Literatura 9. (1934)
1934. március 14. - Tudós írások
TUDÓS ÍRÁSOK Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténete (Tudományos rendszerezés. VII. köt.: A magyar irodalom a 19. század utolsó harmadában. Bpest, 1934. A Magyar Irodalomtört. Társ. kiadása, 863 oldal). A magyar irodalomnak ez a hallatlan monumentalitású történelme, amely nélkül soha többé nem lehet lesz a magyar szellemiség múltjával foglalkozni, a szerző kijelentése szerint ezzel a kötettel lezárult. A kiegyezés utáni korszak lelki körképét vázolja fel mindenekelőtt Pintér egy 180 oldalas bevezetésben: önmagában is már mesteri alkotás, mert a bel- és külföld eseményeinek szinkronizálásával, az iskolázás, könyvkiadás, hírlapírás, színház, irodalom s főként az írói törekvések leglényegesebb tényezőinek felkutatásával olyan diorámát ad erről a 33 évről, amely legnevesebbpublicistáinknak is díszére válnék. Külön fejezetekben ismerteti a publicisztika ésa kritika helyzetét,amelyet Gyulai és Beöthy Zsolt alakja köré vázol fel. Egy-egy hatalmas 60—60 oldalas fejezet jut Jókainak és Mikszáthnak, akiket a szokott általános dicshimnuszoktól eltérő szempontokból rak mérlegre. Rendkívül alapos esszékben ismerteti a kor költőit: Szász Károlyt, Vajda Jánost, Ábrányi Emilt, Endrődi Sándort, Reviczky Gyulát, Kiss Józsefet, valamint a regény- és drámaírókat: Tolnai Lajost, Baksay Sándort, Rákosi Jenőt, Csiky Gergelyt, Petelei Istvánt, Rákosi Viktort, Eötvös Károlyt és persze a kisebb jelentőségűeket is.Egy-egyolyan félelmetes portréja, aminő Vajda Jánosé vagy Tolnai Lajosé — úgy érezzük — a magyar esszéírás csúcspontjaihoz tartozik. Lehetnek persze az olvasónak itt-ott a Pintérétől eltérő nézetei, így pl. mi a magunk részéről Ábrányi Kornél publicisztikai működésének csúcspontját a gyönyörű „Nemzeti Ideál“-ban látjuk, amelyet Pintér nem említ meg. Vagy nem írnák alá Pintér ítéletét Vészi Józsefről: „nem tartozott azok közé, akik a magyar világot ki akarták forgatni sarkaiból/. Persze, ma már nem akarja, de bizony fiatalabb éveiben ő volt az, aki a választójogi problémát, mint a darabontkormány sajtófőnöke, bedobta a magyar közvéleménybe, s elvégre Ady Endre felfedezésével szintén valamicskét hozzájárult ,a magyar világnak sarkaiból való kiforgatásához/4 Justh Zsigmond méltatásánál és megrendítő temetésének leírásában nagyon hiányoljuk a Herczeg Ferenc és Pekár Gyula között, felmerült poronaffér kihagyását, amelynek felmerülése és elintézése pedig annyira jellemző nemcsak erre a két útra, hanem az egész kor „irodalmi44 hangulatára nézve is. Kitűnőnek találjuk viszont agondolatot, hogy Sik Sándornak Kiss Józsefről adott összefoglaló világszemléleti kritikáját átmentette egy folyóirat efhemer oldalairól egy irodalomtörténet maradandóságába. Mindenekelőtt azonban, ismételjük, a bevezető korrajz, a Tiszák uralmának megdöbbentő lelki képe az, amely mélyen belevésődik az olvasó emlékezetébe. Pintér Jenő hétkötetes alkotása a magyar tudománytörténelemnek páratlanul álló termése. Szentiványi Béla: Kialvó lángok (A vidéki színészet élet-halálharca Trianon, után, Baja, 1933. 76 old.) E röpirat szerzője az Országos Művészszínháznak volt lelkes, áldozatrakész igazgatója, aki azt hitte, hogy kitűnő társulattal, szép díszletekkel, a magyar- és a világirodalom klasszikusaival sikerül a magyar közönyt megtörnie. Nyakába vette az országot azzal, hogy újra feltámasztja vidéken is a komoly színházi kultúrát. 30,000 pengője siratja ezt a naiv hitét. De ennek a színházi vállalkozásnak az odisszeiára égő vádirat egyúttal a vidéki hatóságok nemtörődömsége, gyakran rosszindulata és nem utolsó sorban az adóhivatalok könyörtelen ridegsége ellen is, amellyel egy igazán idealisztikus próbálkozást egyszerűen elfojtottak. Leszih Andor: Tóth Lajos miskolci nyomdász privilégiuma, 1840. (Adatok a miskolci nyomdászat történetéhez, Miskolc, 1933. 16 oldal). Csögei Tóth Lajos V. Ferdinándtól kapott nyomdászengedélyt — a díszes okirat a miskolci múzeumban van —, amelyben a király kiköti, hogy a nyomdász tartozik magát csinos betűkkel ellátni, továbbá, hogy semmit se merjen közölni, amit előzetes cenzurális revízióban a kegyelmes Helytartótanács jóvá nem hagyott. A vármegye kihirdeti a privilégiumot, de „azon óvással, miszerint annak azon tartalmát, hogy a nyomtatandó folyóiratok előző vizsgálat alá vétessenek, hazai törvényeinkbe ütközőnek láttyuk.’4 A Tóth-féle nyomda, különböző birtokosok kezén át, máig is mint Miskolci Könyvnyomda r. t. létezik.