Kritika 28. (1999)

1999 / 5. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: A tudatlanság apoteózisa

45 KRITIKA gálát. Az unott tekintetű kocsmárosnő pedig a hintaszékében várja, hogy végre hazamenje­nek a vendégei. A nézőtérre belépő nézők így már az első pillanatban érzékelhetik a kocs­mában uralkodó helyzet állandóságát. A han­gulat szürkeségét a díszlet (Székely László ter­ve) kékes-szürke színe és a férfiak ruháinak környezettel harmonizáló színei érzékeltetik. A realista díszletben a kocsmák megszokott berendezéseit és használati tárgyait, és Zsu­gori piciny szobáját láthatjuk. A jelmezek (Fü­zér Anni munkái) gyűrt anyaga az alakok jel­lemzésében segít. Josephine öltönye némileg kiemeli viselőjét szakadtabb ruhájú társai szürke masszájából. Zsugori asszonyság kocsmájának unalmas életét egy szép napon Ducika megjelenése bolygatta fel. Ez a gyönyörű lány, akinek ruhá­zata a déligyümölcsök illatát árasztja, frissessé­get vitt az emberek életébe. A kocsmárosnő és vendégei ennek a lánynak az alakját idézik meg a dráma folyamán. Ducika lilás fényben lép be Zsugori kocsmájába, a történet végén pedig ez a fény búcsúztatja el. Bányai Tamás napsugár­zást idéző sárgás fényt tervezett azokhoz a jele­netekhez, amelyekben a szereplők a lányhoz kapcsolódó történeteiket mesélik el. Gárdos Péter rendezésében a történet titok­zatosságát (amely annyira jellemző a perui író műveire) a színészek játéka mellett a zene szenvedélyes lüktetése is hangsúlyozza. A he­gyek között megszoruló fülledt levegőt pedig a zárt tér és a lassan forgó ventilátorok érzé­keltetik. Vargas Llosa drámája azt az alaphelyzetet­­ dolgozza fel, hogy mi történik akkor, ha egy­­ fiatal lány varázsa egy kisközösség minden­­ tagját megérinti. Ducikát szerelme, a kétes­­ üzleti ügyeket vivő Josephino mutatja be a­­ társaságnak. A dráma folyamán, jóllehet Zsu- I­gori megmenti a szerelme mellett rá váró­­ rossz sorsától - eszközzé válik a kocsmárosnő és a Josephino közötti harcban. Ducika se a férfi mellett, se a nő hatása alatt nem cselek­szik a saját akarata szerint. Az előadás azt mu­tatja meg, hogyan hamvad el a lány Josephine iránti szerelme, és hogyan kezd el ragaszkod­ni a merev kocsmárosnőhöz. Zsugorin múlik, hogy a lány vonzódása nem teljesedik ki, de ő nemcsak elcsábítani akarja a számító férfitól Ducikát, hanem önállósítani is szeretné a fia­tal teremtést. Ezen a ponton egyfajta barátság alakul ki a két nő között, amely a két színész­nő játékából pontosan kiolvasható. Vári Éva, Horváth Lili és Újvári Zoltán precízen mutat­ják meg alakjaik motivációit és a közöttük lé­vő viszonyok változásait. Újvári egy tömbből, határozott mozdulatokkal faragta ki Josephi­ne alakját, Vári Éva a Zsugoriban élő és az őt mozgató szenvedélyt keresi. Közeledtekor némi undorral párosuló kíváncsiság látható a lány arcán. A férfiakkal szemben viszont ma­gabiztosnak és kacérnak mutatja Horváth Li­li Ducikát. Az előadás másik három szereplő­je (figuráik történetének elmesélésével) epi­zódokkal szolgál a különleges háromszögtör­ténethez. HAJSZ ANDREA TELEVÍZIÓ A tudatlanság apoteózisa M­ég a hazai televíziózás hős- (vagy in­kább csak ős-?) korában volt egy mű­veltségi vetélkedő, mely azzal tette ma­gát emlékezetessé (legalábbis számomra), hogy ott szerepeltek az akkori Magyarország alighanem legműveletlenebb emberei, mind­azonáltal a díjakat, kisebb és nagyobb értékes könyvcsomagokat, ki kellett osztani, ha törik, ha szakad. „Vakok közt a félszemű a király” alapon mindenkinek jutott díj, amit eléggé fancsali képpel vett át. Végére maradt az a já­tékos, aki nemcsak hogy az égadta világon semmire nem tudott felelni, de mindezt vala­miféle dacos önérzettel tette, mint akit az is sért, hogy ilyen fölösleges dolgokról faggat­ják. Ekkor hangzott el az udvariasságában is méltán epés játékmester, Ungvári Tamás szá­jából a halhatatlan mondat: „Önt sem kímél­hetem meg egy jutalomkönyvtől...” Legpesszimistább álmaimban se gondoltam volna, hogy a fentiekben vázolt helyzetet va­laha még visszasírjuk, vagy úgy fogjuk emle­getni, mint azt az aranykort, amikor még egy­felől a tudást stílszerűen a tudás egyik legfőbb kellékével, könyvvel jutalmazták, másrészt meg a tudatlanság kirívó, elképesztő, kipécé­­zésre méltó eset volt. Hol vagyunk már ettől! A mai televíziós játékok inkább illenének egy kaszinóba. Az ember igazán nem is érti, miért kell még mindig kérdéseket föltenni vagy író­kat, könyvcímeket, színészek nevét, közmon­dásokat és hasonlókat kitaláltatni. Többnyire az a néző érzése, hogy értelmetlenül kínoznak derék, becsületes embereket betűrejtvények­kel, pláne a „fogalom” kategóriában, mint te­szik a Szerencsekerékben, ráadásul a pénzösz­­szegeket üdvözült képpel elharsogó játékve­zető nemigen vesz tudomást arról, hogy inflá­ció is van a világon: „az ön nyereménye már kétezer forint”, valójában „még csak kétezer forint”-ként értékelendő. A játékosoknak a végbizonyítvány megszerzése óta egyre halvá­nyuló tudása mögött ott áll egy világ, mely­ben másért kell hajtani, másféle terepen, és olvasni, „műélvezni” nincs idő, legfeljebb olyan másodlagos, zanzásított kivonatokból, melyeknek máig meghaladhatatlan előképei Karinthy zseniális szinopszisai. Például az ef­félék: „Niebelungenlied , erélyes asszonyság csintalan fia egész testét óriásgyík vérével be­­maszatolja, miközben nők veszekszenek.” Két kivétel van a fentiek alól: a még kissé kiforratlan, a játékvezető által időnként túl­­bájolgott Ki marad a végén?, amiből még le­het valami, no meg a Mindent vagy semmit!, amely utolsó mohikánként képviseli azt a mű­sortípust, melyben a tudás nem gépiesen be­vágott adatsorozat, hanem művek ismeretét, a háttér-összefüggések megértését feltételezi. Ennek a vetélkedőnek azonban vészjóslóan mostoha a sorsa, leépítik, adásidejét örökösen változtatgatják, néha indokolatlanul szünetel­tetik, igazából azt éreztetik a nézővel, hogy legszívesebben megszüntetnék - nem illik az ezredvég (elég sajátos) nívójához. Van viszont máris másik, fenti értelemben „korszerű” játék. Százmillióval kecsegtet, és ez állítólag naponta elvihető. E sorok papírra vetéséig ugyan nem gyarapodott a nézők tá­bora olyan valakivel, akit az tett magyar Roth­­schilddá vagy Vanderbiltté, hogy a sok közül az egyik műsorújság vonalkódját beküldte, sőt még körzetszámot is írt a levélbe, hogy föl­hívhassák, de ami késik, nem múlik. Megfe­szített, komoly munka gyümölcsei lehetnek a kérdések, melyekre a játékosoknak felelniük kell. A feladat nyilván az, hogy a helyes vá­laszra az is képes legyen, aki semmit nem tud, sőt akit semmi nem is érdekelt soha. Nehéz, embert próbáló teljesítmény, és egyelőre még nem jár teljes sikerrel. Elhangzik például a kérdés: ki volt Cordelia, Regan és Goneril ap­ja egy híres drámában? A válasz alighanem még e játék készítőit is meglepte, mert csú­csot dönt (mármint lefelé): „Moliére”. A re­kordok azonban ebben a játékban hamar megdőlnek. „Mi Lengyelország fővárosa?” - hangzott ama kérdés, melynek megválaszoló­­ja minimum ötvenezer forinttal lehet gazda­gabb, de felső határ a csillagos ég. A felnőtt (!) hölgy, akinek a háttérből jól hallhatóan még súgnak is, hosszas sopánkodás után kibökte: „Belgrád!” Erre egyelőre még nem járt juta­lom, bár azt is igazán lehetne díjazni, hogy va­laki képes beszélni. Máskor viszont ennek sokszorosát érte, hogy valaki képes volt meg­ismételni a stúdióban egyszer már elhangzott helyes választ ama kérdésre: „Igaz-e, hogy Tyereskova volt az első női űrhajós?” Egy er­re kinyögött „igen” a mai magyar átlagbér sokszorosával jutalmaztatott. Mindez pedig nem az új vetélkedő kritikája, inkább annak visszajelzése, hogy tudomásul vettük: új ér­tékrend van kibontakozóban. Hogy a tudás nem hatalom, régóta sejtjük. Az, hogy a töké­letes tudatlanság teszi az embert - no nem emberré, de - multimilliomossá, ma még mellbe verő újdonság. Idő kell hozzá, hogy megszokjuk. NÁDRA VALÉRIA

Next