Literatura 2. (1927)

1927 / 11. szám - Muzsika - Hazai zenei élet - Magyar muzsikusok külföldön

írók arcképcsarnoka bohó, rajongó. Újságíró akart lenni s mint »díj­talan gyakornok« feljárt hozzánk a Pesti Napló szerkesztőségébe. Vajmi ritkán jutott valami kis szerephez, inkább csak úgy lógott a szerkesztőségben,­­ rendszerint papírkosárba dobták az írásait. Ide­­oda küldözgették riportra, — de riportját utóbb vagy mellőzték, vagy átgyúrták. Pompás, ötletes, jó fiú volt, — én nagyon szerettem s nagyon kívántam neki s sikert. Annál közelebb állottam hozzá, mert szerettem övéit is, becsültem anyját, s minden jót kívántam öccsének, Emilnek, aki közbenjárá­somra jutott utóbb ugyancsak »díjtalan gyakornok­nak a Nemzet szerkesztőségébe. Bármennyire szerettem Szomoryt, még akkor igen zöld, ifjú gyermeknek tartottam s bizonyos fel­­sőséges komolykodással kisértem bohó játékait. S mivel néhányszor »hasból« irt riportot s nagy vigan­­bátran úgy írta meg a nem-igazat, hogy az igaznak látszott — nem azt gondoltam, hogy e fiúnak költői tehetsége van, hanem azt, hogy szeret »anzagolni«. Egyszer azt beszélte nekem, hogy őszintén bele­szeretett Jászai Mariba. Kinevettem. Hogyan is jut­hat ily kezdő, ismeretlen fiú a nagy tragikához? De Szomory mindujra erősitgette szerelmét s mind­­ujabb részleteket beszélt el, hogyan jár a művésznő nyomába. Jászait akkor sűrűn hívták vidékre vendég­szereplésre s Szomory mindannyiszor eltűnt a szer­kesztőségből. Nyilvánvalónak látszott, hogy a mű­vésznő után ment. Amikor csak lehetett, elkérte a szerkesztőség ingyen vasúti jegyét, de többnyire a maga pénzén utazott, pedig ugyancsak nehezen tudott pénzhez jutni. Amikor hazajött, újabb és újabb részleteket beszélt lángoló szerelméről s a csodanő elragadó, megbabonázó, mesés egyéniségéről. Oly meggyőző igazság áradt szavaiból, hogy aggódni kezdtem a bolond fiú sorsáért. Hisz’ mit remélhet e szerelemtől? S gondolhat-e arra az ismeretlen »senki«, hogy a nagy Valaki kegyével tünteti ki? S ha mégis kitüntetné, nem égetné-e el ennek a nagy szerelemnek a tüze a kis lepkét? Jászait én még akkor csak a színpadról ismertem. Csodáltam fényes művészetét, királynőnek láttam, ideális magasztosságú asszonynak, akitől már az is kegy, ha biztató pillantást vet valamely történelmi hősre. Élete fénykorát élte, fejedelmi alak volt, fejedelmi gesztusokkal, szépsége világában. Annyi hódolója lehetett, amennyit csak akart. Hogy is merészked­hetett ehhez a nagy nőhöz Szomory közeledni? De hiába intettem, óvtam barátomat koravén, apai han­gon. Heve csak növekedett s mint legigazabb, tán egyetlen bizalmasának egyre többet és többet beszélt szerelméről. E közlései során említette, hogy Jászai Mari az én versemet rámába foglalva tartja fogadó­szobája falán. Csakhamar rá ugyanezt hallottam a színház egy-két tagjától s igy másfelől is meggyő­ződtem, hogy az én if­jú barátom megfordul Jászai lakásán. De különben sem volt már eziránt két­ségem. Az ifjú lelkesedés mámorára csakhamar vigasz­talanság és kétségbeesés támadt Szomory lelkében. Úgy ibolygott a szerkesztőségben és környékén, mint valami sötét árnyék. Hogyan, hova fejlődött vagy hanyatlott a­­művésznő figyelme az ifjú hódoló iránt, nem tudom, — csak annyit tudok, hogy Jászai Mari többnapi vendégszereplésre Nagyváradra utazott s Szomorynak nem volt módjában, hogy követhesse. Feldúlt lélekkel járt a redakcióban s amiko­r a mű­vésznő a megállapított vendégszereplési időn túl is Nagyváradon maradt, szinte magánkívül ontotta panaszait. Ily őrültnek szerelmes ifjút azóta se lát­tam, — féltékenység is mardosta és egyre valami Blaskovics nevet emlegetett, — hogy emiatt a Blas­­kovics miatt nem jött haza a művésznő. Hiába volt minden vigasztalásom és csitításom. Ekkor következett be az ügy oly fordulata, amely engem is belevont a játékba. Nagyváradról táviratot kaptam Jászai Maritól, aki mindeddig sohasem látott engem s akivel én még sohasem találkoztam. Képzelhető meglepetésem. Azt kérte tőlem a művésznő, hogy feltűnés nélkül indítsak nyomozatot az eltűnt Szomory Dezső megtalálására és akadályozzam meg az öngyilkosságát. Egyben pénzt is küldött, ha jól emlékszem, ötven vagy száz forintot, a nyomozás előzetes költségeire. Nem érleltem. Hiszen Szomory nem tűnt el. — a szomszédos szobában volt. S mért fordul a művésznő énhozzám, — akit nem ismerhet? Megkérdeztem Szomoryt, ő bevallotta, hogy kétségbeesésében cselfogással élt. Az én nevemben azt táviratozta volt Jászai Marinak, hogy »Szomory eltűnt. — tartok attól, öngyilkosságot követett el.« E táviratot pedig azért adta fel, hogy a művésznőt hazacsalja Budapestre. De a csel nem sikerült. Jászai Mari nem jött haza, csak táviratot küldött nekem. Rettentő komoly, ifjú szabadságköltő« és »népapostol« voltam akkor. Erkölcsi magaslatokról néztem alá a léha sokaságra. Nem tudtam még az efféle bohémes ügyeket kellő humorral nézni. Meg­­botránkoztam. Hogy önérzetes ifjú ily fogást enged meg magának! Hogy az én nevemet is belevonja ügyébe, hogy valótlan távirattal megijeszt egy asz­­szonyt! S ami fő, hogy engem ily kínos helyzetbe hoz. Mit feleljek a művésznőnek? Mit tegyek a pénzzel? A szegény fiatal szerelmesnek ártani nem akarok, hát nem írhatom meg Jászainak, hogy az egész eltűnési história csak egy kétségbeesett szív koholmánya,­­ viszont hazugságot sem mondhatok a művésznőnek és a pénzét sem tarthatom meg. Egyébként is dühösített, hogy Jászai Mari pénzt küldött. Ha szívességet kér tőlem, mért járul hozzá az utánjárás költségeihez? Szigorú és ünnepélyes bíróként léptem fel. Azt mondottam Szomorynak, holnapig intézze el az ügyet, írjon a művésznőnek, kapcsoljon ki engem a dologból. De közben nagyon megszántam pajtá­somat s napról-napra újabb haladékot adtam neki. Ezalatt égette zsebemet a pénz, amelyet már nagyon szerettem volna visszaadni és égette lelkemet a szégyen, hogy mit gondolhat rólam Jászai, hogy sem választ nem írok neki, sem pénzét nem küldöm vissza. Végre magától oldódott meg a bonyodalom. Jászai Budapestre érkezett s azonnal üzent nekem.

Next