Literatura 6. (1931)
Ráth-Végh István dr.: A könyvtolvaj. Egy bibliofil naplójából
Hie liber est mein hleo nomen meum scripsi drein, Si vis hunc librum stehlen, Pendebis an der Kehlen, Tunc venimnt die Haben Et volunt tibi oculos ausgraben, Tunc clamabis: Ach, ach, ach! Tibique tibi recte geschah. Az amerikai diákot nem elégíti ki az eféle platonisztikus elkívánás. A gyakorlatibb irányban intézkedik. Példa: This book is one, my fist is another. If you steal the one, you'll feel the other. (Egy ez a könyv, más az öklöm. Ha az egyiket ellopod, majd megérzed a másikat.) De komoly könyvbarátok is ábrázoltatják exlibriseiken a hagyományos akasztott embert; a berlini exlibris-egyesületnek épenséggel egyik elnöke csináltatott ilyen vérfagyasztó címkét: vörös alapon fekete hóhér húzza fel a gonosz könyvtolvajt, az akasztófa fölött két holló kering. Felírás: Gibst du mein Buch mir nicht zurück, So wartet Dein des Henkers Strick. Egy francia forrásom nagy elismeréssel említi meg B. J. magyar bibliofil exlibrisét, mint amely legtömörebben fejezi ki a közkedvelt eszmét. Nincs rajta egyéb, mint a hagyományos akasztófa, üres hurokkal, a tolvaj megértheti, hogy a gazdátlan hurok ő reá várakozik___ * * * „Idegen írók tára.“ A kölcsönkérőtől a tolvajig csak egy lépés a távolság, — így lehetne variálnunk az ismeretes közhelyet. Voltaképen nem egy lépés, hanem több, azok a lépések, amelyeket meg kellene tennie, hogy a könyvet visszavigye. Aki könyvet kölcsön ad, vegyen tőle búcsút, aligha látja viszont. Hogy mik ennek a lélektani motívumai, nem tartoznak ide. Nem vádolom a kölcsönkérőket azzal, hogy eltulajdonítási szándék vezette őket már akkor, amikor a könyvet elkérik; elhiszem, hogy feledékenységből, nemtörődömségből, szórakozottságból sorozták be a saját könyvtárukba. Aurélien Scholl ezt a szép szokást azzal indokolja, hogy könnyebb megtartani a könyvet, sem mint azt, ami benne van. Könyvet kölcsönkérni nem illik, tessék megvenni. Talán egy esetben indokolt: ha nehezen megszerezhető könyvről van szó, tudományos munka céljára, akkor is záros határidőre. Hogyan védekezzünk a kölcsönkérés rettenetes szokása ellen? Akiben nincs elég lélekjelenlét, hogy hirtelenjében elfogadható hazugságot találjon ki, kénytelen a kérésnek engedni, különben sértődöttség a vége. Ügyes gondolat. Paul Reboux-nak köszönheti a bibliofilek társadalma, az elmés és gyökeres megoldást. 1911-ben egyesületet alapított ezzel a címmel: Liga a könyvkölcsönzés ellen. A címben a cél benne foglaltatik. A Liga tagja fel van vértezve minden támadás ellen, nem kell fejét mentségeken törnie, egyszerűen kijelenti a legudvariasabb mosolylyal: „Készséggel adom oda a könyvet, de sajnos, nem tehetem: szavamat kötöttem le a Ligának.“ Nemcsak a saját könyvtárát óvja meg ezzel, hanem hasznára van szerzőnek, kiadónak, könyvkereskedőnek egyaránt, mert a konok kölcsönkérő végre is kénytelen lesz a könyvet megvenni, ha mindenütt a Liga zárt, sorainak ellenállására talál.Ezennel fölteszem az indítványt: alapítsuk meg Magyarországon is a Könyvkölcsönzés elleni Ligát. Nem kell alapszabály, nem kell tagsági díj, nem kell tisztikar, nem kell belügyminiszteri jóváhagyás sem, mert hiszen a Liga nem működik, sőt azoknak a működését akarja megakadályozni, akik nem veszik meg a könyvet, hanem kölcsönkérik. Úgy gondolom a dolgot, hogy aki be akar lépni a Ligába, a következő nyilatkozatot írja alá: „Belépek a Könyvkölcsönzés Elleni Ligába és kötelezem magamat, hogy könyvet nem adok kölcsön.“ Kérjük fel a Literatura szerkesztőjét, engedje meg, hogy ezeket a nyilatkozatokat közvetlenül hozzá küldjék be s ő az aláírók nevét közölje a Literaturában. Ennyi elég, nem kell más formaság. A Literatura vonatkozó száma tagsági igazolásul szolgál. Nagyon hálás lennék, ha a Literatura olvasói hozzászólnának az eszméhez; talán a magyar irodalomnak is használhatunk vele egy keveset.