Kritika 30. (2001)
2001 / 1. szám - Czifrik Balázs: A csöpögő csap - Veres András: Mit várok a jövőtől a magyar kultúrában?
. A politika - panaszoltuk - durván beleavatkozik az irodalom dolgaiba, amikor a saját szája íze szerint jutalmaz és büntet. Nem engedi önálló fórumhoz jutni a különféle író- és kritikuscsoportokat, irányzatokat, mert attól fél, hogy a kulturális pluralizálódás átterjed a politikára is. Nem a hivatalnak kellene eldöntenie, hanem a közönségnek, hogy melyik könyv, melyik folyóirat, melyik film kell és hogy melyik nem. Idegeinkre ment az ún. „népfrontos” jelleg, amely mindenre rányomta langyos bélyegét, beleértve az ötévenként egyszer, egyetlen alkalommal, a közgyűlésen életre galvanizálódó és a pártállami vezetésben ekkor mindig nagy riadalmat okozó írószövetséget is. Különösen nehéz helyzetben volt a mindenkori pályakezdő nemzedék, előfordult, hogy valaki negyvenévesen vagy azon felül is „fiatal” írónak számított. A hatalom valóságos boszorkányüldözésben részesítette a nyugatról importált szellemi divatok (mint az egzisztencializmus vagy a strukturalizmus) követőit. A pártállam kéretlen gyámolítása infantilizálta az irodalmi és a kulturális életet. A kiadók, művészeti alapok és más állami forgalmazók monopolhelyzete pedig anyagilag is kiszolgáltatottá tette az alkotókat, akiknek érdekvédelme nem volt megfelelően biztosítva. Az értelmiség kritikája annak arányában erősödött, ahogy nőtt a hatalom vitaminhiánya. A nyolcvanas évek historikumához tartozik, hogy a kultúrpolitika nagyobb ütemben csökkentette anyagi támogatását, mint ahogy visszafogta ellenőrző szerepét - ami olaj volt a tűzre a fölbátorodó kulturális életben, ahol egyre több pénzt követeltek, és a beleszólás teljes föladását. Egy erősen korrodáló diktatúrának megvan az az édessége, hogy a hatalom már kienged, de még vannak keretek, az irodalmat és a művészetet pedig valósággal feldobja, hogy ellentmondhat a hatalomnak, amely már nem árthat igazán neki, s így az irodalom, a művészet működése és sikertudata egyaránt biztosítva van. A pártállam eleve lehetetlen feladatra vállalkozott, amikor homogenizálni próbálta a társadalmat és a kultúrát. A népfrontosságot finanszírozni valójában iszonyú tehertétel. Bár a rendszerváltás lehetősége készületlenül érte a magyar értelmiséget is, könnyen talált rá a korábban megkezdett út folytatására, az irányzatokká szerveződésre éppúgy, mint az utolsó politikai tabuk ledöntésére. Az 1989-es, 1990- es esztendőket alighanem hasonló eufóriával élték meg a magaskultúra egyik-másik ágazatában, mint a politikával foglalkozó médiában. Immár nem volt kérdéses a szabadságjogok biztosítása, s az alapítványi pénzek néhány évig ha nem is bőséges, de elégséges anyagi bázist nyújtottak a magánszerveződésű könyv- és folyóiratkiadáshoz. Míg a képzőművészek viszonylag korán, a filmesek A pártállami idők durva beavatkozását most a befolyásolás finomabb és álságosabb formája váltotta fel, és a színházi emberek pedig valamivel később, addig az irodalmi élet szereplői folyamatosan tapasztalhatták meg saját bőrükön az állami támogatás részleges vagy teljes megvonásának következményeit. Milyen a helyzet ma? Annyiban föltétlenül, mondhatni, gyökeresen más, hogy a különféle irányzatok végre önálló fórumhoz jutottak. Sőt jóval több a lap, mint a maga karakterisztikumát meggyőzően felmutatni képes irányzat. A divatos külhoni eszmeáramlatok (mint a hermeneutika, a recepcióesztétika vagy a dekonstrukció) adaptációja nem ütközött különösebb ellenállásba, hacsak abba nem, hogy az őket képviselők szakzsargonját nem mindenki gyomra veszi be. Ám a kétségtelen előny hátránnyal is járt, mivel az új értelmezésirányok jelentkezése immár alig izgat fel valakit is az egyetemek rivális tanszékeinek falain túl. Még szembetűnőbb a változás az induló író- és kritikusnemzedék pozícióját illetően. Az ő lehetőségei hasonlíthatatlanul jobbak, mint amilyenek az elődeinek voltak a pártállami időkben. Akkor a politika mesterségesen késleltette a pályakezdők indulását, most - szerintem hasonló mesterkéltséggel - preferálja őket a középnemzedékkel szemben. Egyik esetben sem a tehetség a mérvadó. Más kérdés, hogy mindenképpen szerencsésebb a jelenlegi gyakorlat, amikor nem kell évekig vagy akár évtizedekig várnia egy költőnek az első kötetre, így sokkal nagyobb az esély az igazi tehetségek kibontakozására. Az összkép mégsem derűs, hanem fölöttébb nyugtalanító. Színvonalas folyóiratok tűnnek el, miközben kevésbé jók maradnak talpon. Nem alakult ki tényleges piac, az olvasók nem képesek eltartani a nekik tetsző orgánumot, így viszont a lapok a mindig szűkös állami, önkormányzati és magánalapítványi támogatásra szorulnak. Fennmaradásuk legfőbb záloga érdekkijáró képességük, kapcsolati tőkéjük. A politika pedig nem siet átfogó kedvezmények nyújtásával a segítségükre, sőt. Felelős pénzügyi emberek nyilatkoznak a kultúra alulfinanszírozásának kényszerű szükségességéről, miközben virágzik az állami korrupció és pazarlás. Tény, hogy az életben maradásért folytatott küzdelem nem hagy nagy teret az infantilizálódásnak, ám az érdekvédelem ma sincs megfelelően megoldva. Nyilvánvaló, hogy az állandó anyagi gondokkal küszködő lapok könnyebben kézben tarthatók: a pártállami idők durva beavatkozását most a befolyásolás finomabb és álságosabb formája váltotta fel. Az elmúlt évtizedben nemcsak a politikuspálya bizonyult jól jövedelmező üzletnek, hanem a párthoz csatlakozó értelmiségi szerep is. Szabadon választott kormányaink is szeretnek a saját szájuk íze szerint jutalmazni és büntetni. Ahogy a pártállami időkben is volt az írószövetségnek javaslattevő szerepe, de a politikai vezetés mindenkor felülvizsgálhatta és módosíthatta a Kossuth- és József Attila-díjra fölterjesztettek névsorát, most az Orbán-kabinet is visszakanyarodott ehhez a gyakorlathoz. Politikai manipulációnak esett áldozatul az írószövetség is, amellyel szemben egy- vagy kéttucatnyi tagsággal létesülhettek új írószervezetek. A debreceni irodalmi napokon tartott előadásomban részletesebben elemeztem a magunk mögött hagyott évtized irodalmi életét, s az volt a konklúzióm: a kultúrában mélyebb a „rendszerváltás”, mint magában a politikai struktúrában. Sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy a kultúra megújulását tekintve, ha létezik visszahúzó ágazat, hát az éppen a politika. Sajátos vákuumba került az irodalmi és a kulturális életünk, mivel már nincs jelentős állami és még nincs számottevő magánmecenatúra. (Az egyetlen nagy kivétel, a Soros Alapítvány éppen az elmúlt két évben kezdte csökkenteni támogatásának volumenét és terét, s azt tervezi, hogy a következő évtized végén megszünteti tevékenységét.) S ha mindezt figyelembe véve és végiggondolva arra próbálunk választ keresni, hogy mit hoz a jövő a magyar kultúrában, nyilván egyaránt mérlegelni kell a kedvező és kedvezőtlen előjeleket. (Amennyire látom, a futurológia sem tud mást tenni - föltéve, hogy ragaszkodik a tudományosság racionalista illúzióihoz, mint hogy az ismertet extrapolálja az ismeretlenre: a múltat a jövőre. A váratlannal nem lehet kalkulálni.) Ami valóban visszafordíthatatlannak tűnő válságban van, az a humanista tradíció. Annak ellenére így van, hogy mind a mai napig uralja az iskolát, ahonnan most kezd kiszorulni. Természetesen nem kell a klasszicista szabályesztétika nézetét osztanunk ahhoz, hogy elfogadjuk a normakövetés lehetőségét és szükségességét - pedagógiai szempontból elkerülhetetlen az ízlés kifejlesztésében; a normák viszonylagosságának tudata is csak erre az alapra épülhet. De már eddig is ambivalens volt a viszonyunk az irodalomoktatáshoz: az oktatási szituáció a reflektálhatóság óhatatlan túlsúlya az élménnyel szemben, s az a körülmény, hogy a példaként kijelölt művek (konvencionális) jelentésének és értékének belátása (általában) kötelező - legalább részben elidegenítő hatású is. Van az irodalom és van, amit olvasunk: élére állítva így foglalható össze a fogyasztói magatartás felől nézve az iskolában tanult és a vele szembeállított populárisirodalom-fogalom. A hatvanas évek óta még veszedelmesebb csábítóként jelent meg a televíziózás, ami néhány évtized alatt az olvasás csaknem teljes visszaszorulását, a funkcionális analfabetizmus ijesztő térnyerését eredményezte. Már akkor is támadtak progresszív elmék - ilyenek mindig támadnak -, akik fényes jövőt, a kultúra új ágazatainak kialakulását propagálták és várták a televíziótól. (Ha jól emlékszem, a frankfurti iskola utolsó mohikánja, Adorno is mintha lépre ment volna ennek.) S hasonló derűlátó jóslatok kísérték a videó és az internet színre lépését is. Nem kétséges, hogy ezek a médiumok fontos kulturális információkat is közvetítenek. De miközben a fogyasztó szabad választására és öntudatára apellálnak, valójában soha nem látott, csak a kábítószerhez hasonlítható függőséget okoznak. A példátlan tömeghatás lehetőségét természetesen nem 2001. január