Kritika 39. (2010)
2010 / 12. szám - Ménesi Gábor: Olvasó, aki az előformált történetek horgát bekapja Beszélgetés Csaplár Vilmossal
16 játszanak, ezért el is hiszik, hogy minden úgy lesz, ahogy kívánatosnak írják. De ezek az új eszmék csak álarcai az új valóságnak. A lehető legkisebb ellenállást készítettem elő én is a kegyetlen kelet-európai vadkapitalizmus számára. Csakhogy én nem becsapottnak érzem magam, hanem nagyon sokat tanultam a világ működéséről. Különben a harmadik esszékönyvem ebből az időből (Az isten) már erről szól. A kilencvenes évek közepén, úgy tűnik, ismét csak fordulóponthoz érkezett, ekkor született meg ugyanis Én című kötete. Hogyan jutott el a személyiség valamiféle feloldódásához? Miért tőlem kérdezi? Én csak írok. Persze utólag vannak elképzeléseim, de nem biztos, hogy ez az igaz magyarázat. Másodszor váltam, ismét egy gyerektől is, ahogy ilyenkor lenni szokott. Szenvedtem, írtam, írtam, szenvedtem. Arról írtam, amitől szenvedtem. Vagyis magamról. Saját történeteket, saját néven. Végképp megerősítve a címmel. A nyugati civilizáció egyik fő jellemzője az individualizmus. Az európai regény kezdetei is részben emlékiratokhoz, levélregényekhez nyúlnak vissza, a huszadik század tömegfilozófiái pedig egyenesen azt hirdették, hogy mindenhez jogod van, mindent próbálj ki, te vagy a legfontosabb, egyetlen, megismételhetetlen lény, az élet célja és értelme az egyén boldogsága, kiteljesedése, önmegvalósítása. Az irodalom nagy része még mindig ebben a felfogásban születik, bár kétségtelen, az áttételek, az önirónia, az elbeszélő saját maga illetékességét kétségbevonó elbeszélésmódja is rég megjelent. Viszont például Magyarországon az énirodalom reneszánszát hozta a női szemszög. Közben, miután befejeztem és kiadtam az Ént, kezdtem azt érezni, hogy már nem nagyon szeretem leírni azt, hogy én, úgy, hogy az tényleg én vagyok. Villámsebességgel távolodtam az énkorszaktól. Ami pedig pályám elejétől jelen volt. De már az első kötetemben is találhatóak „epikus” írások. Az utóbbi egy-másfél évtizedben az érdeklődés homlokterébe kerültek a történelmi diskurzus regénypoétikai és nyelvi lehetőségei, a történelmi múlt prózai elbeszélhetőségének kérdései. Ennek lenyomataként említhetjük- egyebek mellett- Sándor Iván, Darvasi László, Márton László, Háy János, Láng Zsolt, Závada Pál műveit. Az említett regényválaszok minden bizonnyal nem függetlenek attól a történettudományi diskurzustól, amely - Hayden White és mások nyomán - nyilvánvalóvá teszi, hogy a múlt nem beszélhető el egyetlen narratívában, s a különböző, egymás mellett létező történelemértelmezések létjogosultságát hirdeti. Egy ideje Ön is a történelmi regény felé fordult, s megírta a Vadregényt, az Igazságos Kádár Jánost és a Hitler lányát. Melyek a legfontosabb aspektusai az említett problémakörnek, amelyeket továbbgondolt újabb regényeiben? Változott-e az elmúlt években, s ha igen, milyen tekintetben az a mód, ahogyan a múltról, a történelem elbeszéléséről gondolkodik? Mindig is írtam történelmi regényt, az Egy látkép története is az. A történelmi regény szerintem nem más, mint hogy elkezdek távolodni saját magamtól, és egyszer csak térben és időben eljutok az előformált történetekig, amelyeket már sokan valamilyen formában megismertek, elfogadtak. Itt kezdődik a történelmi regény. Persze az író a dolog természeténél fogva a személyes történelemértelmezések rabja. Grendel Lajos most megjelent irodalomtörténetében azt írja az Igazságos Kádár Jánosról: „A narráció ugyanis nem szarkasztikus, nem vádló, nem moralizáló, hanem tisztelettudó... Ennek köszönhetően lesz ... a főszereplőről elnevezett korszak mindmáig legkiválóbb szatírája.” Tisztelettudás, mely szatíra. Meg tudom én ezt magyarázni? Jobb, ha csak írom. Az világos, hogy a Vadregényben van egyszer az író elbeszélői nézőpontja, Adam Whitewell angol mérnök fejben történő levelezése, Julie Pardoe szintén angol útikönyvíró „anyaggyűjtése”, az ő könyvébe minél előnyösebb színben bekerülni akaró szereplők manipulálása, vagy inkább manipulálódása. Ezek mind „értelmezések”, belőlük áll össze az én tizenkilencedik századom, legalábbis az a darabja, amely egy 1839 őszén Pozsonyban és környékén játszódó történetbe belefér. A Hitler lánya megint más. De tévedés azt hinni rólam, hogy egy-egy újabb regény valamiféle „továbbgondolás” lenne részemről. A Hitler lánya írása közben csak arra gondoltam, hogy a világ gyors és kemény, ez tartotta fönn az elbeszélői hangomat. Már mondtam, hogy szerintem a befogadók szerepe az, hogy továbbgondolják, mit gondoltam tovább, mert biztos továbbgondoltam, csak nem „gondolva”. 2003-ban megjelenő könyve, a Vadregény szerelmi és politikai intrikák köré épül. Nem első alkalommal nyúlt a reformkorhoz, hiszen Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmje, amelynek forgatókönyvét a rendező mellett Ön írta, ugyancsak a XIX. század első felében játszódik. Milyen képet kívánt adni az említett korszakról a Vadregény lapjain? Iskolás koromban sokat szenvedtem attól, hogy iskolamestereim azt állították, hogy a reformkor olyan nagy korszak volt, amelynek hőseihez én soha föl nem érhetek. Nem hiszem, hogy a hatvanas évek divatos kifejezésével „deheroizáltam” volna a szereplőimet, mégis megírtam egy regényt, amelynek hőseihez bárki „fölérhet”. Nagyon fontos volt számomra, hogy úgy írjam meg őket, hogy tényleg akkor éljenek, tényleg azt tudják és érzékeljék a világukról, amit akkor ők érzékelhettek. Legyen számukra minden új, ami számunkra már régi. Nagyon sokat olvastam, kutattam, hogy „visszakerüljek” az ő idejükbe, tudatukba, a mohón bizakodó és a technikai, ipari fejlődésben mindenre megoldást remélő századba, és megvallom őszintén, élvezetes volt átélni azoknak az embereknek a rácsodálkozását, akik számára például az úszás különböző módjai újdonságnak számítottak. Keletkezésében támasztottam föl a tudatot, az érzékelést, sőt a saját érzelmeikhez, szexualitásukhoz, elfojtott pszichéjükhöz való „tudatlan” viszonyukat. A történelmi regény a visszafordíthatatlan időt mutatja meg: úgy hozza vissza, hogy lássuk, nem hozható vissza. Reményeim és szándékaim szerint a mai olvasónak lehetővé tettem a saját időnek és annak az időnek az összekapcsolását, amit az iskolamesterek és történészek (és persze sok író is) már régen lehetetlenné tettek. Nyilvánvaló, hogy az Igazságos Kádár János hátterében az a több mint harminc éves személyes tapasztalat húzódik meg, amely az 1990 előtti időszak megélése során halmozódott fel. A regény bepillantást enged a korszak mozgástörvényeibe, a sajátos közép-kelet-európai létezés determinizmusába. Hogyan válhatott a Kádár János nevű első titkár élettörténete regényanyaggá? Mi az, ami az alakja körül megképződött legendák, anekdoták közül leginkább érdekelte a könyv megírása során? Semmi. Engem Kádár János sem életében, sem a halála után nem érdekelt, és nem is érdekel ma sem. Soha nem akartam vele találkozni. Én nem Kádár Jánosról, hanem a névrokonáról írtam. A névrokonával az én névrokonom viszont nagyon is találkozott, beült az autójába tizenegy évesen, a születésnapján. Az az egyszerű dolog történt, hogy egy évig távol, külföldön, Németországban voltam, elkezdtem írni, és elejétől a végéig élveztem. Ilyesmi még nem történt velem, írás közben a saját magam olvasójaként nevetgéltem. Persze az, hogy egy egész könyvet írtam a névrokonáról, nem független attól, hogy az én életemet sok mindenben befolyásolta egy létező Kádár János nevű első titkár. Akit viszont a maga idejében igyekeztem kizárni az életemből, amennyire csak lehetett. És külön, szándékosan ő se törekedett arra, hogy majd egyszer bekerüljön a könyvembe. Mellesleg a Hitler lánya harmadik részében ugyanez a korszak sokkal keményebben, vagyis nem „tisztelettudóan”, hanem ennek a másik narrációnak megfelelően kerül be. A két könyv - és még lehet, hogy születnek továbbiak is - együtt jobban megvilágíthatja, mi „érdekelt” engem. Legújabb regénye egy másik korszakot és másik történelmi személyiséget állít középpontba. A két könyv közötti számtalan találkozási pont ellenére a szemlélet alapvetően különbözik. Legalábbis úgy tűnik számomra, hogy a Kádár-regényben a történelem alakítói válnak főhőssé, s mintegy alulnézetben vehetjük szemügyre őket, a Hitler lánya lapjain pedig a történelem alakulását elszenvedő ember kerül fókuszba, az események láncolata határozza meg a figurák sorsát. S talán ezért van az, hogy az új kö- 2010. december