Kritika 29. (2000)
2000 / 9. szám - TELEVÍZIÓ - Nádra Valéria: Hevenyészni is jó, de...
2000. szeptember CD-n is, a fél évszázaddal ezelőtti gyakorlatnak megfelelően szintén alaposan megkurtítva. Busoni kifejezetten azt javasolta, hogy az ismétléseken túl még néhány variációt is hagyjanak el. A koncertrendezőnek pedig nyilván el kell töprengenie, meghirdethet-e egy olyan estet, amelynek műsorán egy nyolcvan perc körüli hosszúságú darab hangzik el, szünet nélkül? Mekkora a közönség tűrőképessége? A másik nagy dilemma, milyen hangszeren adják elő a Goldberg-variációkat? (A kérdés persze minden egyes billentyűs hangszerre írott Bachműre igaz, hiszen Bach a porosz királyi udvarban látott és hallott ugyan egy Silbermannfortepianót, de az idén háromszáz éves hangszer az ő idejében még nem tartozott a zeneszerzői alapfelszereléshez.) Szerencsére ez a kérdés nem kérdés igazán, hiszen játsszák csembalón és zongorán egyaránt. Glenn Gould és Rosalyn Tureck felvételeit tartják a modern hangszeres felvételek közül a legfontosabbnak és a legizgalmasabbnak. Glenn Gould első Goldberg-lemezét a mai középkorú zongoraművész-generáció több tagja is alapvető és meghatározó élményének mondta. Most a fiatal kanadai Angela Hewitt játssza új Hyperionlemezén. A hat partitát tartalmazó albuma volt számomra az utóbbi évek egyik legkellemesebb felfedezése. A Goldberg-variációkat ugyanolyan színesen, fantáziadúsan játssza, mint a partitákat. Bach a mindössze tizennégy esztendős kis csembalóvirtuóznak, Johann Gottlieb Goldbergnek írta variációsorozatát, aki - mint az első Bach-életrajz szerzőjétől, Forkeltől tudjuk - egy álmatlanságban szenvedő grófnak segített játékával az elalvásban. Hogy terápiás célra alkalmas-e Hewitt felvétele, nincs kipróbálva, más erényei alapján viszont a Bach-év legjobb lemezei között a helye, a szenzációs Hewitt kisasszonyt pedig a már említett magyar hangversenyrendezőknek addig kellene meghívniuk, ameddig még megfizethető. /. S. Bach: Goldberg-variációk / Angela Hewitt / Hyperion J. GYŐRI LÁSZLÓ voltak, meg azok is, amikor a halk és félszeg, olykor kifejezetten ügyetlen kérdések nyomán mégiscsak felszakadtak a gátak és mindenféle élménnyel szembesülhettünk valahogy olyan intim módon, mintha baráti társaságban ülnénk. Ez volt a Lehetetlen? legnagyobb varázsa, ez a fajta civilsége - mert Vámos a sokadik adás után sem tudott, vagy inkább nem is akart hasonlítani a profikra. Nem titkolta, hogy őt - műsoron kívül is - érdekli, amit hall és személy szerint, de a néző nevében kíváncsi. Az eddig elmondottak magyarázzák, hogy amikor ez a műsor megszűnt, a fél ország sajnálta. Hosszas szünet után pedig elkezdődött egy új, másféle Vámos-sorozat az M 1-en. Többé szó sem volt arról, hogy emberekkel ismerkedjünk, emlékeikkel, indulataikkal, érzelmeikkel. Kárpótlásként az új koncepció egy ősi emberi hajlamot és képességet állított az adások középpontjába: a rögtönzést. Színészeknek kell(ene) pár mondatos vázlat alapján, sőt vázlatvariációk alapján, melyek közül a közönség találomra választ, jeleneteket rögtönözniük, a saját szavaikkal, miközben egy vaktában kiszemelt zárómondathoz, mint befejezéshez, mindenképpen el kell jutniuk. A magyar színésztársadalom olyan sűrűn telis-teli van nagy és Lapunk támogatói: Nemzeti Kulturális Alapprogram Soros Alapítvány József Attila Alapítvány Szabad Sajtó Alapítvány Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapítvány és magánszemélyek különféle képességű emberekkel, hogy aki behunyt szemmel eldob egy kavicsot, az is fantasztikus tehetséget talál el. Az ám, csakhogy a rögtönzés egyfajta speciális adottság - lehet valaki egyenesen zseniális, attól még nem biztos, hogy egy commedia dell’ artéban is megállja a helyét, így aztán minden adás valóságos lutri: meglepetések sora követi egymást. Van, aki messze önmaga felett teljesíti, addig sosem tapasztalt erényei és értékei buknak elő, kiderül például, hogy pompásan fogalmaz, érzéke van a poentírozáshoz és így tovább - mások pedig a szemünk láttára kínálódnak, hiányzik nekik a következetesen végiggondolt, hiteles szituáció, a próba, a rendező segítsége, a megbízható végszó. Akad, aki néhány perc erejéig sem hajlandó komolyan venni a fikciót, kikacsint, húsz másodpercenként leleplezi, sőt hangsúlyozza, hogy ez csak egy játék, amit ők a színpadon jelenlévő író kedvéért játszanak. Maguk a rögtönzők általában jól szórakoznak, vagy kedvüket lelik abban, hogy aktivizálják a közönséget - ez a szuggesztió azonban a képernyőn innen, csak a felvételen jelenlévőkre hat erősen, a képernyőn túl felnagyítódik az erőltetettsége, sőt, ne adj isten, a művész magamutatogatási vágya. Nem véletlen, hogy a rögtönzés szinonimái között számos negatív kifejezés is felbukkan: a hevenyészettség, az elkapkodottság, az összecsapottság is kísérőjelensége lehet az ilyen produkcióknak - csakúgy persze, mint a nagy ritkán kipattanó „isteni szikra”. Valamit mindebből alighanem Vámos is érezhet, mert immár a Lehetetlen? egykori erényeit próbálja összepárosítani a Rögtön! tagadhatatlan (bár ritkábban mutatkozó) értékeivel. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy a kitalált (és szükségképpen sablonokra, ismert patentekre épülő) jelenetek helyett vissza akar térni a valakivel (adott esetben valamelyik közreműködő művésszel) a valóságban megesett történetekhez. Az emlék azonban intim műfaj, legalábbis úgy tűnik, jobban tündököl, ha csendesen elmondják, mint akkor, ha „feldrámásítva” eljátsszák. NÁDRA VALÉRIA Hevenyészni is jó, de... S zűnni nem akaróan harsogó, végletekig tarka, egyik sztárt a másik sarkára léptető, minden másodpercben valami extremitást kínáló show-műsorok között pár évvel ezelőtt Vámos Miklós „Lehetetlen?”-je épp azzal keltett feltűnést, és vonzotta magához a nézők meglepően nagy tömegét, hogy csendes, szerény, sőt szegény műsor volt, alig történt benne más, mint alkalomról alkalomra egy-egy csoda. Mármint az, hogy egy ember, aki önmagáról mesélt, kinyílt, megmutatta magát, és a néző pontosan tudhatta, mikor őszinte, mikor „igazít” a valóságon, mikor döbben rá mesélés közben, hogy ami éppen a nyelvére kívánkozna, azt jobb elhallgatnia. Ezek is ragyogó pillanatok Előfizetőknek számonként 167 Ft MEGRENDELŐLAP Megrendelem a KRITIKA című lapot ..................................................pld-ban, az alábbi címre: Megrendelő neve: .......................................................................................................................................... Címe (város, kerület): .................................................................................................................................. (utca, ter, ltp.) ............................................................................................................................................... (emelet, ajtó). ................................................irányítószám: ................................................................. Előfizetési díj egy évre: 2004 Ft fél évre: 1002 Ft negyed évre: 501 Ft Az előfizetési díjat a részemre küldendő átutalási postautalványon egyenlítem ki. aláírás A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítve az alábbi címre kérjük feladni: Hírlap-előfizetési és Lapellátási Iroda - 1900 Budapest, Lehel u. 10/A 47