Kritika 29. (2000)
2000 / 7. szám - Bóta Gábor: "Lassan minden szépség elhagy". Beszélgetés Bessenyei Ferenccel
22 Eredetileg nem is színész, hanem énekes akartál lenni. Hódmezővásárhelyen a templomban te voltál a basszus... Bizony isten én voltam... Valóban énekes akartam lenni, de Hódmezővásárhelyen nem nagyon lehetett énektanárt szerezni. És közben, amikor már közelebb kerültem a színházhoz, rájöttem, hogy a zene kissé megkerüli az értelmet. Azért akartam színházat csinálni, mert gondolatokat akartam közölni. Tudtam, hogy nekem ez a dolgom. Ezt már akkor érezted, amikor Szegedre mentél statisztálni? Hogyne, persze. Fölvettek segédszínésznek. Majd igen hamar kiemeltek, és jobbnál jobb szerepeket kaptam. Ezek eljátszása közben megéreztem, hogy a színház igen komoly dolog. Az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik. A színház az emberi szellem tisztessége, az emberi szellem méltósága szolgálatában áll. Aki gondolkodik, az a színházat nem kerülheti meg. Ez borzasztó felelősséggel terheli a színészt. Rábízzák a világ szellemi energiáit, gondolatait, hogy szerezzen érvényt nekik. Ez csodálatos. Olyan partnereim voltak ehhez, mint Illyés, Németh László, Katona József, Madách, Vörösmarty. .. Addig, amíg én vagyok a színpadon, azt tehetek, amit akarok. Azt szoktad mondani, hogy este héttől tízig te vagy hatalmon... Éppen ezért iszonyú felelősség egy másik ember agyával, szívével, szellemével, érzelmeivel játszani. Ez az elmúlt hatvan év, amit színházban eltöltöttem, olyan nagyszerű volt, hogy két életre való munkát végeztem el. A sors anynyira jó volt hozzám, hogy megtaláltak a legnagyszerűbb szerepek. Estéről estére ezeket játszhattam. Arról nem is beszélve, hogy a Nemzeti Színház az akkori politikai viszonyok között is vállalta Illyést, Németh Lászlót, Katona Józsefet. A Bánk bánt harminc évig játszottam. Azt a szörnyűséges küzdelmet, amit folytattam az egész életemen át saját magamért, azért a szellemi energiáért, amit belénk tápláltak a szerzőink, a nézők igazolták vissza. Érdemes volt élni. A nézők még erőt adnak most is. Bár meg kell neked mondjam, hogy öregkorban nagyon nehéz elviselni a fényt, amit fiatalon gyújtottunk. Szörnyű megöregedni, az emlékekkel vacakolni. Nem szereted magad viszszanézni? Nem. Nem. Nem. Nem szoktam. De azért csak nem akarod elfelejteni, hogy mi történt veled... Nem is lehet elfelejteni, de értsd meg, nem lehet az emlékekkel mit kezdeni. Nem is beszélve arról, akkorát fordult a világ körülöttünk, hogy már lényegében nincs is dialógus. Azzal amit én elmondok, már nem tudok kapcsolódni senkihez. Kivel beszéljek például a Galilei előadásáról? Lajosmizsén, ahol most élsz, azért nyilván sokakkal jóban vagy... Hogyne. Az ottani emberek nagyon aranyosak. A Csikó kocsmában általában nem is ülünk, csak ott állunk a pultnál, és összevissza dumálunk. Például arról, hogy volt egy mezőgazdasági fölmérés. Bekopogtak mindenhova. Na az én két kacsám is bekerült a világtörténelembe, összeírták őket... De a lényeg, hogy sok gyönyörű dolgot csinálhattam. A szakma vége felé az isten valahogy bekeverte az életembe a Hegedűs a háztetőn című csodálatos musicalt. Ez abban az időszakban volt, amikor a Nemzetiben nem halmoztak el túl sok mindennel. Igen, de Tevje szerepe rengeteg örömet adott. Mindazok a hősök, akiket addig játszottam, benne vannak ebben a nagyszerű tejesemberben. Fantasztikus a hite, rémes a megcsalatása. Azzal ajándékozott meg a sors, hogy őt öregségemre eljátszhattam. És a dalait elénekelhettem az egész országban. Mikes Lilla, a Korona pódium alapítója, többünkből kiszekírozott egy önálló estet, amit tornatermekben, előcsarnokokban, a legeldugottabb helyeken is előadtunk. Csodálatos estéink „Lassan minden Beszélgetés Bessenyei Ferenccel 2000. július