Kritika 30. (2001)

2001 / 1. szám - Czifrik Balázs: A csöpögő csap - Veres András: Mit várok a jövőtől a magyar kultúrában?

­2001. január /árok a jövőtől gyár­kultúrában?­ nyű műfaj forradalma. Nem vélet­lenül fogadta akkora politikai el­lenállás Kelet- és Közép-Európá­­ban, hiszen a szabadság és az ön­megvalósítás új lehetőségét és má­morát jelentette, hirdette és bizo­nyította. Felejthetetlen élményem, hogy valamikor az ötvenes évek végén a Pestre látogató Mojszejev együt­tes profi táncosai a műsoruk végén - mintegy „függelékként” - bemu­tattak egy jól koreografált, igazi rock and rollt is. Úgy emlékszem, a színhely valami nyugati matróz­­lebuj volt, s a kötelező ideológiai éberséget kellőképpen képviselte a produkció záró jeleneteként az egyre gyorsuló, kavargó testek tömkelegéből kiemelkedő hatal­mas majom látványa. De hát mi volt ez a megelőző fergeteges tánchoz képest? Nemcsak én - aki életemben először láttam rock and rollt - kerültem szokatlanul lelkes állapotba, hanem gyanúm szerint az önfeledten mozgó táncosok is. A rock- és beatzene utóbb pro­­fesszionalizálódott és kommercia­­lizálódott. Mai utódai már senkit sem akarnak meggyőzni vagy rá­beszélni valamire. A könnyűzene az lett, ami korábban volt: fo­gyasztható szolgáltatás. Kevésbé tudom magam illeté­kesnek a képzőművészet helyzetének fölmérésében. Annyit megkockáztatok, hogy a fénykép megjelené­sével kezdetét vevő funk­cióvesztés az elmúlt fél szá­zad során tovább mélyült. Nyilvánvaló, hogy ha nincs közösségi feladat, nincs kö­zösségi megbízás, mert iga­zi közösség sincs, akkor nem jöhet létre nagy stílus. A 20. század totalitariánus politikai mozgalmai (mint a nemzetiszocializmus vagy a bolsevizmus) létrehívták ugyan a maguk álklasszikus, heroikus és monumentális művészetüket, de ezek együtt buktak el teremtőikkel. Napjainkban a művészet a szó szoros értelmében magánüggyé vált, a művek tematikáját és élve­zetét egyaránt a magánélet uralja. A biedermeier és a szecesszió után a posztmodern a harmadik olyan koráramlat, amely a mindennapo­kat tűzi zászlajára. De a biedermei­ernek a 19. század elején még a felfedezésre és elismerésre szoruló polgári intimszférát kellett emanci­pálnia, a szecessziónak pedig a 19- század végén, 20. század elején a polgári környezetet kellett esztéti­kussá alakítania. A posztmodern viszont - legalábbis eleddig - nem talált fel hasonló szerepet vagy missziót; nem örömében, hanem tanácstalanságában (jobb híján) fordult a mindennapok felé. Az avantgárd művészet hitt és akart, felforgató és erőszakos volt; a posztmodern hitetlen és türelmes, megért mindent és mindenkit, csak hagyják őt békében élni. Ne kerteljünk kimondani: a modern polgári demokrácia nem kedvez a művészeteknek. A más­ság és sokszínűség elismerése óhatatlanul a magaskultúra leérté­kelődésével jár együtt. Ha csupán szubkultúrák léteznek, és közöt­tük nem helyénvaló rangsort meg­állapítani, a magaskultúra is csak az egyik réteg-, illetve szubkultúra a sok közül. Immár emberi méltó­ságunk elismertetéséhez tartozik, hogy ízlésünk és műveltségünk legfeljebb vitatható, de nem kérdőjelezhető meg. A magaskultúra mindenekelőtt arról szólt: műveljük kertjeinket, gyomláljunk és gyomláljunk, az eredmény nem marad el. A tömeg­­társadalom viszont arról: virágoz­zék minden virág, sőt lehetőleg minden gyom is - mert hogy az is csak növény és Isten teremtmé­nye. A magaskultúra azt hirdette: ne légy elégedett magaddal, ha­ladd meg önmagadat. A jámbor fo­gyasztó azonban nem vállalkozik efféle nyaktörő mutatványra. S ta­pasztalatai is arra intik: nem kell a jobb, elég a jó is. A magaskultúra a saját képére akarta formálni kö­zönségét. Végső soron a konzum­­idióta sem akar mást, mint a maga képére formálni a kultúrát. És ha ő fizet­­­ő diktál. Innen, a perifériákról úgy láttuk a hatvanas-hetvenes években, hogy a jóléti állam sem hagyja cserben a magaskultúrát, hiszen jelentős ösztöndíjakkal és egyete­mi állásokkal támogatja az alkotó­kat. Azt sem vettük zokon, hogy nem teszi kötelezővé, nem terrori­zálja vele (illetve a politika számá­ra kedves részével/részeivel) a tár­sadalmat, mint a szocialista párt­állam. Értelmiségi létünk gőgös magasából nem érzékeltük, hogy ez azzal a veszéllyel járhat: megrit­kul a levegő a magaskultúra körül. Aki nem akarja, ne egye - gondol­tuk -, így is maradunk elegen, akiknek ez kell. S ha keveseknek kell, hát az se baj. Végül is vala­mennyi elit önbizalma emberem­lékezet óta a kiválasztottság tuda­tán alapul. Minden frissen kirajzó művész- és kritikusnemzedék az­zal a hittel vágott/vág neki az élet­nek, hogy az ő szellemi poggyásza különb, mint az előtte járóké. Aki pedig nem törődött bele az elit- és a tömegkultúra közötti olló szétnyílásába, annak ott volt a kiút reményével kecsegtető példaként az ötvenes évek francia és a hat­vanas évek olasz filmje, melyben ritka módon ötvöződött az artiszti­­kum és a hatásvadászat. Elragadta­tással bámultuk Antonioni Nagyí­tását, ahol talányos bűnügyként volt tálalva a modern ismeretelmé­let elbizonytalanodása. Még azt is megbocsátottuk, hogy e filmek olykor publicisztikus módon „ki­beszéltek”, kedélyes módon von­ták be, sőt még propagálták is egy­mást. Például a Válás olasz módra kaján örömmel mutatta be, hogy miképp hozza lázba Szicília teljes férfilakosságát Fellini Édes élete­, az Előzés életművész hőse pedig va­lóságos kiselőadást tartott Anto­nioni elhibázott „csőlátásáról”. Ma már világos, hogy a filmtör­ténet ritka kegyelmi állapotának voltunk tanúi. S hogy bekövetke­zett, abban nem elhanyagolható szerepet játszott, hogy a demokra­tikus kormányok hajlandók voltak mélyebben a zsebükbe nyúlni. Versenyhelyzetben voltak, akár­csak a szovjet tömb kormányai. Ők is presztízsszempontokat kö­vettek: bizonyítani akartak a kul­turális fellendüléssel. Nemcsak a francia és az olasz film fénykora köszönhető e nemes versengés­nek, hanem a lengyel és a magyar film megújulása vagy a cseh újhul­lám is. Ahogy a versenyszellem alábbhagyott, úgy szürkült el és ment veszendőbe az artisztikus közönségfilm. Bizonyára nem akkora kár, hogy széthullt egy birodalom, a Szovjet­unió. De hogy vele együtt eltűnt egy alternatíva is az alapvető értékek kí­nálatából, azt nem tudom másként, mint veszteségként értelmezni. Akkoriban, a hatvanas és hetve­nes években, természetesen mi mit se tudtunk az artisztikus kö­zönségfilm hátteréről vagy csak nagyon keveset. A saját bajainkkal voltunk elfoglalva. Az pedig min­dig több volt a kelleténél. Itt csak igen vázlatosan foglalnám össze a pártállami időkben felhozott leg­főbb kritikai észrevételeket. VERES ANDRÁS 3

Next