Kritika 33. (2004)
2004 / 12. szám - V. Bálint Éva: ...maga a történelem ismeretlen. Beszélgetés Berend T. Ivánnal
10 ■ Említette a kínai és indiai szereplők részvételét az amerikai tudományos piacon. Milyen ideológiai, kulturális hozadéka lehet a „kistigrisek", India és Kína látható és prognosztizálható előretörésének? Nem vagyok futurológus, s nem vállalkoznék átfogó válaszra. Kína és India azonban a szuperhatalommá válás útján áll, amit egy évvel ezelőtt tett kínai látogatásom során személyesen is érzékelhettem. A két országban két- két és fél milliárd ember él. Bár jelentős részük még falusi elmaradottságban és nyomorban, de Indiában egymagában olyan létszámú, jól képzett középosztály van, mint az Egyesült Államok egész népessége. Ez az egyik magyarázata annak, hogy úgynevezett fehér gallérosok tömege vándorol Indiába Amerikából. Hogy az erőviszonyok ilyen változása végül is kiegyensúlyozottabbá vagy robbanékonyabbá teszi-e majd a világot, ahhoz nem tudok hozzászólni. George Orwell keserű jövőszatírájában félelmetes képet festett a korról, amikor három szuperhatalom verseng a világban, és szerinte ez esetben kettő mindig összefog majd a harmadik megsemmisítésére. Hogy az ázsiai hatalmak felemelkedése mindenképpen gazdagítja és egyetemesebbé teszi a korábban s még ma is erőteljesen Nyugat-centrikus ideológiai és kulturális tablót, abban biztos vagyok. Mind a „kistigrisek”, mind a két hatalmas ázsiai ország máris izgalmas gazdasági modellel gazdagította a világgazdaság történetét, ami tanulságos lehet a harmadik világ minden országa számára. Úgy vélem, a világ gazdagodik előretörésük által. S érdemes megemlíteni egy további aspektusát is e kérdésnek. Amennyiben Huntingtonnnak igaza lenne, hogy a jelent és a jövőt a „civilizációk összeütközése” határozza meg, s az iszlám fundamentalista öngyilkos terroristák, valamint az iraki háború nyomán az összeütközés ténye legalábbis kétségbevonhatatlannak tűnik, akkor a felemelkedő Kína és India világpolitikai szerepe a Nyugat számára felértékelődik, hiszen mindkét nagyhatalom élesen szemben áll az integritásukat, sőt állami egységüket is veszélyeztető iszlámmal. Történészként mi a véleménye a „harmadik út” lehetőségéről az adott világgazdasági feltételrendszer mellett? A különböző fejlődési utak, melyek például a XX. század folyamán négy-öt különböző gazdasági rendszer kísérletet hoztak létre Európában, vagy amelyek élesen megkülönböztetik a kínai és a kelet-európai átalakulás elmúlt évtizedeit, megítélésem szerint nem adhatnak alapot egy úgynevezett harmadik út lehetőségének feltételezésére. Pontosabban fogalmazva: kérdés, hogyan definiáljuk a „harmadik út” fogalmát. Eredetileg e gondolat képviselői, mint az elnevezés is jelzi, a kapitalizmus és a szocializmus közötti harmadik útra gondoltak. Ezek egyes gondolatrendszerekben paraszti demokráciákhoz, sőt az iparosítást elkerülő, kollektivista társadalmakhoz vezettek volna. Mindez illúziónak bizonyult. Egy időben felvillanni látszott az úgynevezett „létező szocializmus” reformja útján létrehozandó új piaci és emberarcú szocialista modell lehetősége. Ez a rendszer összeomlásával került végleg le a napirendről. A kínai reform, már most is láthatóan hasonló módon végződhet, bár talán kevesebb pusztulással és fájdalommal, mint ahogy Kelet-Európa népei megélték azt. Nem hiszek egy kitalálható harmadik útban. Kitalált, papírról átültetett rendszerek azonnal konfliktusba kerülnek a valósággal. Megítélésem szerint azonban a világ, pontosabban Európa kitermelt egy harmadik utat, s ez a jóléti állam, mely eddig a legsikeresebben kombinálta a kapitalista piacgazdaság előnyeit a szocialista társadalmi szolidaritással, hogy úgy mondjam „emberarcú kapitalizmust” teremtett. Jól ismert, hogy most ez a rendszer is súlyos gondokkal küzd, sokan a halál harangját is meghúzták már. A tények mégis azt mutatják, hogy sikeres és jelentős reformok útján ez az út feltehetően járható marad. Igen nagy sikerű előadást tartott a Mindentudás Egyetemén. Ott is feltették a gyakorta hangoztatott kérdést: Magyarországnak mennyi időre van szüksége, hogy az unió átlagát elérje? Van-e értelme e kérdésnek s a rá adott válasznak, hiszen honnan tudjuk, hogy 30 év múlva az unió hol fog tartani, és milyen tényezők határozzák meg működését vagy éppenséggel diszfunkcióit? A kérdésnek nagyon is magvas tartalma van. Azt valóban nem lehet prognosztizálni, hogy elvileg, bizonyos feltételek teljesítése esetén mennyi időre van szükség az Európai Unió behozásához, mert valóban nem ismerhetjük az unió régi tagjai által befutható utat. Minden prognózis arra vonatkozik, hogy ha tartósan sikerül a Nyugatnál másfélszer-kétszer gyorsabb növekedést, vagyis gyakorlatilag évi átlagban 4-6 százalékos növekedési rátát elérni, akkor 20-30 év alatt lényegében elérhető az Európai Unió mai átlag fejlettségi szintje. (Vannak, akik azt tartják reálisnak, hogy az unió ma kevésbé fejlett tagjainak szintje érhető el ennyi idő alatt.) Az unió régi tagjai akkor már feltehetően magasabb szinten állnak majd. Azt hiszem, hogy Közép- és Kelet-Európa országai számára már ez is valóságos történelmi áttörés lenne, hiszen mióta modern statisztika létezik, vagyis a XIX. század első fele, közepe óta, ez a térség mindig Nyugat-Európa gazdasági szintjének csak nagyjából a felét érte el. Különböző kitörési törekvések a XIX., valamint a XX. század folyamán ezen gyakorlatilag mit sem tudtak változtatni, sőt 1989-re a térség az Európai Unió gazdasági szintjének egyharmadára, az 1990-es évek végére pedig mindössze egynegyedére süllyedt. A Nyugat mai átlagszintjének elérése tehát két-három évtizedes távlatban - amire természetesen nincs garancia, s tartósan kiváló teljesítményekhez van kötve, de lehetséges - hatalmas és egyedi történelmi áttörés lenne. A történész, miként tud viszonyulni a világhoz, ahol minden narratíva kérdése, s nem a tényeké? S ahol a valóság helyét a médiavalóság foglalja el. Ahol a tények önkényesen kezelhetőek, meghamisíthatóak? Mi ma az értelmiség (nem a szakértők) szerepe? S egyáltalán létezik-e még ez a meglehetősen avítt kategória? E kérdés jól utal korunk szellemikulturális problémáira, arra a tényre, hogy az elmúlt mintegy három évtizedben, a globalizáció gazdasági folyamataival összekapcsolódva konzervatív forradalom játszódott le. Ennek legjellegzetesebb elemeit a külső beavatkozást elvető, minden gazdasági és társadalmi kérdést a piac automatizmusa által megoldandónak ítélő neoliberális közgazdaságtan, vagy ahogy Soros György nevezte, piaci fundamentalizmus; a valóság megismerhetőségét kétségbevonó posztmodern nihilizmus; és a társadalmi szolidaritást tagadó laissez faire individualizmus alkotják. Ez az irányzat szemben áll a felvilágosodás eszmerendszerével, mely mintegy két évszázadon át határozta meg a nyugati gondolkodást. Az ész újabb trónfosztása megy végbe. Mint Jürgen Habermas felhívta figyelmünket, e konzervatív forradalom a tudományt csak a technikai fejlődés érdekében tartja felhasználhatónak. A világot azonban lényegében megismerhetetlennek tekinti, s ennek kapcsán a történelmet csupán nyelvi konstrukciónak, szubjektív interpretációnak ismeri el, ami nincs összefüggésben a valósággal. A „tény” és a „fikció” - mondja ezen irányzat egyik zászlóvivője, az amerikai Hayden White -, megkülönböztethetetlen, egyaránt „kitaláltak”, melyeket utólag erőszakolnak rá a múltra, s melyeket általában a jelen gondolkodása határoz meg. A történelmi munka tehát csak „szöveg,” „narratíva”, s maga a történelem ismeretlen. Nemegyszer hivatkoznak ennek kapcsán a gyakorta revideált, újra és újra írt történelemre, amit mindannyian nagyon is jól ismerünk. Ez az „olcsó, posztmodern nihilizmus”, ahogy Carlo Ginsburg nevezte, élesen szemben áll a felvilágosodás eszmerendszerével, amely a tudomány fejlődésével hitt a tudás végtelen növekedésének lehetőségében, a természet, a társadalom és az egyén egyre jobb megismerhetőségében. Azonban sem a tudomány, sem a történetírás nem képes a természet, a világ vagy a múlt teljes igazságának megismerésére. Minden, még a legnagyobb tudományos felismerés is csak részigazságokig jutott. Newton forradalmasította tudásunkat a világról, de Planck, majd Einstein újabb és újabb felismerésekkel korrigálta Newtont és fejlesztette tovább tudásunkat a világról. A történetírás akár legjobb munkái is csak részigazságokig jutnak el, s más kutatók, újabb generációk újabb és újabb eredményei alapján juthatunk tovább a valóság feltárásában, ami csakis generációk kollektív munkája lehet. Vagy fogadjuk el a szkeptikus, posztmodern történészek állítását, miszerint nem ismerhetők meg a harmincéves háború igazi története, a második világháború valósága, a kilencvenes évek közép- és kelet-európai átalakulásának története stb.? Visszatérve kérdésére: igaz, minden meghamisítható, a tények önkényesen kezelhetők. De ez nem jelentheti azt, hogy feladjuk kíváncsiságunkat a múlt és a világ kutatására, hogy ne törekednénk, akárcsak araszolva is a jobb, teljesebb megismerés felé. Az utolsó évtizedeket elöntő kulturális peszszimizmussal szemben éppen ezért van történelmi szerepe az értelmiségnek. Változik a korszellem, s meggyőződésem, hogy az ötvenes-hatvanas évek európai optimizmusa, a ráció tisztelete visszatér majd. De nem magától, hanem nem kis részben éppen az értelmiség munkája és küzdelmei révén. V. BÁLINT ÉVA 2004. december