Kritika 44. (2015)
2015 / 5-6. szám - Almási Miklós: Egy vadiúj porszívó CV-je. Nyerges Gábor Ádám: Sziránó
24 Egy vadiúj porszi amaszkor - az ember szeretné elfelejteni azokat az izzadó tenyereket, a szorongást, a gúnyneveket, a vihogó (érthetetlen) lányokat, az otthon maradt rajzlap (tornazsák) borzalmát. Aztán elfelejti, mert jönnek újabb, felnőtt szorongások. Nyerges Gábor Ádám viszont pont ezt a felejtésfolyamot állítja meg: halálpontosan idézve vissza Vivien tanárnő gúnyos megjegyzéseit, utált szerelme kínját, Áron (haver) bénázását, meg azt a legbelül mocorgó érzést, hogy mégiscsak én vagyok itt a legjobb csávó az egész hetedik (nyolcadik) lében, később meg, naná! Ha csak az emlékrögzítés lenne a regény, nem sokáig élne, Nyerges azonban kettős látással ír (képzavar): valahogy a későbbi időkből (tán már egyetemista korából) forgatja újra ezt a mozgóképsorozatot. Vagyis: reflexíve írja meg az akkori jelent, ami belülről átéltnek, pontosabban teljesen jelennek látszik, pedig nem az, mivel olykor direktben is utal arra, hogy én most azért ironizálok, mert már rég túl vagyok rajta, de akkor is milyen nagy szám volt leégetni egy félmondattal Tontont, a másodikos „maffiafőnököt”, netán Vivient, a szerencsétlen terrorista tanárnőt. Mellesleg isteniek a tanárok becenevei (számtek-tanár: Relé Elek, vagy Elektromos Pulyka.) A direkt és reflexív emlékezet kettőssége - legalábbis a szöveg első felében - majd minden mondatban ott bujkál, ettől lesz élvezhető ez a regény. Azért meg kell szokni ezt a nyegle, SMS-en, Facebookon csiszolt köznapi beszédmódot. (Don’t forget: Nyerges 1989-es évjárat.) Kevés elődje van: Karinthy rég volt, a Megáll az időgimiben játszódik, ráadásul történelmi korban (forradalom után indul, a holdraszállás alatt szeretkeznek először...). Ottlik szereplői (Iskola a határon) - erre a regényre több utalás történik Nyergesnél - életkorban tán közelebb ehhez a kamaszvilághoz, de Ottliknál nem is a kamaszkor a toposz, hanem a rendszerkritika, az elnyomás, a dresszúra, árulás és hazugság „nevelődési regénye”, mint magyar átok. Itt meg szinte a jelenben bóklászunk, tegnap jártunk suliba, röhögtünk az évzárók tanári bakijain. És baromira szégyelljük, hogy izzadt a tenyerünk az első randevún. Őskeresés, butaság. Ebben a regényben az a jó, hogy nincs elődje. E suliregény kettős látású közegét Nyerges találta ki. A reflexiós emlékezetre újra meg újra figyelmezteti olvasóját - hogy például egyik hőse (jóval később) mint banktisztviselő, kb. ugyanolyan lekezelő udvariassággal utasít el egy hitelért folyamodót, ahogy itt a regényben nézi le társát saját jelentéktelenségét felejtő módon. E kettős látás nehéz narratíva. Nyerges elbeszélő svádája precízen találja el a képsorok bevágásának helyét, a tanárok kamaszkori (és későbbi, felnőttkénti) lesajnálását. De e találmánynak ára is van. Egy idő után terhes lesz a zárójeltechnika: egy-egy kamaszjelenet későbbi idősíkból való kommentje, netán korabeli belső monológként, lenyelt feleselést imitáló félmondatként szereplő megjegyzés. A regény harmada után már modort érez az ember és olvasás közben ugrik, megengedhetetlenül kihagy sorokat, már megint egy zárójel. Mert, hogy azzal a technikai tudással, amit kialakított magának, akár folyamatos, spontán prózában is elmondhatta volna mindezt, kár ezzel a zárójel-trükkel tördelni az epizódok magától is jól futó iróniáját. Ugyanakkor néhány később időmetszetből származó kommentje ül, mikor éppen íródó regényét (novelláját) cikizi: „ha akár csak bármely magyar közterület átlagos benépesítőit vesszük szemügyre, tisztán láthatjuk: a hajdan erős magyar nemhogy romlásnak indult, hanem már zöld (semmi piros, vagy akár csak egy kis fehér). Nyálas kocsonyás, szaga van és jönnek rá a legyek.” Eddig még - tegyük fel - benne vagyunk a kamasz felsőbbrendűség régmúlt tudatzónájában. De ezt a megjegyzést rögvest követi egy későbbi időmetszet, mondjuk „komment2”: „Hogy most mi a csodának kellett ide ez az amúgy teljesen szövegidegen fejtegetés a magyarság aggasztó állapotairól, joggal kérdezi majd mindezeket olvasva Sziránó, mégsem lesz igaza.” A „komment2” ráadásul meg van csavarva, mivel nem az olvasó csodálkozik e „rendszerkritikai” megjegyzésen, hanem a későbbi Sziránó. A fő szál a Sziránó nicke hallgató fiú története, félig első személyre hajazó elbeszélésformában. De alteregója is van, Áron, aki majdnem olyan Sziránó mint ő, csak halványabb. Ne vacakoljunk, ez a regény önéletrajz, azzal a nehezítő gyakorlattal, hogy a főfigura sokszorozódik. Majd mindenki Sziránó, persze az író (vagy ki?) a legjobb Sziránó a sok közül. Persze nem mindenki az, vannak rémes figurák (például Szészil, alias Szilke, a bazmegolós). És vannak csajok (megközelíthetetlenek Timi és Orsi fantáziaképei, utóbbi- Nyerges Gábor Ádám: Sziránók 2015. május-június