Kritika 33. (2004)

2004 / 12. szám - V. Bálint Éva: ...maga a történelem ismeretlen. Beszélgetés Berend T. Ivánnal

10 ■ Említette a kínai és indiai sze­replők részvételét az amerikai tudományos piacon. Milyen ideológiai, kulturális hozadéka lehet a „kistigrisek", India és Kína látható és prognosztizál­ható előretörésének? Nem vagyok futurológus, s nem vállalkoznék átfogó válaszra. Kína és India azonban a szuperhatalom­má válás útján áll, amit egy évvel ezelőtt tett kínai látogatásom során személyesen is érzékelhettem. A két országban két- két és fél mil­liárd ember él. Bár jelentős részük még falusi elmaradottságban és nyomorban, de Indiában egyma­gában olyan létszámú, jól képzett középosztály van, mint az Egye­sült Államok egész népessége. Ez az egyik magyarázata annak, hogy úgynevezett fehér gallérosok tö­mege vándorol Indiába Ameriká­ból. Hogy az erőviszonyok ilyen változása végül is kiegyensúlyo­zottabbá vagy robbanékonyabbá teszi-e majd a világot, ahhoz nem tudok hozzászólni. George Orwell keserű jövőszatírájában félelmetes képet festett a korról, amikor há­rom szuperhatalom verseng a vi­lágban, és szerinte ez esetben ket­tő mindig összefog majd a harma­dik megsemmisítésére. Hogy az ázsiai hatalmak fel­­emelkedése mindenképpen gaz­dagítja és egyetemesebbé teszi a korábban s még ma is erőteljesen Nyugat-centrikus ideológiai és kulturális tablót, abban biztos va­gyok. Mind a „kistigrisek”, mind a két hatalmas ázsiai ország máris iz­galmas gazdasági modellel gazda­gította a világgazdaság történetét, ami tanulságos lehet a harmadik világ minden országa számára. Úgy vélem, a világ gazdagodik előretörésük által. S érdemes megemlíteni egy to­vábbi aspektusát is e kérdésnek. Amennyiben Huntingtonnnak iga­za lenne, hogy a jelent és a jövőt a „civilizációk összeütközése” hatá­rozza meg, s az iszlám fundamen­talista öngyilkos terroristák, vala­mint az iraki háború nyomán az összeütközés ténye legalábbis két­ségbevonhatatlannak tűnik, akkor a felemelkedő Kína és India világ­­politikai szerepe a Nyugat számára felértékelődik, hiszen mindkét nagyhatalom élesen szemben áll az integritásukat, sőt állami egysé­güket is veszélyeztető iszlámmal. Történészként mi a véleménye a „harmadik út” lehetőségéről az adott világgazdasági felté­telrendszer mellett? A különböző fejlődési utak, me­lyek például a XX. század folya­mán négy-öt különböző gazdasági rendszer kísérletet hoztak létre Európában, vagy amelyek élesen megkülönböztetik a kínai és a ke­let-európai átalakulás elmúlt évti­zedeit, megítélésem szerint nem adhatnak alapot egy úgynevezett harmadik út lehetőségének feltéte­lezésére. Pontosabban fogalmaz­va: kérdés, hogyan definiáljuk a „harmadik út” fogalmát. Eredetileg e gondolat képviselői, mint az el­nevezés is jelzi, a kapitalizmus és a szocializmus közötti harmadik útra gondoltak. Ezek egyes gondolat­rendszerekben paraszti demokrá­ciákhoz, sőt az iparosítást elkerülő, kollektivista társadalmakhoz ve­zettek volna. Mindez illúziónak bi­zonyult. Egy időben felvillanni lát­szott az úgynevezett „létező szocia­lizmus” reformja útján létrehozan­dó új piaci és emberarcú szocialis­ta modell lehetősége. Ez a rend­szer összeomlásával került végleg le a napirendről. A kínai reform, már most is láthatóan hasonló mó­don végződhet, bár talán kevesebb pusztulással és fájdalommal, mint ahogy Kelet-Európa népei megél­ték azt. Nem hiszek egy kitalálható harmadik útban. Kitalált, papírról átültetett rendszerek azonnal konf­liktusba kerülnek a valósággal. Megítélésem szerint azonban a vi­lág, pontosabban Európa kitermelt egy harmadik utat, s ez a jóléti ál­lam, mely eddig a legsikeresebben kombinálta a kapitalista piacgaz­daság előnyeit a szocialista társa­dalmi szolidaritással, hogy úgy mondjam „emberarcú kapitaliz­must” teremtett. Jól ismert, hogy most ez a rendszer is súlyos gon­dokkal küzd, sokan a halál harang­ját is meghúzták már. A tények mégis azt mutatják, hogy sikeres és jelentős reformok útján ez az út feltehetően járható marad. Igen nagy sikerű előadást tar­tott a Mindentudás Egyetemén. Ott is feltették a gyakorta han­goztatott kérdést: Magyaror­szágnak mennyi időre van szüksége, hogy az unió átlagát elérje? Van-e értelme e kérdés­nek s a rá adott válasznak, hi­szen honnan tudjuk, hogy 30 év múlva az unió hol fog tarta­ni, és milyen tényezők határoz­zák meg működését vagy ép­penséggel diszfunkcióit? A kérdésnek nagyon is magvas tar­talma van. Azt valóban nem lehet prognosztizálni, hogy elvileg, bi­zonyos feltételek teljesítése esetén mennyi időre van szükség az Euró­pai Unió behozásához, mert való­ban nem ismerhetjük az unió régi tagjai által befutható utat. Minden prognózis arra vonatkozik, hogy ha tartósan sikerül a Nyugatnál másfélszer-kétszer gyorsabb növe­kedést, vagyis gyakorlatilag évi át­lagban 4-6 százalékos növekedési rátát elérni, akkor 20-30 év alatt lé­nyegében elérhető az Európai Unió mai átlag fejlettségi szintje. (Vannak, akik azt tartják reálisnak, hogy az unió ma kevésbé fejlett tagjainak szintje érhető el ennyi idő alatt.) Az unió régi tagjai akkor már feltehetően magasabb szinten állnak majd. Azt hiszem, hogy Kö­zép- és Kelet-Európa országai szá­mára már ez is valóságos történel­mi áttörés lenne, hiszen mióta mo­dern statisztika létezik, vagyis a XIX. század első fele, közepe óta, ez a térség mindig Nyugat-Európa gazdasági szintjének csak nagyjá­ból a felét érte el. Különböző kitö­rési törekvések a XIX., valamint a XX. század folyamán ezen gyakor­latilag mit sem tudtak változtatni, sőt 1989-re a térség az Európai Unió gazdasági szintjének egyhar­­madára, az 1990-es évek végére pedig mindössze egynegyedére süllyedt. A Nyugat mai átlagszint­jének elérése tehát két-három évti­zedes távlatban - amire természe­tesen nincs garancia, s tartósan ki­váló teljesítményekhez van kötve, de lehetséges - hatalmas és egyedi történelmi áttörés lenne. A történész, miként tud viszo­nyulni a világhoz, ahol min­den narratíva kérdése, s nem a tényeké? S ahol a valóság helyét a médiavalóság foglalja el. Ahol a tények önkényesen ke­zelhetőek, meghamisíthatóak? Mi ma az értelmiség (nem a szakértők) szerepe? S egyálta­lán létezik-e még ez a meglehe­tősen avítt kategória? E kérdés jól utal korunk szellemi­kulturális problémáira, arra a tény­re, hogy az elmúlt mintegy három évtizedben, a globalizáció gazda­sági folyamataival összekapcso­lódva konzervatív forradalom ját­szódott le. Ennek legjellegzete­sebb elemeit a külső beavatkozást elvető, minden gazdasági és társa­dalmi kérdést a piac automatizmu­sa által megoldandónak ítélő neo­liberális közgazdaságtan, vagy ahogy Soros György nevezte, piaci fundamentalizmus; a valóság meg­ismerhetőségét kétségbevonó posztmodern nihilizmus; és a tár­sadalmi szolidaritást tagadó laissez faire individualizmus alkotják. Ez az irányzat szemben áll a felvilágo­sodás eszmerendszerével, mely mintegy két évszázadon át hatá­rozta meg a nyugati gondolkodást. Az ész újabb trónfosztása megy végbe. Mint Jürgen Habermas fel­hívta figyelmünket, e konzervatív forradalom a tudományt csak a technikai fejlődés érdekében tartja felhasználhatónak. A világot azon­ban lényegében megismerhetet­lennek tekinti, s ennek kapcsán a történelmet csupán nyelvi konst­rukciónak, szubjektív interpretá­ciónak ismeri el, ami nincs össze­függésben a valósággal. A „tény” és a „fikció” - mondja ezen irány­zat egyik zászlóvivője, az amerikai Hayden White -, megkülönböztet­hetetlen, egyaránt „kitaláltak”, me­lyeket utólag erőszakolnak rá a múltra, s melyeket általában a je­len gondolkodása határoz meg. A történelmi munka tehát csak „szö­veg,” „narratíva”, s maga a történe­lem ismeretlen. Nemegyszer hivat­koznak ennek kapcsán a gyakorta revideált, újra és újra írt történe­lemre, amit mindannyian nagyon is jól ismerünk. Ez az „olcsó, posztmodern nihi­lizmus”, ahogy Carlo Ginsburg ne­vezte, élesen szemben áll a felvilá­gosodás eszmerendszerével, amely a tudomány fejlődésével hitt a tu­dás végtelen növekedésének lehe­tőségében, a természet, a társada­lom és az egyén egyre jobb megis­merhetőségében. Azonban sem a tudomány, sem a történetírás nem képes a természet, a világ vagy a múlt teljes igazságának megisme­résére. Minden, még a legnagyobb tudományos felismerés is csak részigazságokig jutott. Newton for­radalmasította tudásunkat a világ­ról, de Planck, majd Einstein újabb és újabb felismerésekkel korrigálta Newtont és fejlesztette tovább tu­dásunkat a világról. A történetírás akár legjobb munkái is csak rész­igazságokig jutnak el, s más kuta­tók, újabb generációk újabb és újabb eredményei alapján jutha­tunk tovább a valóság feltárásá­ban, ami csakis generációk kollek­tív munkája lehet. Vagy fogadjuk el a szkeptikus, posztmodern tör­ténészek állítását, miszerint nem ismerhetők meg a harmincéves há­ború igazi története, a második vi­lágháború valósága, a kilencvenes évek közép- és kelet-európai át­alakulásának története stb.? Visszatérve kérdésére: igaz, minden meghamisítható, a tények önkényesen kezelhetők. De ez nem jelentheti azt, hogy feladjuk kíváncsiságunkat a múlt és a világ kutatására, hogy ne törekednénk, akárcsak araszolva is a jobb, telje­sebb megismerés felé. Az utolsó évtizedeket elöntő kulturális pesz­­szimizmussal szemben éppen ezért van történelmi szerepe az ér­telmiségnek. Változik a korszel­lem, s meggyőződésem, hogy az ötvenes-hatvanas évek európai op­timizmusa, a ráció tisztelete vissza­tér majd. De nem magától, hanem nem kis részben éppen az értelmi­ség munkája és küzdelmei révén. V. BÁLINT ÉVA 2004. december

Next