Kritika 28. (1999)
1999 / 5. szám - IRODALOM - Angyalosi Gergely: Hazai Attila: Budapesti skizo
IRODALOM KRITIKA Hazai Attila: Budapesti skizo Hazai Attila könyvéről mostanság írni jócskán „utánlövés”, ahogy a német mondja. Nem is azért térek vissza egy recenzió erejéig erre a műre, mintha jómagam meghatározó irodalomtörténeti fordulópontnak vélném a megjelenését. Még azzal sem indokolhatom ezt az elkésett gesztust, hogy áttekintettem a Budapesti skizóról időközben megjelent valamennyi bírálatot, következésképpen egyfajta mérleget vonhatok a fogadtatásról. Nem, nem olvastam el mindent, amit erről a könyvről írtak. Ellenben ötödmagammal részt vettem egy vitán, amely az új Hazai-műről folyt, s amelynek során a napnál világosabban kiderült, hogy szerénységemmel ellentétben vannak olyan irodalmárok, akik valamiféle radikálisan újnak a megjelenéseként értékelik azt. Sőt e vita során az is kiderült, hogy az értékelés pozitív-negatív pólusait, valamint azt a határvonalat, amely a különböző értelmező technikákat elválasztja egymástól, többen egy feltételezett generációs szakadás mentén szeretnék meghúzni. Nos, mindez talán már kellőképpen indokolja, hogy megemlékezzünk a fiatal magyar próza eme új hajtásáról, s az általa felvetett problémákról. Előrebocsátom, hogy az olyasfajta vitát, mint amilyen a Budapesti skizo körül is kialakult, magam inkább hasznosnak, mint fölösleges indulatokat kavarónak érzem. Mindenekelőtt azért, mivel tényként fogadom el, hogy az, amit a befogadástörténetben „ízlésváltozásként” (is) szoktunk emlegetni, magában foglalja az újonnan megjelenő irodalmi művek kezelésében, megközelítési módjaiban, percepciós mechanizmusaiban mutatkozó lassú módosulásokat. Ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül mindenki hajlik arra, hogy a saját befogadásmódjának alapszerkezetét teljesen általánosnak, mintegy természeti törvénynek tekintse. Tudatosan vagy sem, azt hisszük, hogy alapjában véve mindenki úgy olvas, mint mi. Az irodalomkritikusok pedig nemhogy védettséget élveznének ezzel az előítélettel szemben, hanem néhány pótlólagos vakfoltot is kialakítanak, éppen annak köszönhetően, hogy jobban ismerik a különféle interpretációs stratégiák történetét, és bizonyos értelemben igazodnak ezekhez a stratégiákhoz. Ebben (s talán nemcsak ebben) a szakmában a képzettség nem feltétlenül a nyitottság garanciája. Nos, hogy ne csigázzam az olvasó hamar lankadó kíváncsiságát, a vitában részt vevők közül azok, akik a szerzővel generációs közösséget éreztek (úgy hiszem, Hazai Attila közelebb áll a harminchoz, mint a negyvenhez), nem fogadták el a másik csoport poétikai-esztétikai kifogásait. Körülbelül olyasmi játszódott le, mint amit Francois Lyotard, a posztmodernizmus fogalmának egyik leghíresebb magyarázója „differendumnak” nevezett: ezzel a szóval olyan szellemi konfliktust kívánt megjelölni, amelyet lehetetlen valamilyen egységes ítéletelv alapján eldönteni. Azokra az érvelési módokra ugyanis, amelyek az ilyen esetekben egymásnak feszülnek, nem alkalmazhatók ugyanazok a szabályok; az egyik fél legitimitásából nem következik a másik fél illegitim volta. Nem jöhet létre a klasszikus értelemben vett dialógus. Az itt tárgyalt esetben emlékeim szerint azért nem alakulhatott ki párbeszéd, mert azok (köztük jómagam is), akik súlyos esztétikai problémákat érzékeltek a könyvben, nem voltak hajlandók átlépni arra a síkra, amelyen vitapartnereik mozogtak. Ez utóbbiak ugyanis úgy vélték, hogy ami esztétikai, nyelvi vagy megformálásbeli problémának tűnik ebben a kötetben, voltaképpen egy új világérzékelés, világalkotás megfelelő irodalmi megjelenésformája. Azok tehát, akik elmarasztalják Hazai Attila prózáját, voltaképpen ennek az „új érzékenységnek” a befogadására képtelenek: nem rendelkeznek olyan szellemi csápokkal vagy érzékelőbimbókkal, amelyekkel kapcsolatba léphetnének ezzel a sajátos nyelvi közeggel. Ebből következőleg az úgynevezett „esztétikai” érvek csupán ennek a befogadásképtelenségnek az álcázására szolgálnak. Helyettük elő kellene jönni a „farbával”, és bevallani, hogy azért vagyunk olyan értetlenek, mert még életünkben nem jártunk egy jó kis „acidpartyn”, fogalmunk sincs a speed, pláne a heroin élettani hatásairól. S ami ennél jóval fontosabb: hogy a mai negyveneseknekötveneseknek jobbára gőzük sincs (igen, már nekik sincs) arról, hogy másfél-két évtizeddel ifjabb kortársaik hogyan érzékelik a társas kapcsolatokat, a politikát, a testiséget, a szexualitást, az individuum végső magányát, a dolgok értelmét vagy értelmetlenségét, a halált, a művészetet... és még sokáig folytathatnánk a sort. Differendumról van szó tehát, hiszen vagy az egyik félnek, vagy a másiknak át kellene lépnie a vitapartner térfelére, el kellene fogadni az ott uralkodó szabályokat. Ha pedig erre egyikőjük sem hajlandó, bele kell nyugodnunk abba, hogy párbeszéd ebből nem lesz, konszenzus még kevésbé. Baj ez? A fenét. Odáig viszont el kellene jutnunk a hasonló vitákban, hogy figyelmesen meghallgassuk a másik érvelésmódot, amelynek premisszáit és/vagy szabályszerűségeit eszünk ágában sincs elfogadni. Sőt talán még az is elvárható, hogy belehelyezkedjünk a vitapartner érvrendszerének terébe, hogy megpróbáljuk elképzelni magunkat az ő világában. Ebből az erőfeszítésből azután vagy profitálunk, vagy nem, csak egy a biztos: a belső elzárkózásból semmi hasznunk nem lesz. Márpedig, ha az embernek azt mondják, hogy képtelen valaminek az érzékelésére, hogy valamilyen élményanyag, tapasztalásszint vagy argumentáció pontosan a szellemi vakfoltjára esik, akkor mindig érdemes odafigyelni: hátha van a dologban valami igazság? A nyájas olvasó az eddigiekből bizonyára akkor is kitalálja, hogy a Budapesti skizo körül kialakult vita egyik sarkalatos pontja a különféle ajzó- és kábszerekkel való együttélés irodalmi megjelenítése, ha történetesen még nem lapozott bele Hazai Attila egyik művébe sem. Ez természetesen mellékvágányra viheti az eszmecserét, hiszen a kábítószeres tematika remekműveknek és silány fércmunkáknak egyaránt szolgálhat anyagául és kiindulópontjául. Semmilyen közösség nem vállalható azokkal, akik a tematika szintjén utasítják el Hazai könyvét, vagy azon az alapon, hogy a drogfogyasztást ez a mű nem „ítéli el” vagy „leplezi le” kellőképpen. Ez nem csupán a legavíttabb mimetikus vagy reprezentáció elvű kritizálásba jelentene visszaesést, hanem vészesen emlékeztetne a szocialista műbírálat intézményének bizonyos működési módjaira. Ám jómagam azt a (lássuk be, meglehetősen primitív) koncepciót sem tudom elfogadni, mely szerint létezhetnek olyan, általunk még nem megélt tapasztalásmódok, amelyeknek irodalmi megjelenését eleve képtelenek lennénk befogadni. Ha így lenne, mivel magyarázhatnánk minden olvasó embernek azt az alapélményét, amely az irodalom befogadásának egyik legcsodálatosabb összetevője, hogy képesek vagyunk kapcsolatba lépni tőlünk időben, térben, mentalitásban, nyelvhasználatban hihetetlenül távol eső világokkal? (S ez a kapcsolat akkor is valós és létező, ha - ahogyan egyes hermeneuták mondják - a félreértés útján jön létre.) Ferinek, Hazai Attila főhősének a kisded univerzuma nem azért volt problematikus számomra, mert a drogok hatására beinduló vagy legalábbis e hatás alatt állónak bemutatott belső monológjait ellenszenvesnek, üresnek, bugyutának stb. találtam. Számtalan jelentős regény hőseivel akadtak ilyen bajaim, mégsem akadályoztak abban, hogy nemcsak elismerjem az adott mű kvalitásait, hanem élvezzem is azokat. Nem, a problémáim elsősorban a kompozícióval, az írói diskurzussal, a narrátor és a főhős tisztázatlan viszonyával, a csüggesztő önismétlésekkel, a stílusbéli igénytelenséggel, a könyv végefelé beékelt novellaféleség kudarcával („Szekeres története”) függtek össze. S nem hangolta jobb kedvre az olvasót az utolsó lapokon „direktben” megcélzó idétlenkedés sem, amely ezt a kudarcot próbálja némileg enyhíteni. Voltaképpen a leghagyományosabb elbeszélésmód uralja a könyv kétharmad részét; a narrátor belelát Feri tudatába, elmondja, mikor mit érez, mit kíván, mit felejt el. Mi több, véleményt alkot róla: néha „roncsoltnak” mondja a tudatát, néha viszont fantasztikus agyi produkciókra mutatja alkalmasnak; leleplezi önáltatását, de méltatja tehetségét, zenészi képességeit. A Szekeres-történet kétségkívül eltér ettől a modelltől. Arról van szó, hogy Feri kitalál egy figurát, akinek krónikus fejfájása életének válságáról ad jelzéseket, és ezt a történetet a saját fejében, káprázatos gyorsasággal futtatja végig. Noha az imént kudarcnak mondtam ezt a részt is, írói szempontból korántsem tartom érdektelennek. Hazai itt olyasmivel kísérletezik, amit ahhoz a helybenúszás-versenyhez tudnék hasonlítani, amelyet kamaszkorunkban találtunk ki valamelyik uszodában. A tét az volt, hogy teljes intenzitással mozgassuk kezünket-lábunkat, s közben lehetőleg egy centiméternyit se haladjunk előre. Szekeres belső világa szinte felszippantja a külső szereplőket, helyszíneket, a gyér történést ebben a jó hetvenoldalnyi részben; fogynak az oldalak, de sem a „sztori”, sem a belső beszéd nem halad előre, pontosabban állandóan visszatér a kiindulópontra. Feri „roncsolt tudatának” koordinátái 35