Literatura 6. (1931)
Ráth-Végh István dr.: A könyvtolvaj. Egy bibliofil naplójából
A könyvtolvaj. Egy bibliofil naplójából. — Irta: Ráth-Végh István dr. ny. táblabiró. Keresztrejtvénybe való mondat: „a becsületes ember is ellopja néha.“ Könyv. Antikváriusok olykor megsúgják, hogy azt a tiszteletreméltó urat, aki jelenleg a homályos sarokban válogat, a segéd állandóan szemmel tartja, mert ha vásárol is egy-egy kötetet, viszont egy másikat lop melléje. Sőt ismerem egy előkelő úriember nevét, akinek nem is telik öröme a vásárolt könyvben, csak úgy tudja élvezni, ha lopta. Hallgatólagos megegyezés áll fenn közte és az antikvárius között: megfigyelik, hogy mit lopott el, másnap megküldik neki a számlát s ő szó nélkül kifizeti. Nemrég járta be a lapokat a hír, hogy a halléi könyvtárból eltűnt egy 1522-es kiadású, eredeti Luther-féle biblia. Százezer márkára becsülték. Kétségbeesett nyomozás után végre megtalálták: a könyvtár öreg éjjeli őre lopta el, nem nyerészkedési vágyból, csupán azzal a tiszteletreméltó céllal, hogy esténkint Luther eredeti bibliájából olvasgasson. A könyvtolvaj elleni védekezésnek legősibb formája az volt, hogy a templomban s más nyilvános helyen használt hatalmas foliánst egyszerűen leláncolták. Még ma is találkozunk könyvtárak közszemlére kitett kincseinél ezzel a biztonsági lánccal. Szokás volt az is, hogy az értékes könyvnek külön tokot csináltattak s a tokot lelakatolták. Legérdekesebb példa erre az a 6. századbeli Pandekta-kézirat, amely jelenleg a firenzei Laurenziana tulajdonában van. Ezt 1135-ben zsákmányolták a pisaiak Amalfi bevételénél; tőlük 1406-ban továbbzsákmányolták a firenzeiek és hallatlan tisztességben részesítették a becses kéziratot. A legügyesebb műasztalosokkal remekmívű tabernakulumot csináltattak számára, a tabernakulum ajtaját Lorenzo di Ricci festményekkel látta el. A kulcsot egyik udvari tisztviselő őrizte s külön engedéllyel, pontosan betartott cerimóniák között lehetett csak a drága kincset megtekinteni. Jókívánságok a tolvajnak. A középkor szellemét jellemzően világítja meg egy más fajta, igen elterjedt védekezési mód. A könyvtolvajt a tulajdonos elátkozta. A British Museumban van egy 13. századból eredő kézirat, rajta a következő felirat látható: „Quem si quis absiderit, morte moriatur, in satagine coquatur; caducus morbus instet eum, et febres, et rotetur, et suspendatur. Amen.“ (Aki ezt elviszi, halállal haljon meg, főzzék meg a pokolban; álljon bele a nyavalyatörés és a láz; törjék kerékbe; akasszák fel. Amen.) Ezt ugyan jól megmondta a gazdája, keményen. Egy másik, vatikáni kézirat túlvilági bűnhődést helyez kilátásba, azt kívánja a tolvajnak: „Kárhozzon el Judással, az áridóval, valamint Annással, Kajafással és Pontius Pilátussal együtt.“ Sőt nemcsak elátkozás, de kiátkozás is várt a tolvajra. Egy 1250-beli kézirat figyelmeztető felirata: „Ez a könyv a rochesteri apátság tulajdona; aki elviszi és elrejti, átkozott legyen. Amen.“ Később, úgy látszik, formális excommunicatio sújtotta az egyházi könyvtárak tolvajait, erre mutat egy 17. század végéről származó könyvbe ragasztott címke: „A bolognai dominikánusok könyvtárából, ahonnan tilos elvinni, a nagy excommunicatio terhe alatt, Vili, Xirbán és XII. Innocent pápák dekrétumai értelmében.“ Az az engesztelhetetlen gyűlölet, amelyet a könyv tulajdonosa a tolvaj iránt érez, túlélte a középkor homályba veszett századait s az átok, bár csökevényes formában, de ma is nyomon kíséri az enyveskezű bibliofilt. Természetesen a könyvbe jegyzett felirat helyébe lépett az exlibris. Különösen a diákság körében és manapság is ez az atavisztikus szokás; nálunk nem annyira, mint a külföldön. („Fordíts három levelet s megtalálod nevemet“ — nem magyar eredetű.) Akasztófa árnyékában. Állandó típusa ezeknek az exlibriseknek az akasztott ember. A gyengéd célzás nyilvánvaló, nem kell magyaráznunk. Franciaországban Pierrot alakja lóg az akasztófán. A szöveg makarónikus nyelven van fogalmazva, bizonyítékául a középkori maradványnak. Leggyakoribb ez a versike: Aspice Pierrot pendu Qui hunc librum n’a pas rendű. Si hunc librum reddidisset, Pierrot pendu non fuisset. Az akasztott ember eljutott Németországba is. Egy 18. századbeli könyv makarónikus exibrise: 275