Kritika 29. (2000)
2000 / 7. szám - Bóta Gábor: "Lassan minden szépség elhagy". Beszélgetés Bessenyei Ferenccel
2000. július 23 ■ szépség elhagy voltak. Azért volt ez szép, mert hittünk benne. Hittük, hogy ezt csinálnunk kell, hogy az emberekkel beszélgetni kell. Az egyik faluban, az előadás alatt egy asszonyka drága, az első sorban szoptatott. Gyönyörű volt. Olyan helyzeteket éltünk meg, amelyeket nem lehet odaadni semmiért. Ezek kárpótoltak bennünket, a szörnyű, téli utazásokért. Ha mindez ilyen szép volt, miért nem játszottál négy évig, miért nem léptél fel a Nemzetiben? Nem ők hagytak el engem, én hagytam el őket. Nem tudok nyilvánosan haldokolni. Ez mit jelent? A jelenlegi ábrázatomat áruljam? Kinek, minek? Hát van nekem tükröm. Férfinak születtem, ami meg most visszanéz rám a tükörből, az micsoda? Én saját magamat állítottam le. És akkor elmentem a József Attila Színházba egy előadást megnézni. Találkoztam az igazgatóval. Elkezdett beszélni, beszélni, beszélni. Annyi lírai, kedves érvet, szinte szerelmi vallomást mondott, hogy hiába ódzkodtam. Egy ideig mondtam neki, hogy nem vállalok semmit, de aztán kezdtem kifogyni az érvekből. És akkor azt mondta Léner Péter, hogy a kör bezárult. Én pedig azt feleltem, hogy a kocka el van vetve. Már el akartam egy kicsit jönni otthonról. Gyönyörű szép, ahol lakunk Lajosmizsén. Kinézek az egyik ablakon, erdőt látok. Kinézek a másikon, ott is. Az őzikék csapatosan rohangásznak, nyuszik is futkosnak. De mégiscsak faltól falig élek Nincs az agyamnak programja. Már nehezen tudom bebeszélni magamnak, hogy nekem még bármit is meg kell csinálnom. Lehet, hogy ilyen képernyős találkozásból is ez az utolsó. Most is csak azért jöttem, mert nem akartalak megbántani benneteket. Nyilván másokat sem akarsz majd megbántani. Ez nem így van. Tulajdonképpen végtelenül el vagyok keseredve, mert a mi mesterségünk nagyon erkölcstelen lett. Ilyen alacsonyan nem szabad repülni. Kiszedtük az emberbabából a kócot. Vackot árulunk. Nincsen a lelkünknek, az erkölcsi energiánknak gazdája. Már a Nemzeti Színházat is nevetségessé tették, tán azzal a céllal, hogy így leszoknak róla. Nem szuper McDonald’sot kellene építeni - az isten áldja meg őket -, hanem katedrálist. Egy nemzet élethez való jogát a történelmi múltja, és a kultúrája iS adja. Magyaror- szágon magyar- nak lenni erkölcsi és morális kérdés. Hangsúlyozom, a Nemzetiből katedrálist kell építeni, hogy oda csak lábujjhegyre állt lélekkel lehessen bemenni. Nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy kissé kiszaladt alólunk az élet. Fölírtam magamnak puskának egy fecnire, Arthur Miller mondatait. „Az erkölcsi világot olyan valóságossá és nyilvánvalóvá kell tenni, amilyen tökéletesen valóságos és nyilvánvaló az erkölcstelenség.” Még egy idézetet felolvasnék, ezúttal Egressy Gábortól. „A legszentebb eszme a színház, amelyben tetterő van. Elhanyagoltatván az állam által, táp és gyógyerő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomban terjeszteni.” És akkor Egressy a képernyőt még nem is ismerte. A színházra áldoztam az életem. Áldoztam a fenét, boldogan csináltam. Megvolt az értelme, az erkölcsi tartaléka az életemnek. Ebből soha nem lehet kigyógyulni. Másutt beszéltél már arról, hogy a Nemzeti fénykorszakának azt tartod, amikor Gellért Endre rendezett ott... Gellért Endre nagyszerű gondolkodó, teremtő erő volt. Az volt benne a furcsa, ha például hétfőn kérdeztél tőle valamit, csak úgy nézett rád, nézett és nézett, majd csütörtökön válaszolt. De addigra már te is kitaláltad a választ. Azon törte magát, hogy mi színészek is rájöjjünk a megoldásra, mert az a jó, amit mi találunk ki. Nagyszerű volt vele dolgozni. De Ádám Ottóval, Vámos Lacival is jó volt. Ádámmal csináltuk például az Othellót, Vámossal a Hegedűs a háztetőm. Állítólag nagyon elszomorodtál, amikor azt érezted, hogy Ádám Ottó Othelló rendezésében Jágó kerül előtérbe. Hát gondolhatod. Amikor először játszottam Othellót, akkor szinte még fiatal kölyök voltam. Aztán eltelt húsz év. A Madách Színházban már meglett férfiként osztották rám a szerepet. Akkor már pontosan tudtam milyen borzasztó fájdalmat jelent kételkedni, csalódni valakiben. Azt gondoltam, hogy még jobb leszek a szerepben. De éreznem kellett, hogy bármit is csinálok -, a szimpátia Jágó felé fordult. Azt hittem megbolondulok, hogy abba kell hagynom a pályát. Azt hittem, ekkorát nem tévedhetek. De tévedhettem. Húsz év alatt az történt, hogy már Jágók ültek a nézőtéren. Ennyit rohadt húsz év alatt a közéletünk, az egymáshoz való viszonyunk. Enynyit rombolódott a férfi-nő kapcsolat, a szerelem, a tisztaság. De Ádám Ottó egy levélben azt írta neked, hogy köteles vagy nem kételkedni az Othelló-alakításodban. Köteles vagy elhinni, hogy az zseniális. Köteles vagy a kollégáknak és a nézőknek előadás után akár kézcsókra nyújtani a kezedet. Igen, Ádám Ottó nagyon aranyos volt. A produkciót játszottuk Moszkvában, Leningrádban, Németországban, Bukarestben is. Ott volt az Othellóból az utolsó előadás. Mondtam, hogy amikor hazamegyünk, az összes fekete festéket bedobom a Dunába. Akkor is vigasztaltak, most is vigasztalnak sokan. Olyan megalázó, amikor megbocsátják azt, hogy élek. De bocsánatot kérni azért a világtól, hogy meghalok, szintén borzasztó. Azt mondtad még a büfében, hogy öregkorában elhagyják az embert a testrészei. De látszólag igen jó állapotban vagy. Nézd. Minden olyan gyönyörű. Az ég, az út, a táj, csak éppen számomra minden visszafelé megy. Iszonyú végiggondolni, hogy lassan minden szépség elhagy. Ezt nagyon nehéz elviselni. Azért vonultam ki a világból, mert nem akarok nyilvánosan haldokolni. Azt sem akarom, hogy azt mondják, „na nagyon jól néz ki, a fenébe is, még mindig milyen jól néz ki. Én tudom, hogy milyen voltam egykor. És mások is a múltat vagdossák mindig a fejemhez. De nem akarok szomorkodni, ezen már csak röhögni lehet. Miközben érzem az emberek szeretetét, és tudom, hogy sok jó dolgot csináltam. Kissé magamnak „csináltam” ezt a pesszimizmust is. A fene egye meg. De tulajdonképpen útban vagyok saját magamnak. Nem tudok mit kezdeni semmivel. Rakosgatom a könyveket innen oda, onnan ide. Színházba még jársz? Azt mondd meg nekem, mi a fenét keresek én a nézőtéren? Hogy kerülök én a nézőtérre? Ez a borzasztó, mászkálni ott az emberek közt. Miközben szörnyen szeretnék segíteni abban, hogy ne hulljunk széjjel, hogy ne aljasodjunk le egészen. Mutassunk, teremtsünk inkább példát, legyen erőnk, erkölcsi tartalékunk ahhoz, hogy segítsünk másoknak egy-egy szép mondatot megfogalmazni. Figyelj ide! Hívtak engem is a Dáridóba. De Dózsa, Széchenyi, Galilei, Görgey, Kossuth eljátszása után nem tehetem. Nem árulhatom el a szerepeimet... Az interjút készítette: BÓTA GÁBOR A szöveg a Budapest Tévében, a Tabuk nélkül című műsorban elhangzottak rövidített, szerkesztett változata.