Kritika 33. (2004)
2004 / 4. szám - Török Tamás: A történelmi regény reneszánsza
14 2004. április Kétségtelenül igaza van Odo Marquard-nak: a történelem fontosabb annál, semhogy a történészekre hagyjuk a róla való gondolkodást. Márton László regénytrilógiája mindenképpen igazolja ezt a megjegyzést, amennyiben annak történelemfilozófiai magvára irányítjuk figyelmünket. Ha naivan, de mégis jogosan azt gondoljuk, hogy a szépirodalom a fikció birodalma, a történelem pedig valamiképp a valóságot próbálja leírni, akkor a forráskutatások (s e tekintetben a Testvériség példaszerűen alaposnak tekinthető) alapján írt történelmi regény sajátos kihívást fogalmaz meg nem csak a történelemírással, hanem minden olyan társadalomtudománnyal, illetve filozófiával szemben, amely a „valóságot" narratív módon próbálja vagy véli megjeleníteni. S ennek van egy súlyos tétje, ti. annak a sejtésnek az igazolása, hogy ehhez az ún. valósághoz nem akkor jutunk közelebb, ha ezt minél több adat begyűjtésével mind precízebb szabályszerűségekkel írjuk le, hanem akkor, ha magának ennek a valóság leképezését célzó leírásnak, egyszóval a narrativitásnak retorikai, avagy strukturális jellemzőit, sémáit mutatjuk fel, amire a történelemírással kapcsolatban, mások mellett, például Hayden White tett kísérletet. Ezzel meg is szereztük az egyik használható szempontot, mellyel megragadhatónak tűnik a trilógia egyik lényegi vonása. A másik, amelyet jól kiegészít ez a történelemfilozófiai megközelítés, nevezzük poétikainak, hisz a trilógia szakadatlanul reflektál a regény mint műfaj problematikusságára. Mielőtt ennek részletesebb kifejtésébe belebocsátkoznánk, illendő megemlíteni egy irodalomtörténeti tényt, nevezetesen a történelmi regényeknek a kortárs magyar irodalomban tapasztalható reneszánszát. Szilasi László egyik bírálatában (több magyar kritikus és irodalmár megfontolásainak mozgósításával) meggyőzően vázolja, hogy miben keresendő ennek oka. E szerint kortárs szépirodalmunk történelmi regényei (Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt, Márton László, Szilágyi István) visszamenőleg pótolják és írják „újra a magyar próza egész történetét”. Megteremtve a magyar regény „hiányzó első félidejét”, amennyiben „az emlékiratok hagyományát (a műfajelméleti megfontolásokat hatástörténetileg felülírva) elsősorban a magyar regény történetének elemeként [teszik] a magyar irodalom egésze történetének eleven részévé!. Ennyiben tehát a történelmi regények reneszánszának egyik oka egyfajta identitásépítés, pontosabban prózánk identitásválságához nyújtott nagyszabású terápia, amely elsősorban nyelvi (vissza)fordulatként értendő. Hasonló megfontolásokat olvashattunk Márton László egyik tanulmányában is: „azzal a megállapítással, hogy kimaradt az első félidő egyetértek, sőt azzal is [...], hogy ezt az első félidőt valami módon, mondjuk az elbeszélői hagyomány radikális átértelmezése révén, visszamenőleg meg lehetne teremteni.”3 Első pillantásra némileg problematikusnak tűnik a „hagyományteremtés”, hisz mintha azt sugallná, hogy a jelen szabadon dönt saját hagyományáról, s így például a magyar regénytörténet esetében az erdélyi emlékírókat regényírókként kezelve, kipótolható az első félidő foghíja. Maga a hagyomány talán nem teremthető, de egyfajta regénytörténeti destrukcióval, illetve, leépítő visszanyúlással felülvizsgálható a magyar próza története, s úgy tűnik, hogy az erdélyi emlékírókban a regényíró és az irodalomtörténész egyként lelhet új, s gazdag eredetre. A hagyomány persze igen bizonytalan értelmű fogalom, de akárhogy is értelmezzük, kétségtelen, hogy hozzá különböző viszonyt alakíthat ki a mindenkori jelen. Például azt a dinamikus viszonyt, amely a trilógiában (is) jelen van, s egyértelműen saját forrásaként kezeli a különböző intertextusok stilizált nyelvezetében, vagy pedig ténylegesen is megemlítve, például a régi magyar emlékírókat, miközben ezt a reflexiós munkát egy hangsúlyozottan mai tudat végzi („Aki manapság Berlinben jár, és kiszáll a leghosszabb metróvonal, a negyvenkét állomást számláló 7-es U-Bahn utolsó előtti állomásán, a spandaui erődítménynél, az végigjárhatja azokat a szobákat, ahol Kártiyám szép török fogolykisasszony talán élete legboldogabb éveit fogja tölteni... ” [I.89.]De mit is jelent pontosabban az a fentebb már említett kihívás, melyet a forráskutatások alapján írt történelmi regény jelent a történelemírás számára? Hayden White írja egyik tanulmányában: a történelmi narratívák „nyelvi fikciók, melyek tartalma legalább annyira kitalált, mint amennyire talált, és formájuk közelebb áll irodalmi, mint természettudományos megfelelőikhez.”4 Hasonló gondolat jelenik meg a trilógia I. részében: „A történeteket (valamint a bennük szereplő személyeket és dolgokat) nem annyira találni, mint inkább kitalálni sikerül”(1.188.) - mondja Kollonich bíboros Károlyi Sándorhoz intézett történelemfilozófiai ihletettségű, regényelméleti nagymonológjában. A történész és a szépíró módszere feltűnő rokonságot mutat, vagyis a történész is a mindenkori (szubjektív) prekoncepciók, netán ilyen-olyan érdekek alapján helyezi el az eseményeket tipikus cselekményszerkezetekben („az események cselekményszerkezetek szempontjából történő kódolása”). Végső soron persze lehet, hogy ennek a rövid diszkussziónak mindössze annyi a következménye, hogy nincs üdvös mérce, avagy határ a Testvériség, és mondjuk, a gimnáziumi történelem tankönyv ún. „tudományos hitelének” eldöntéséhez. Ez azonban nem lényegtelen szempont. Amazt történelmi regényként, ezt pedig történelemként olvassuk, jóllehet bizonyos mértékig és bizonyos értelemben mindkettő fikció, de a (nemzeti, történeti és persze személyes) identitás megalkotásának tudattalan folyamatában mégis, mintha inkább az utóbbira támaszkodnánk. Az ember ugyan kiszámítható összefüggések tagjaként akarja érteni magát, és szükségszerűen, de korántsem megalapozott identitást költ magának a „hősi” múltból, ahogy arra már Nietzsche is utalt az antikvárius történelemírás kapcsán. A trilógiának mindenesetre egyik fundamentumát képezi az ironikus szkepszis a nagy, statikus (nemzet)történelmi perspektívával, elbeszélésekkel szemben, s mindez legtisztábban kétségtelenül Pénzásó Pista történetében bukkan fel, aki negyven éve próbálja kiásni a földből „a nagy történelmet, ami a magyarok kincse"(III. 129.), s végül egy ládába zárt kéziratot, egy „románhistóriát” talál. II. A trilógiának, többek között, szintén emlékiratok, például Károlyi Sándor, a regény egyik főszereplőjének önéletírása és levelezése szolgált kiindulópontjául. A történet „egy perről szól (I.5.), vagyis azt a különös, több helyen is feljegyzett esetet beszéli el, miszerint egy angol kereskedő Szmirnában rábukkan egy rabra, aki azt állítja magáról, hogy ő Károlyi Sándor testvérbátyja, Károlyi István, akiről több mint egy évtizedig úgy tudták, hogy elesett a törökök ellen vívott 1686-os zentai csatában. Az angol kereskedő kiváltja a rabot, Bécsbe szállítja, ahol Kollonich bíboros közreműködésével találkozik a két testvér. Erről szól az első kötet. A második a hazautazást, s az otthon töltött első heteket, a harmadik pedig sok egyéb mellett az I. kötet első mondatában ígért pert beszéli el, ugyanis Károlyi Sándor kínzó gyanúját az ember, aki magát Károlyi Istvánnak mondja, csaló törvényszék elé viszi. Az I. rész cselekményének fentebb említett vezérszála alig néhány napot, a három kötet együttesen pedig mindössze két évet ölel fel. Ennek ellenére igen nehéz lenne felsorolni, hogy mi mindenről esik még szó. Elsősorban természetesen Károlyi Lászlótól, azaz István és Sándor apjától kezdődően a Károlyi családról, a korabeli Magyarország, Erdély, Bécs számtalan szereplőjéről, svábok betelepítéséről, kuruc villongásokról, labanc tisztekről, intrikákról, perekről, s legelsősorban számtalan nézőpontból Károlyi István életéről, illetve halálának feltételezett körülményeiről, noha tényszerűen erről a láthatatlan főszereplőről a Testvériség befejeztével sem tudunk sokkal többet, mint az elején. A „középső fiúról, Istvánról még ennyi sem mondható” (I. 47.), azaz még annyi sem A történelmi * Márton László: Kényszerű szabadulás (Testvériség I.), A mennyország három csepp vére (Testvériség II.), A követjárás nehézségei (Testvériség III.)