleme és reprezentatív személyisége sértetlenül túlélt minden eddigi kritikai hullámot. John Monash például a róla elnevezett egyetemen töltjük ösztöndíjas időnket - kétségtelenül ennek a háborúnak az egyik legkiemelkedőbb figurája. Német-zsidó családból származik, ő azonban már Melbourne-ben születik. Az egyetemen mérnöki, jogi és bölcsész diplomát szerez - ez is jelzi rendkívüli intellektuális képességeit. Műszaki és üzleti pályára készül - meg kell élni valamiből -, ugyanakkor kezdettől fogva vonzza a katonai hivatás is. Ausztrália hadba lépése után ezredparancsnokként vesz részt a Gallipoliakcióban, mely nem igazán ad lehetőséget nem mindennapi tehetsége bizonyítására. Tiszttársai közül azonban már ekkor kitűnik, méghozzá kétféle szempontból is: ellentétben a többiekkel nem akar bármi áron népszerű lenni katonái között, nem keresi társaságukat, másrészt minden manővert a lehető legapróbb részletig átgondol, megtervez, minden adatot figyelembe vesz, majd képes megteremteni a szintézisüket; problémamegoldó képessége és műveltsége meszsze-messze meghaladja a parancsnoki kar átlagát. 1916-ban már tábornok, utána - az intrikák ellenére - az ausztrál-új-zélandi hadtest parancsnoka. Körültekintő, mérnöki pontosságú stratégiájának óriási szerepe van abban, hogy a vezetése alatt álló csapatok elkerülték a fölösleges áldozatokat. Már a felkészítés során is kíméletlenül megkövetelte a fegyelmezettséget, a precizitást. Nem csekély felháborodással tapasztalta ugyanis, hogy a brit tábornokok olykor teljesen esztelenül, a kellő feltételek hiánya ellenére erőltetik a támadást, iszonyatos áldozatokat követelve. Kritikai megjegyzéseit nem rejtette véka alá, ezt a feljebbvalók, kollégák sehol sem szeretik, a katonaság pedig kiváltképp ellentétes a szabad vita szellemével. Főnökei tehát nem nagyon kedvelhették, ám a katonái fokozatosan növekvő tisztelettel, egyre feltétlenebbé váló bizalommal övezték, mert tudták, amennyire csak lehet, kíméli őket - az áldozatok száma szinte mindig Monash csapatánál volt a legkevesebb. „Gyűlölöm a háborút” - írta valahol, s csak látszólag paradox módon, épp ez avatta igazán alkalmas parancsnokká. Ám a béke barátjaként is ragyogó győzelmek egész sorát aratja. Az utolsó nagy német ellentámadáskor Amiens-nél a szorult helyzetbe került brit parancsnok így sóhajtott fel, amikor megtudta, hogy Monash csapatai jönnek a segítségére: „Hál’ istennek, az ausztrálokat kapjuk.” Gallipoli másik legendás - és majdnem ennyire ismert - hőse egy közkatona, Simpson honvéd, aki szanitécként mindig ott volt, ahol a leggyilkosabbá vált a helyzet. A legveszedelmesebb golyózáporba is bemerészkedett, kihozta sebesült bajtársát, felpakolta szamara hátára, s vitte a legközelebbi segélyhelyre. Heteken át járta a harcmezőket, megállás nélkül - a többiek egyre azt találgatták: vajon mikor pihen? Így aztán nem sok esélye maradt a túlélésre, hamarosan a hősi halottak számát gyarapította. A történetben ráadásul még az is különösen ausztrál, hogy csak eleste után derült ki: neve nem szerepelt az adott körzet egészségügyiseinek lajstromában, eredeti beosztása máshová szólt, ám ő - ezek szerint - eldöntötte, hogy neki itt az igazi helye, ezt kell tennie, ehhez pedig senkitől sem kért engedélyt, nem magyarázkodott. Alakja festők sorát ihlette meg, szobra - Simpson és a szamara - ott áll a melbourne-i háborús emlékműnél, életét és legendáját külön monográfia dolgozza fel, nevét a sok-sok történelmi szakmunka, a lexikonok mindegyike megemlíti. Az ausztrál társadalom egalitarianizmusa persze jórészt csak legenda, ám az tény: a halhatatlanságot az „aussie”-k távolról sem csak a kiváltságosoknak biztosítják. Máig osztatlan csodálat övezi a könnyűlovasság - romantikus kalandregényeket idéző - bátorságát is. Mivel Gallipolinál a veszteségek már az első hetekben hihetetlenül nagyok voltak, ezért erősítésként az egyik legelitebbnek számító egységet, a könnyűlovasság néhány ezredét is a félszigetre vezényelték. Lovaikat hátrahagyva gyalogosként vettek részt az egyre öldöklőbb küzdelmekben. Nekik kellett volna elfoglalniuk egy közeli ellenséges vonalat, melyet jól felkészült török géppuskások védtek. (Peter Weir filmjének már említett befejezése ezt az akciót eleveníti fel.) Az első sor a támadás jelére kiugrott a lövészárokból, s rohamozni kezdett. Gyilkos tűz zúdult rájuk, mellyel szemben teljesen védtelenek voltak. Amikor valamennyien elestek, következett a második sor. Majd így tovább. „Miért nem állítják már le őket?” - kiabálta a látványtól sokkos állapotba került török tiszt. Mire a támadást végre lefújták, több száz halott borította a teniszpályányi területet... S mivel az ellenség folyamatosan lőtte a területet, a holttestek sokáig ott maradtak. Horrorisztikus jelenet: a bajtársak a roham után hónapokkal is nap mint nap láthatták az elesettek csontvázait, rajtuk a hátizsák, a kezükben a görcsösen markolt szurony. A rohamozó könnyűlovasságiak pontosan tudták, ezt aligha élhetik túl. Értéktárgyaikat gondosan becsomagolva hátrahagyták, némelyikük még írt gyorsan pár sort a szeretteinek. „Fiúk, még körülbelül tíz perc van az életetekből, de én is veletek megyek” - mondta a tisztjük, aki katonáival együtt Gallipoli legendájának egyik középponti alakjává magasodott. „... el nem tudod képzelni, milyen is volt ez. Túl szörnyű, hogy le lehessen írni. ... Esélyünk sem volt arra, hogy bármit is elérjünk, s a legszomorúbb az ezt követő létszámellenőrzés volt, amikor a közel 550 emberből mindössze 47-en válaszoltak a nevük elhangzásakor. Amikor a történtekről tudomást szereztem, úgy sírtam, mint egy gyermek” - írta az egyik életben maradt. „Van bennünk valami camus-i beütés” - mondta Robert Hughes, a neves művészettörténész az ausztrál mentalitásról. Akkor is vállaljuk a cselekvést, a legnagyobb kockázatot, akkor sem adjuk fel a küzdelmet, ha az egésznek az égvilágon semmi értelme sincs. Melbourne, 1999. március BALOGH ERNŐ 34 m ma