Kritika 28. (1999)

1999 / 5. szám - IRODALOM - Angyalosi Gergely: Hazai Attila: Budapesti skizo

IRODALOM­ KRITIKA Hazai Attila: Budapesti skizo H­azai Attila könyvéről mostanság írni jócskán „utánlövés”, ahogy a német mondja. Nem is azért térek vissza egy recenzió erejéig erre a műre, mintha jóma­gam meghatározó irodalomtörténeti forduló­pontnak vélném a megjelenését. Még azzal sem indokolhatom ezt az elkésett gesztust, hogy áttekintettem a Budapesti skizóról idő­közben megjelent valamennyi bírálatot, kö­vetkezésképpen egyfajta mérleget vonhatok a fogadtatásról. Nem, nem olvastam el min­dent, amit erről a könyvről írtak. Ellenben ötödmagammal részt vettem egy vitán, amely az új Hazai-műről folyt, s amelynek során a napnál világosabban kiderült, hogy szerény­ségemmel ellentétben vannak olyan irodal­márok, akik valamiféle radikálisan újnak a megjelenéseként értékelik azt. Sőt e vita során az is kiderült, hogy az értékelés pozitív-nega­tív pólusait, valamint azt a határvonalat, amely a különböző értelmező technikákat el­választja egymástól, többen egy feltételezett generációs szakadás mentén szeretnék meg­húzni. Nos, mindez talán már kellőképpen in­dokolja, hogy megemlékezzünk a fiatal ma­gyar próza eme új hajtásáról, s az általa felve­tett problémákról. Előrebocsátom, hogy az olyasfajta vitát, mint amilyen a Budapesti skizo körül is kiala­kult, magam inkább hasznosnak, mint fölösle­ges indulatokat kavarónak érzem. Mindenek­előtt azért, mivel tényként fogadom el, hogy az, amit a befogadástörténetben „ízlésválto­zásként” (is) szoktunk emlegetni, magában foglalja az újonnan megjelenő irodalmi mű­vek kezelésében, megközelítési módjaiban, percepciós mechanizmusaiban mutatkozó las­sú módosulásokat. Ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül mindenki hajlik arra, hogy a saját befo­gadásmódjának alapszerkezetét teljesen álta­lánosnak, mintegy természeti törvénynek te­kintse. Tudatosan vagy sem, azt hisszük, hogy alapjában véve mindenki úgy olvas, mint mi. Az irodalomkritikusok pedig nemhogy vé­dettséget élveznének ezzel az előítélettel szemben, hanem néhány pótlólagos vakfoltot is kialakítanak, éppen annak köszönhetően, hogy jobban ismerik a különféle interpretá­ciós stratégiák történetét, és bizonyos érte­lemben igazodnak ezekhez a stratégiákhoz. Ebben (s talán nemcsak ebben) a szakmában a képzettség nem feltétlenül a nyitottság garan­ciája. Nos, hogy ne csigázzam az olvasó hamar lankadó kíváncsiságát, a vitában részt vevők közül azok, akik a szerzővel generációs közös­séget éreztek (úgy hiszem, Hazai Attila köze­lebb áll a harminchoz, mint a negyvenhez), nem fogadták el a másik csoport poétikai-esz­tétikai kifogásait. Körülbelül olyasmi játszó­dott le, mint amit Francois Lyotard, a poszt­­modernizmus fogalmának egyik leghíresebb magyarázója „differendumnak” nevezett: ez­zel a szóval olyan szellemi konfliktust kívánt megjelölni, amelyet lehetetlen valamilyen egységes ítéletelv alapján eldönteni. Azokra az érvelési módokra ugyanis, amelyek az ilyen esetekben egymásnak feszülnek, nem alkal­mazhatók ugyanazok a szabályok; az egyik fél legitimitásából nem következik a másik fél il­legitim volta. Nem jöhet létre a klasszikus ér­telemben vett dialógus. Az itt tárgyalt esetben emlékeim szerint azért nem alakulhatott ki párbeszéd, mert azok (köztük jómagam is), akik súlyos esztéti­kai problémákat érzékeltek a könyvben, nem voltak hajlandók átlépni arra a síkra, amelyen vitapartnereik mozogtak. Ez utóbbiak ugyan­is úgy vélték, hogy ami esztétikai, nyelvi vagy megformálásbeli problémának tűnik ebben a kötetben, voltaképpen egy új világérzékelés, világalkotás megfelelő irodalmi megjelenés­formája. Azok tehát, akik elmarasztalják Ha­zai Attila prózáját, voltaképpen ennek az „új érzékenységnek” a befogadására képtelenek: nem rendelkeznek olyan szellemi csápokkal vagy érzékelőbimbókkal, amelyekkel kapcso­latba léphetnének ezzel a sajátos nyelvi kö­zeggel. Ebből következőleg az úgynevezett „esztétikai” érvek csupán ennek a befo­gadásképtelenségnek az álcázására szolgálnak. Helyettük elő kellene jönni a „farbával”, és bevallani, hogy azért vagyunk olyan értetle­nek, mert még életünkben nem jártunk egy jó kis „acidpartyn”, fogalmunk sincs a speed, pláne a heroin élettani hatásairól. S ami ennél jóval fontosabb: hogy a mai negyveneseknek­­ötveneseknek jobbára gőzük sincs (igen, már nekik sincs) arról, hogy másfél-két évtizeddel ifjabb kortársaik hogyan érzékelik a társas kapcsolatokat, a politikát, a testiséget, a sze­xualitást, az individuum végső magányát, a dolgok értelmét vagy értelmetlenségét, a ha­lált, a művészetet... és még sokáig folytathat­nánk a sort. Differendumról van szó tehát, hiszen vagy az egyik félnek, vagy a másiknak át kellene lép­nie a vitapartner térfelére, el kellene fogadni az ott uralkodó szabályokat. Ha pedig erre egyikőjük sem hajlandó, bele kell nyugod­nunk abba, hogy párbeszéd ebből nem lesz, konszenzus még kevésbé. Baj ez? A fenét. Odáig viszont el kellene jutnunk a hasonló vi­tákban, hogy figyelmesen meghallgassuk a másik érvelésmódot, amelynek premisszáit és/vagy szabályszerűségeit eszünk ágában sincs elfogadni. Sőt talán még az is elvárható, hogy belehelyezkedjünk a vitapartner érv­rendszerének terébe, hogy megpróbáljuk el­képzelni magunkat az ő világában. Ebből az erőfeszítésből azután vagy profitálunk, vagy nem, csak egy a biztos: a belső elzárkózásból semmi hasznunk nem lesz. Márpedig, ha az embernek azt mondják, hogy képtelen vala­minek az érzékelésére, hogy valamilyen él­ményanyag, tapasztalásszint vagy argumentá­ció pontosan a szellemi vakfoltjára esik, akkor mindig érdemes odafigyelni: hátha van a do­logban valami igazság? A nyájas olvasó az eddigiekből bizonyára akkor is kitalálja, hogy a Budapesti skizo körül kialakult vita egyik sarkalatos pontja a külön­féle ajzó- és kábszerekkel való együttélés iro­dalmi megjelenítése, ha történetesen még nem lapozott bele Hazai Attila egyik művébe sem. Ez természetesen mellékvágányra viheti az eszmecserét, hiszen a kábítószeres temati­ka remekműveknek és silány fércmunkáknak egyaránt szolgálhat anyagául és kiindulópont­jául. Semmilyen közösség nem vállalható azokkal, akik a tematika szintjén utasítják el Hazai könyvét, vagy azon az alapon, hogy a drogfogyasztást ez a mű nem „ítéli el” vagy „leplezi le” kellőképpen. Ez nem csupán a legavíttabb mimetikus vagy reprezentáció el­vű kritizálásba jelentene visszaesést, hanem vészesen emlékeztetne a szocialista műbírálat intézményének bizonyos működési módjaira. Ám jómagam azt a (lássuk be, meglehetősen primitív) koncepciót sem tudom elfogadni, mely szerint létezhetnek olyan, általunk még nem megélt tapasztalásmódok, amelyeknek irodalmi megjelenését eleve képtelenek len­nénk befogadni. Ha így lenne, mivel magya­rázhatnánk minden olvasó embernek azt az alapélményét, amely az irodalom befogadásá­nak egyik legcsodálatosabb összetevője, hogy képesek vagyunk kapcsolatba lépni tőlünk időben, térben, mentalitásban, nyelvhaszná­latban hihetetlenül távol eső világokkal? (S ez a kapcsolat akkor is valós és létező, ha - aho­gyan egyes hermeneuták mondják - a félreér­tés útján jön létre.) Ferinek, Hazai Attila főhősének a kisded univerzuma nem azért volt problematikus számomra, mert a drogok hatására beinduló vagy legalábbis e hatás alatt állónak bemuta­tott belső monológjait ellenszenvesnek, üres­nek, bugyutának stb. találtam. Számtalan je­lentős regény hőseivel akadtak ilyen bajaim, mégsem akadályoztak abban, hogy nemcsak elismerjem az adott mű kvalitásait, hanem él­vezzem is azokat. Nem, a problémáim első­sorban a kompozícióval, az írói diskurzussal, a narrátor és a főhős tisztázatlan viszonyával, a csüggesztő önismétlésekkel, a stílusbéli igénytelenséggel, a könyv végefelé beékelt novellaféleség kudarcával („Szekeres történe­te”) függtek össze. S nem hangolta jobb kedv­re az olvasót az utolsó lapokon „direktben” megcélzó idétlenkedés sem, amely ezt a ku­darcot próbálja némileg enyhíteni. Voltaképpen a leghagyományosabb elbe­szélésmód uralja a könyv kétharmad részét; a narrátor belelát Feri tudatába, elmondja, mi­kor mit érez, mit kíván, mit felejt el. Mi több, véleményt alkot róla: néha „roncsoltnak” mondja a tudatát, néha viszont fantasztikus agyi produkciókra mutatja alkalmasnak; le­leplezi önáltatását, de méltatja tehetségét, ze­­nészi képességeit. A Szekeres-történet két­ségkívül eltér ettől a modelltől. Arról van szó, hogy Feri kitalál egy figurát, akinek krónikus fejfájása életének válságáról ad jelzéseket, és ezt a történetet a saját fejében, káprázatos gyorsasággal futtatja végig. Noha az imént kudarcnak mondtam ezt a részt is, írói szem­pontból korántsem tartom érdektelennek. Hazai itt olyasmivel kísérletezik, amit ahhoz a helybenúszás-versenyhez tudnék hasonlítani, amelyet kamaszkorunkban találtunk ki vala­melyik uszodában. A tét az volt, hogy teljes intenzitással mozgassuk kezünket-lábunkat, s közben lehetőleg egy centiméternyit se ha­ladjunk előre. Szekeres belső világa szinte felszippantja a külső szereplőket, helyszíne­ket, a gyér történést ebben a jó hetvenoldal­­nyi részben; fogynak az oldalak, de sem a „sztori”, sem a belső beszéd nem halad előre, pontosabban állandóan visszatér a kiinduló­pontra. Feri „roncsolt tudatának” koordinátái 35

Next