Kritika 33. (2004)

2004 / 4. szám - Török Tamás: A történelmi regény reneszánsza

14 2004. április Kétségtelenül igaza van Odo Marquard-nak: a történelem fontosabb annál, semhogy a törté­nészekre hagyjuk a róla való gondolkodást. Márton László regénytrilógiája mindenképpen igazolja ezt a megjegyzést, amennyiben annak történelemfilozófiai magvára irányítjuk figyel­münket. Ha naivan, de mégis jogosan azt gon­doljuk, hogy a szépirodalom a fikció birodal­ma, a történelem pedig valamiképp a valóságot próbálja leírni, akkor a forráskutatások (s e te­kintetben a Testvériség példaszerűen alaposnak tekinthető) alapján írt történelmi regény sajátos kihívást fogalmaz meg nem csak a történelem­­írással, hanem minden olyan társadalomtudo­mánnyal, illetve filozófiával szemben, amely a „valóságot" narratív módon próbálja vagy véli megjeleníteni. S ennek van egy súlyos tétje, ti. annak a sejtésnek az igazolása, hogy ehhez az ún. valósághoz nem akkor jutunk közelebb, ha ezt minél több adat begyűjtésével mind precí­zebb szabályszerűségekkel írjuk le, hanem ak­kor, ha magának ennek a valóság leképezését célzó leírásnak, egyszóval a narrativitásnak re­torikai, avagy strukturális jellemzőit, sémáit mutatjuk fel, amire a történelemírással kapcso­latban, mások mellett, például Hayden White tett kísérletet. Ezzel meg is szereztük az egyik használható szempontot, mellyel megragadha­­tónak tűnik a trilógia egyik lényegi vonása. A másik, amelyet jól kiegészít ez a történelemfilo­zófiai megközelítés, nevezzük poétikainak, hisz a trilógia szakadatlanul reflektál a regény mint műfaj problematikusságára. Mielőtt ennek részletesebb kifejtésébe bele­bocsátkoznánk, illendő megemlíteni egy iroda­lomtörténeti tényt, nevezetesen a történelmi re­gényeknek a kortárs magyar irodalomban ta­pasztalható reneszánszát. Szilasi László egyik bírálatában (több magyar kritikus és irodalmár megfontolásainak mozgósításával) meggyőző­en vázolja, hogy miben keresendő ennek oka. E szerint kortárs szépirodalmunk történelmi re­gényei (Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt, Márton László, Szilágyi István) visszamenőleg pótolják és írják „újra a magyar próza egész történetét”. Megteremtve a magyar regény „hi­ányzó első félidejét”­, amennyiben „az emlék­iratok hagyományát (a műfajelméleti megfon­tolásokat hatástörténetileg felülírva) elsősor­ban a magyar regény történetének elemeként [teszik] a magyar irodalom egésze történetének eleven részévé!­. Ennyiben tehát a történelmi regények reneszánszának egyik oka egyfajta identitásépítés, pontosabban prózánk identi­tásválságához nyújtott nagyszabású terápia, amely elsősorban nyelvi (vissza)fordulatként értendő. Hasonló megfontolásokat olvashat­­­tunk Márton László egyik tanulmányában is: „azzal a megállapítással, hogy kimaradt az el­ső félidő egyetértek, sőt azzal is [...], hogy ezt az első félidőt valami módon, mondjuk az el­beszélői hagyomány radikális átértelmezése ré­vén, visszamenőleg meg lehetne teremteni.”3 Első pillantásra némileg problematikusnak tű­nik a „hagyományteremtés”, hisz mintha azt su­gallná, hogy a jelen szabadon dönt saját hagyo­mányáról, s így például a magyar regénytörté­net esetében az erdélyi emlékírókat regény­írókként kezelve, kipótolható az első félidő foghíja. Maga a hagyomány talán nem teremt­hető, de egyfajta regénytörténeti destrukcióval, illetve, leépítő visszanyúlással felülvizsgálható a magyar próza története, s úgy tűnik, hogy az erdélyi emlékírókban a regényíró és az iroda­lomtörténész egyként lelhet új, s gazdag ere­detre. A hagyomány persze igen bizonytalan értelmű fogalom, de akárhogy is értelmezzük, kétségtelen, hogy hozzá különböző viszonyt alakíthat ki a mindenkori jelen. Például azt a di­namikus viszonyt, amely a trilógiában (is) jelen van, s egyértelműen saját forrásaként kezeli a különböző intertextusok stilizált nyelvezeté­ben, vagy pedig ténylegesen is megemlítve, például a régi magyar emlékírókat, miközben ezt a reflexiós munkát egy hangsúlyozottan mai tudat végzi („Aki manapság Berlinben jár, és kiszáll a leghosszabb metróvonal, a negy­venkét állomást számláló 7-es U-Bahn utolsó előtti állomásán, a spandaui erődítménynél, az végigjárhatja azokat a szobákat, ahol Kár­­tiyám szép török fogolykisasszony talán élete legboldogabb éveit fogja tölteni... ” [I.89.]­De mit is jelent pontosabban az a fentebb már említett kihívás, melyet a forráskutatások alapján írt történelmi regény jelent a történe­lemírás számára? Hayden White írja egyik ta­nulmányában: a történelmi narratívák „nyelvi fikciók, melyek tartalma legalább annyira ki­talált, mint amennyire talált, és formájuk köze­lebb áll irodalmi, mint természettudományos megfelelőikhez.”4 Hasonló gondolat jelenik meg a trilógia I. részében: „A történeteket (va­lamint a bennük szereplő személyeket és dolgo­kat) nem annyira találni, mint inkább kitalál­ni sikerül”(1.188.) - mondja Kollonich bíboros Károlyi Sándorhoz intézett történelemfilozófiai ihletettségű, regényelméleti nagymonológjá­ban. A történész és a szépíró módszere feltűnő rokonságot mutat­, vagyis a történész is a min­denkori (szubjektív) prekoncepciók, netán ilyen-olyan érdekek alapján helyezi el az ese­ményeket tipikus cselekményszerkezetekben („az események cselekményszerkezetek szem­pontjából történő kódolása”­). Végső soron persze lehet, hogy ennek a rö­vid diszkussziónak mindössze annyi a követ­kezménye, hogy nincs üdvös mérce, avagy ha­tár a Testvériség, és mondjuk, a gimnáziumi tör­ténelem tankönyv ún. „tudományos hitelének” eldöntéséhez. Ez azonban nem lényegtelen szempont. Amazt történelmi regényként, ezt pedig történelemként olvassuk, jóllehet bizo­nyos mértékig és bizonyos értelemben mind­kettő fikció, de a (nemzeti, történeti és persze személyes) identitás megalkotásának tudatta­lan folyamatában mégis, mintha inkább az utóbbira támaszkodnánk. Az ember ugyan ki­számítható összefüggések tagjaként akarja érte­ni magát, és szükségszerűen, de korántsem megalapozott identitást költ magának a „hősi” múltból, ahogy arra már Nietzsche is utalt az antikvárius történelemírás kapcsán. A trilógiá­nak mindenesetre egyik fundamentumát képe­zi az ironikus szkepszis a nagy, statikus (nemzet)történelmi perspektívával, elbeszélé­sekkel szemben, s mindez legtisztábban két­ségtelenül Pénzásó Pista történetében bukkan fel, aki negyven éve próbálja kiásni a földből „a nagy történelmet, ami a magyarok kincse"(III. 129.), s végül egy ládába zárt kéziratot, egy „ro­mánhistóriát” talál. II. A trilógiának, többek között, szintén emlékira­tok, például Károlyi Sándor, a regény egyik fő­szereplőjének önéletírása és levelezése szolgált kiindulópontjául. A történet „egy perről szól (I.5.), vagyis azt a különös, több helyen is feljegyzett esetet beszé­li el, miszerint egy angol kereskedő Szmirnában rábukkan egy rabra, aki azt állítja magáról, hogy ő Károlyi Sándor testvérbátyja, Károlyi István, akiről több mint egy évtizedig úgy tudták, hogy elesett a törökök ellen vívott 1686-os zentai csa­tában. Az angol kereskedő kiváltja a rabot, Bécsbe szállítja, ahol Kollonich bíboros közre­működésével találkozik a két testvér. Erről szól az első kötet. A második a hazautazást, s az ott­hon töltött első heteket, a harmadik pedig sok egyéb mellett az I. kötet első mondatában ígért pert beszéli el, ugyanis Károlyi Sándor kínzó gyanúját­­ az ember, aki magát Károlyi István­nak mondja, csaló­­ törvényszék elé viszi­. Az I. rész cselekményének fentebb említett vezérszála alig néhány napot, a három kötet együttesen pedig mindössze két évet ölel fel. Ennek ellenére igen nehéz lenne felsorolni, hogy mi mindenről esik még szó. Elsősorban természetesen Károlyi Lászlótól, azaz István és Sándor apjától kezdődően a Károlyi családról, a korabeli Magyarország, Erdély, Bécs számta­lan szereplőjéről, svábok betelepítéséről, kuruc villongásokról, labanc tisztekről, intrikákról, perekről, s legelsősorban számtalan nézőpont­ból Károlyi István életéről, illetve halálának fel­tételezett körülményeiről, noha tényszerűen erről a láthatatlan főszereplőről a Testvériség befejeztével sem tudunk sokkal többet, mint az elején. A „középső fiúról, Istvánról még ennyi sem mondható” (I. 47.), azaz még annyi sem A történelmi * Márton László: Kényszerű szabadulás (Testvériség I.), A menny­ország három csepp vére (Testvériség II.), A követjárás nehézségei (Testvériség III.)

Next