Literatura 2. (1927)
1927 / 11. szám - Muzsika - Hazai zenei élet - Magyar muzsikusok külföldön
454 Szomorú és kétségbeejtő ma a magyar író sorsa. De szomorú és kétségbeejtő volt érmek előtte is. Nagy értékek vesztek és kallódtak el ebben a cigányzenés, »jazz-band«-es, ferblis, bakkarás Hunniában és revízióra szorulnak, akik klikkek és társaságok jóvoltából megmaradtak. Az élő és élni akaró irodalmat elnyomja a halottak irodalma és az irodalomtörténet neveket tanít, nem pedig embereket. Nevek maradnak meg emlékezetünkben művek helyett. Ki tud ma valamit Tolnai Lajosról, Petelei Istvánról, Papp Dánielről, Justh Zsigmondról, Inczédy Lászlóról, Gáspár Imréről, Bartók Lajosról, Kabos Edéről, Szentessy Gyuláról és a többi százról, aki tegnap élt és az irodalom hiú, népszerű és ugy látszik teljesen felesleges mesterségét űzte? Róluk, mögöttük legföljebb csak egy név marad az irodalomtörténetben, — az is kétséges? — de személyük, voltuk emléke úgy szétfoszlik, hogy soha se találunk többé rá. Pedig tegnap éltek, barátaink, ellenségeink voltak. És mégse tudunk róluk semmit. Palágyi Lajos ma 61 éves, »Küzdelmes évek« című verskötete 1890-ben jelent meg, még hamarabb volt újságíró, ismerte az elmúlt félszázad minden valamire való íróját és jegyzeteket csinált róluk. Az eleven, a levő írókat hagyta ránk, nem pedig a neveket. És most, élete alkonyán jegyzeteit, emlékeit leírta és így támadt a magyar irodalomtörténetnek egyik legérdekesebb fejezete. Izgalmas, tanulságos, közvetlen erejű könyv. Átolvastam, 76/1 írott oldal! Tárgyilagos és mégis szubjektív. (Nem is lehet más, hiszen költő írta!) Nem a kortárs, hanem a társ feljegyzései. Portrék és intimitások, titkok és szelíd leleplezések. Néhány szóban, sorban élettávlatok. A baj csak az, hogy magyar író irta. Mert ha valami Henderson nevű angol Palágyi irta volna és a szigetország, vagy Berlin, vagy Párizs íróiról emlékeznék meg, már rég akadt volna kiadója és egy-egy kellemeskedő könyvboltos már minden lipótvárosi »entellektüel« fülébe súgná: — Naccera! Das müssen Sie kaufen! De így egyelőre csak zártkörű olvasmány. Hogy mégse legyen az, legközelebb a Literatura közöl belőle néhány töredékes fejezetet. Palágyi Lajos biztosan megharagszik rám, hogy piacra viszem, a kufárok közé. ő inkább a Margit,híd-kávéházban ül és a füstbe néz, amely terjengő fantombetűkkel írja a légbe: Milyen szégyen tusakodni, Rongy valóért álmot adni. Vesztve ildet túlvilágát, Járni tettek pusztaságát. Nem! Palágyi Lajos, aki az életbe! Pásztor Árpád, írók arcképcsarnoka Jászai Mari (Palágyi Lajos emlékeiből) Csodálatos véletlenek sorozatának köszönhetem, hogy Jászai Marival megismerkedhettem. Kezdő poéta s egyben szegény újságíró koromban nem is álmodtam, hogy a művésznő, Nemzeti Színházunk ragyogó ékessége, az én nevemet, ismeri s egy költeményemet nemcsak könyv nélkül tudja, hanem újságból kivágva, berámáztatja s fogadószobája falára függeszti. S kitüzeti egy oly költeményemet, amely akaratomon kivül jelent meg s amelyet soha semmi könyvembe nem vettem fel és azóta el is veszítettem. A dolog úgy esett, hogy ünnepelt íróink legünnepeltebbje — Jókai Mór — túláradó buzgóságában rajongó beszédet mondott Ferenc József császár és király egyetlen fiáról, Rudolf trónörökösről. Ha jól emlékszem, őt mesterének, vagy vezérlő csillagának nevezte. Ezen a hódolaton megbotránkozott az én ifjú s forradalmi szellemtől fűtött lelkem. Felháborodásomat, mint minden érzésemet, versben fejeztem ki. De eszem ágában sem volt a verset kinyomatni. Hisz már akkor is — mint később nagy mértékben — fiókom számára dolgoztam s tenger sok kéziratomat rejtegettem néha évtizedeken keresztül. Csakhogy ez alkalommal, éppen a vers írása után, Bartók Lajossal találkoztam, s mivel ő is néha megmutatta nekem uj poémáit, én sem tudtam ellentállani a poétai hiúságnak s megmutattam neki Jókai-ellenes versemet. Tetszett neki s elkérte a kézirat másolatát, nem közlés céljából, hanem csak azért, hogy mint sikerültet, megőrizze. Meglepetésemre, a Bolond Istók élclap legközelebbi számában megjelent a vers és pedig — bárha a lap névtelenül szokta alkalmi verseit közölni — az én aláírásommal. Nagyon is kemény, tiszteletlen hangú poémám megjelenésén magam döbbentem meg legjobban, de mit tehettem? Versemet le nem tagadhattam. Sejtem, hogy Bartók, aki nagy kópé volt, ily módon akarta Jókairól való nézetét közölni, egyben mégis elhárítani magáról a felelősséget. Akármit gondolt, a vers napvilágot látott, Jászai Mari elolvasta, kivágta és kitüntető figyelemben részesítette, ő ugyanis akkoriban — mint később megtudtam — a lehető legnagyobb gyűlöletet érezte Jókai iránt. Mert szerinte Jókai csábította el tőle szerelmesét, Feszty Árpádot, az ismert festőművészt a maga lánya számára. Feszty volt az az ember, akit Jászai életében legforróbban szeretett és sokáig nem tudta kiheverni a csapást, hogy Feszty őt elhagyta és Jókai lányát vette nőül. Jászai úgy vélekedett, hogy Jókai tervszerűen, művészi megrendelésekkel, s a trónörökös pártfogásának kilátásba helyezésével s afféle ravasz taktikával csalta el Fesztyt. A felháborodott művésznőnek kapóra jött hát Jókai-gyalázó versem, s írók és művészek szűkebb körében buzgón szavalgatta. Erről a nem várt sikerről egymásután többen adtak nekem hírt, elsőnek a még nálamnál is ifjabb Szomory Dezső. Aranyos kedvű, szép, szőke hajú, pirosképű fia volt akkor Szomory. 18 éves gyerek lehetett. —