Kritika 30. (2001)
2001 / 1. szám - Czifrik Balázs: A csöpögő csap - Veres András: Mit várok a jövőtől a magyar kultúrában?
2001. január /árok a jövőtől gyárkultúrában? nyű műfaj forradalma. Nem véletlenül fogadta akkora politikai ellenállás Kelet- és Közép-Európában, hiszen a szabadság és az önmegvalósítás új lehetőségét és mámorát jelentette, hirdette és bizonyította. Felejthetetlen élményem, hogy valamikor az ötvenes évek végén a Pestre látogató Mojszejev együttes profi táncosai a műsoruk végén - mintegy „függelékként” - bemutattak egy jól koreografált, igazi rock and rollt is. Úgy emlékszem, a színhely valami nyugati matrózlebuj volt, s a kötelező ideológiai éberséget kellőképpen képviselte a produkció záró jeleneteként az egyre gyorsuló, kavargó testek tömkelegéből kiemelkedő hatalmas majom látványa. De hát mi volt ez a megelőző fergeteges tánchoz képest? Nemcsak én - aki életemben először láttam rock and rollt - kerültem szokatlanul lelkes állapotba, hanem gyanúm szerint az önfeledten mozgó táncosok is. A rock- és beatzene utóbb professzionalizálódott és kommercializálódott. Mai utódai már senkit sem akarnak meggyőzni vagy rábeszélni valamire. A könnyűzene az lett, ami korábban volt: fogyasztható szolgáltatás. Kevésbé tudom magam illetékesnek a képzőművészet helyzetének fölmérésében. Annyit megkockáztatok, hogy a fénykép megjelenésével kezdetét vevő funkcióvesztés az elmúlt fél század során tovább mélyült. Nyilvánvaló, hogy ha nincs közösségi feladat, nincs közösségi megbízás, mert igazi közösség sincs, akkor nem jöhet létre nagy stílus. A 20. század totalitariánus politikai mozgalmai (mint a nemzetiszocializmus vagy a bolsevizmus) létrehívták ugyan a maguk álklasszikus, heroikus és monumentális művészetüket, de ezek együtt buktak el teremtőikkel. Napjainkban a művészet a szó szoros értelmében magánüggyé vált, a művek tematikáját és élvezetét egyaránt a magánélet uralja. A biedermeier és a szecesszió után a posztmodern a harmadik olyan koráramlat, amely a mindennapokat tűzi zászlajára. De a biedermeiernek a 19. század elején még a felfedezésre és elismerésre szoruló polgári intimszférát kellett emancipálnia, a szecessziónak pedig a 19- század végén, 20. század elején a polgári környezetet kellett esztétikussá alakítania. A posztmodern viszont - legalábbis eleddig - nem talált fel hasonló szerepet vagy missziót; nem örömében, hanem tanácstalanságában (jobb híján) fordult a mindennapok felé. Az avantgárd művészet hitt és akart, felforgató és erőszakos volt; a posztmodern hitetlen és türelmes, megért mindent és mindenkit, csak hagyják őt békében élni. Ne kerteljünk kimondani: a modern polgári demokrácia nem kedvez a művészeteknek. A másság és sokszínűség elismerése óhatatlanul a magaskultúra leértékelődésével jár együtt. Ha csupán szubkultúrák léteznek, és közöttük nem helyénvaló rangsort megállapítani, a magaskultúra is csak az egyik réteg-, illetve szubkultúra a sok közül. Immár emberi méltóságunk elismertetéséhez tartozik, hogy ízlésünk és műveltségünk legfeljebb vitatható, de nem kérdőjelezhető meg. A magaskultúra mindenekelőtt arról szólt: műveljük kertjeinket, gyomláljunk és gyomláljunk, az eredmény nem marad el. A tömegtársadalom viszont arról: virágozzék minden virág, sőt lehetőleg minden gyom is - mert hogy az is csak növény és Isten teremtménye. A magaskultúra azt hirdette: ne légy elégedett magaddal, haladd meg önmagadat. A jámbor fogyasztó azonban nem vállalkozik efféle nyaktörő mutatványra. S tapasztalatai is arra intik: nem kell a jobb, elég a jó is. A magaskultúra a saját képére akarta formálni közönségét. Végső soron a konzumidióta sem akar mást, mint a maga képére formálni a kultúrát. És ha ő fizető diktál. Innen, a perifériákról úgy láttuk a hatvanas-hetvenes években, hogy a jóléti állam sem hagyja cserben a magaskultúrát, hiszen jelentős ösztöndíjakkal és egyetemi állásokkal támogatja az alkotókat. Azt sem vettük zokon, hogy nem teszi kötelezővé, nem terrorizálja vele (illetve a politika számára kedves részével/részeivel) a társadalmat, mint a szocialista pártállam. Értelmiségi létünk gőgös magasából nem érzékeltük, hogy ez azzal a veszéllyel járhat: megritkul a levegő a magaskultúra körül. Aki nem akarja, ne egye - gondoltuk -, így is maradunk elegen, akiknek ez kell. S ha keveseknek kell, hát az se baj. Végül is valamennyi elit önbizalma emberemlékezet óta a kiválasztottság tudatán alapul. Minden frissen kirajzó művész- és kritikusnemzedék azzal a hittel vágott/vág neki az életnek, hogy az ő szellemi poggyásza különb, mint az előtte járóké. Aki pedig nem törődött bele az elit- és a tömegkultúra közötti olló szétnyílásába, annak ott volt a kiút reményével kecsegtető példaként az ötvenes évek francia és a hatvanas évek olasz filmje, melyben ritka módon ötvöződött az artisztikum és a hatásvadászat. Elragadtatással bámultuk Antonioni Nagyítását, ahol talányos bűnügyként volt tálalva a modern ismeretelmélet elbizonytalanodása. Még azt is megbocsátottuk, hogy e filmek olykor publicisztikus módon „kibeszéltek”, kedélyes módon vonták be, sőt még propagálták is egymást. Például a Válás olasz módra kaján örömmel mutatta be, hogy miképp hozza lázba Szicília teljes férfilakosságát Fellini Édes élete, az Előzés életművész hőse pedig valóságos kiselőadást tartott Antonioni elhibázott „csőlátásáról”. Ma már világos, hogy a filmtörténet ritka kegyelmi állapotának voltunk tanúi. S hogy bekövetkezett, abban nem elhanyagolható szerepet játszott, hogy a demokratikus kormányok hajlandók voltak mélyebben a zsebükbe nyúlni. Versenyhelyzetben voltak, akárcsak a szovjet tömb kormányai. Ők is presztízsszempontokat követtek: bizonyítani akartak a kulturális fellendüléssel. Nemcsak a francia és az olasz film fénykora köszönhető e nemes versengésnek, hanem a lengyel és a magyar film megújulása vagy a cseh újhullám is. Ahogy a versenyszellem alábbhagyott, úgy szürkült el és ment veszendőbe az artisztikus közönségfilm. Bizonyára nem akkora kár, hogy széthullt egy birodalom, a Szovjetunió. De hogy vele együtt eltűnt egy alternatíva is az alapvető értékek kínálatából, azt nem tudom másként, mint veszteségként értelmezni. Akkoriban, a hatvanas és hetvenes években, természetesen mi mit se tudtunk az artisztikus közönségfilm hátteréről vagy csak nagyon keveset. A saját bajainkkal voltunk elfoglalva. Az pedig mindig több volt a kelleténél. Itt csak igen vázlatosan foglalnám össze a pártállami időkben felhozott legfőbb kritikai észrevételeket. VERES ANDRÁS 3