Kritika 39. (2010)

2010 / 12. szám - Ménesi Gábor: Olvasó, aki az előformált történetek horgát bekapja Beszélgetés Csaplár Vilmossal

16 játszanak, ezért el is hiszik, hogy minden úgy lesz, ahogy kívánatosnak írják. De ezek az új eszmék csak álarcai az új valóságnak. A lehető legkisebb ellenállást készítettem elő én is a ke­gyetlen kelet-európai vadkapitalizmus számá­ra. Csakhogy én nem becsapottnak érzem ma­gam, hanem nagyon sokat tanultam a világ mű­ködéséről. Különben a harmadik esszéköny­vem ebből az időből (Az isten) már erről szól. A kilencvenes évek közepén, úgy tűnik, is­mét csak fordulóponthoz érkezett, ekkor született meg ugyanis Én című kötete. Ho­gyan jutott el a személyiség valamiféle felol­dódásához? Miért tőlem kérdezi? Én csak írok. Persze utólag vannak elképzeléseim, de nem biztos, hogy ez az igaz magyarázat. Másodszor váltam, ismét egy gyerektől is, ahogy ilyenkor lenni szokott. Szenvedtem, írtam, írtam, szenvedtem. Arról ír­tam, amitől szenvedtem. Vagyis magamról. Sa­ját történeteket, saját néven. Végképp megerő­sítve a címmel. A nyugati civilizáció egyik fő jellemzője az individualizmus. Az európai re­gény kezdetei is részben emlékiratokhoz, le­vélregényekhez nyúlnak vissza, a huszadik század tömegfilozófiái pedig egyenesen azt hir­dették, hogy mindenhez jogod van, mindent próbálj ki, te vagy a legfontosabb, egyetlen, megismételhetetlen lény, az élet célja és értel­me az egyén boldogsága, kiteljesedése, ön­megvalósítása. Az irodalom nagy része még mindig ebben a felfogásban születik, bár két­ségtelen, az áttételek, az önirónia, az elbeszélő saját maga illetékességét kétségbevonó elbe­szélésmódja is rég megjelent. Viszont például Magyarországon az énirodalom reneszánszát hozta a női szemszög. Közben, miután befejez­tem és kiadtam az Ént, kezdtem azt érezni, hogy már nem nagyon szeretem leírni azt, hogy én, úgy, hogy az tényleg én vagyok. Vil­lámsebességgel távolodtam az énkorszaktól. Ami pedig pályám elejétől jelen volt. De már az első kötetemben is találhatóak „epikus” írások. Az utóbbi egy-másfél évtizedben az érdeklő­dés homlokterébe kerültek a történelmi dis­kurzus regénypoétikai és nyelvi lehetőségei, a történelmi múlt prózai elbeszélhetőségé­­nek kérdései. Ennek lenyomataként említ­hetjük- egyebek mellett- Sándor Iván, Dar­­vasi László, Márton László, Háy János, Láng Zsolt, Závada Pál műveit. Az említett re­gényválaszok minden bizonnyal nem füg­getlenek attól a történettudományi diskur­zustól, amely - Hayden White és mások nyomán - nyilvánvalóvá teszi, hogy a múlt nem beszélhető el egyetlen narratívában, s a különböző, egymás mellett létező történe­lemértelmezések létjogosultságát hirdeti. Egy ideje Ön is a történelmi regény felé fordult, s megírta a Vadregény­t, az Igazságos Kádár Jánost és a Hitler lányát. Melyek a legfonto­sabb aspektusai az említett problémakör­nek, amelyeket továbbgondolt újabb regé­nyeiben? Változott-e az elmúlt években, s ha igen, milyen tekintetben az a mód, ahogyan a múltról, a történelem elbeszéléséről gon­dolkodik? Mindig is írtam történelmi regényt, az Egy lát­kép története is az. A történelmi regény szerin­tem nem más, mint hogy elkezdek távolodni saját magamtól, és egyszer csak térben és idő­ben eljutok az előformált történetekig, amelye­ket már sokan valamilyen formában megismer­tek, elfogadtak. Itt kezdődik a történelmi re­gény. Persze az író a dolog természeténél fog­va a személyes történelemértelmezések rabja. Grendel Lajos most megjelent irodalomtörté­netében azt írja az Igazságos Kádár Jánosról: „A narráció ugyanis nem szarkasztikus, nem vádló, nem moralizáló, hanem tisztelettudó... Ennek köszönhetően lesz ... a főszereplőről el­nevezett korszak mindmáig legkivá­lóbb szatírája.” Tisztelettudás, mely szatíra. Meg tudom én ezt magyaráz­ni? Jobb, ha csak írom. Az világos, hogy a Vadregényben van egyszer az író elbeszélői nézőpontja, Adam Whitewell angol mérnök fejben tör­ténő levelezése, Julie Pardoe­­ szin­tén angol­­ útikönyvíró „anyaggyűj­tése”, az ő könyvébe minél előnyö­sebb színben bekerülni akaró sze­replők manipulálása, vagy inkább manipulálódása. Ezek mind „értel­mezések”, belőlük áll össze az én ti­zenkilencedik századom, legalábbis az a darabja, amely egy 1839 őszén Pozsonyban és környékén játszódó történetbe belefér. A Hitler lánya megint más. De tévedés azt hinni ró­lam, hogy egy-egy újabb regény va­lamiféle „továbbgondolás” lenne részemről. A Hitler lánya írása közben csak arra gondoltam, hogy a világ gyors és kemény, ez tartotta fönn az elbeszélői hangomat. Már mondtam, hogy szerintem a befogadók szerepe az, hogy to­vábbgondolják, mit gondoltam tovább, mert biztos továbbgondoltam, csak nem „gondolva”. 2003-ban megjelenő könyve, a Vadregény szerelmi és politikai intrikák köré épül. Nem első alkalommal nyúlt a reformkorhoz, hi­szen Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmje, amelynek forgatókönyvét a rendező mellett Ön írta, ugyancsak a XIX. század első felében játszódik. Milyen képet kívánt adni az említett korszakról a Vadregény lapjain? Iskolás koromban sokat szenvedtem attól, hogy iskolamestereim azt állították, hogy a re­formkor olyan nagy korszak volt, amelynek hő­seihez én soha föl nem érhetek. Nem hiszem, hogy a hatvanas évek divatos kifejezésével „de­­heroizáltam” volna a szereplőimet, mégis meg­írtam egy regényt, amelynek hőseihez bárki „fölérhet”. Nagyon fontos volt számomra, hogy úgy írjam meg őket, hogy tényleg akkor élje­nek, tényleg azt tudják és érzékeljék a világuk­ról, amit akkor ők érzékelhettek. Legyen szá­mukra minden új, ami számunkra már régi. Na­gyon sokat olvastam, kutattam, hogy „visszake­rüljek” az ő idejükbe, tudatukba, a mohón biza­kodó és a technikai, ipari fejlődésben minden­re megoldást remélő századba, és megvallom őszintén, élvezetes volt átélni azoknak az em­bereknek a rácsodálkozását, akik számára pél­dául az úszás különböző módjai újdonságnak számítottak. Keletkezésében támasztottam föl a tudatot, az érzékelést, sőt a saját érzelmeikhez, szexualitásukhoz, elfojtott pszichéjükhöz való „tudatlan” viszonyukat. A történelmi regény a visszafordíthatatlan időt mutatja meg: úgy hoz­za vissza, hogy lássuk, nem hozható vissza. Re­ményeim és szándékaim szerint a mai olvasó­nak lehetővé tettem a saját időnek és annak az időnek az összekapcsolását, amit az iskolames­terek és történészek (és persze sok író is) már régen lehetetlenné tettek. Nyilvánvaló, hogy az Igazságos Kádár János hátterében az a több mint harminc éves sze­mélyes tapasztalat húzódik meg, amely az 1990 előtti időszak megélése során halmo­zódott fel. A regény bepillantást enged a korszak mozgástörvényeibe, a sajátos kö­­zép-kelet-európai létezés determinizmusá­ba. Hogyan válhatott a Kádár János nevű első titkár élettörténete regényanyaggá? Mi az, ami az alakja körül megképződött le­gendák, anekdoták közül leginkább érde­kelte a könyv megírása során? Semmi. Engem Kádár János sem életében, sem a halála után nem érdekelt, és nem is érdekel ma sem. Soha nem akartam vele találkozni. Én nem Kádár Jánosról, hanem a névrokonáról ír­tam. A névrokonával az én névrokonom vi­szont nagyon is találkozott, beült az autójába ti­zenegy évesen, a születésnapján. Az az egysze­rű dolog történt, hogy egy évig távol, külföl­dön, Németországban voltam, elkezdtem írni, és elejétől a végéig élveztem. Ilyesmi még nem történt velem, írás közben a saját magam olva­sójaként nevetgéltem. Persze az, hogy egy egész könyvet írtam a névrokonáról, nem füg­getlen attól, hogy az én életemet sok minden­ben befolyásolta egy létező Kádár János nevű első titkár. Akit viszont a maga idejében igye­keztem kizárni az életemből, amennyire csak lehetett. És külön, szándékosan ő se törekedett arra, hogy majd egyszer bekerüljön a köny­vembe. Mellesleg a Hitler lánya harmadik ré­szében ugyanez a korszak sokkal keményeb­ben, vagyis nem „tisztelettudóan”, hanem en­nek a másik narrációnak megfelelően kerül be. A két könyv - és még lehet, hogy születnek to­vábbiak is - együtt jobban megvilágíthatja, mi „érdekelt” engem. Legújabb regénye egy másik korszakot és másik történelmi személyiséget állít közép­pontba. A két könyv közötti számtalan talál­kozási pont ellenére a szemlélet alapvetően különbözik. Legalábbis úgy tűnik számom­ra, hogy a Kádár-regényben a történelem alakítói válnak főhőssé, s mintegy alulnézet­ben vehetjük szemügyre őket, a Hitler lánya lapjain pedig a történelem alakulását el­szenvedő ember kerül fókuszba, az esemé­nyek láncolata határozza meg a figurák sorsát. S talán ezért van az, hogy az új kö- 2010. december

Next