Magyar Géniusz, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-30 / 31. szám

70 másoknak is szólhat, másoknak, a­kik ott állanak mögötte. A hajó kikötött. Manczi szemei felragyogtak, agyveleje erősen lüktetett. Mindenfelé tekintett, de Lorándot nem látta. Már kiszálltak az utasok mind. Az a tengerésztiszt, kit ő Lorándnak gondolt, és a mellette álló leánykát ölelte meg és nevezte drága menyasszonyának. És Manczi látta, a­mint ajkuk egy hosszú édes csókban összeforr. Ezt ő tovább nem nézhette. Hogy olyan lusta az a Loránd és nem siet ki a hajóból, mikor tudhatná egészen jól, hogy ő itt vár reá! De aztán már megbánta rögtön, hogy gondolatban is vétkezett ellene. Hátha benn dolga van és nem jöhet még. Várni fog. De az idő múlt és Loránd még sem jön. Bemegy hát majd ő a hajóra. Hogy meg fog örülni Loránd, ha egyszerre csak a háta mögött terem és befogja majd a szemét. Valljon kitalálja-e majd, hogy az ő, Manczi ? Persze, hogy kitalálja. Hisz ha most ő neki valaki befogná a szemét, ő mindjárt tudná, hogy az nem lehet más, csak Loránd. Manczi bement a hajóra. A matrózok már ismerték. Mikor meg­látták, összenéztek, összesúgtak : «Az őrült kisasszony». Az egyik megállította. Mogorván kiáltott reá: «Mit akar?» Manczi megvetően nézett végig rajta és tovább ment. Majd máskép beszél ez mindjárt, ha Loránddal karonfogva jön vissza. De a matróz nem tágított. — A hajóra idegeneknek nem szabad jönni, menjen innen. — Én nem vagyok idegen. Én Csató Loránd úrnak vagyok a jegyese, ő itt van e hajón. Különben szóljon a kapitány úrnak, ő megengedi nekem, hogy a jegye­semhez mehessek. — Vagy úgy! — kaczagott a matróz és körülte társai is. — Mindjárt hívom a kapitányt. Manczi nem értette, miért nevetnek ezek az emberek. Talán nem ismerik névről az ő Lorándját? Hozzájuk fordult. — Maguk nem ismerik Lorándot ? Neki is olyan napbarnított arcza van, mint maguknak ; szép szőke bajusza, sűrű gön­dör haja, nagy kék szemei, sugár alakja. A járása egyenes, erőteljes és milyen jól áll rajta az egyenruha. Ugy­e most már ismerik ? A matrózok körülvették Manczit, gúnyo­lódva, kaczajukat elfojtva mondották, hogy most már ismerik. Manczi megörült. Oh, hisz hogy is ne ismernék az ő Lorándját, a­ki olyan szép, a­ki olyan jó ! A kapitány is előjött. Szétkergette a tétlenül ácsorgó legénységet és udvariasan kérdezte Manczitól, hogy­ m­it kíván? — Lorándhoz akarok menni ,kapitány úr, Csató Lorándhoz. — Csató Lorándhoz?! Azt nem ismerem. — Talán csak névről nem kapitány úr, de ismernie kell önnek azt a szép fiút, ki itt van az ön hajóján. Szőke a bajusza, sűrű göndör a haja, szép nagy kék szemei vannak , sugár az alakja és a járása olyan egyenes, erőteljes. Ugy­e bár ismeri? ugy­e bár itt van a hajón? Tudom biztosan, hogy visszajött. — Az én hajómon nincsen ilyen ifjú, kisasszony, — szólt szánalmasan a kapi­tány, aztán vigasztalásul hozzá tette: Ha önnek azt írta, hogy ezzel a hajóval jön, tán elkésett róla, mert mi egy nappal hamarabb indultunk, mint rendesen. Manczi elszorulni érezte a szivét. A vér mind a szive felé tódult és azt hitte, hogy az most mindjárt megreped. Halványan tántorgott haza, ott leült a kis varrógép mellé és zokogott keservesen. Aztán kissé könnyebbülten érezte magát. Hát már megint nem jött. Hát ugyan mikor is fog már megjönni ? De hisz Loránd nem tehet róla, lekésett a hajóról Vagy nem is Loránd késett le a hajóról, hanem a hajó indult el hamarabb, mint a kapi­tány mondotta, és őt ott hagyta. Szegény Loránd! És újra sírt. Sajnálta Lorándot, ki el­akart most is jönni hozzá és hibáján kívül nem jöhetett. De eljön a legközelebbi hajóval, eljön majd egy év múlva és Manczi vár reá. Egy-két napig levert, szomorú volt, de aztán folyt megint a munka rendesen tovább. Varrta a ruhákat másoknak és a munka közben álmodozott a múltról és szőtt terveket a jövőről. A jelen ő rá nézve soha sem létezett és így nem is vette észre, hogy édes anyja mindig betegebb lesz, jobban összeaszik. Csak akkor ébredt fel álmodozásából, mikor egy reggel édes­anyját­­­ halva találta. Ez egy időre kiragadta őt az álom honából. Megtakarított pénzét felemésztette a temetési költség. Ő maga pedig ki volt dobva a világba egyedül, elhagyottan. Most lett volna szüksége támogatásra, egy pár erős férfi karra, vigasztalóra. Érezte is ennek hiányát egy ideig. De a­mikor hozzáfogott megint a munká­hoz, a mikor megindult a varrógép kereke és annak egyhangú moraja mesélt neki Lorándról, annak egyenletes öltéseiből Loránd nevét vélte kiolvashatni és a mint képzeletében ismét megjelent Loránd alakja napbarnított arczc­al, szőke bajuszával, göndör fürteivel és szép kék szemeivel, akkor nem érezte magát elhagyottnak, akkor nem volt árva, nem volt egyedül. Hej pedig azóta már sokszor volt a hajó­állomásnál és mindig hiába! De azért ő nem vesztette el reményét, nem vesztette el bizodalmát Lorándban és várt híven, türelemmel. E hosszas várakozás szerelme hevét csak növelte, fokozta. Nem törődött a matrózokkal, a kik gúnyolták, kinevették és őrültnek tartották azt a vén kisasszonyt, ki folyton egy szőke ifjút vár. Nem törő­dött a szomszédokkal és nem vette észre, miként lett azok kedvence Manczikájukból Manczi, Mancziból meg Manczi néni. Ő csak várt, folyton várta az ifjú, a szép szőke Lorándot. Ismét új ruhát készített magának. Szépet, szebbet, mint valaha. Holnap érkezik újra a hajó és azzal jön az ő Lorándja. Szívszorongva várta ismét a hajót, mint eddig mindig. Ki tudja mióta ? Már ő maga sem emlékszik reá. A­mint felment a hajó fedélzetére, a matrózok megint összenéztek, összesúg­tak : «Az őrült vén kisasszony». Manczi egyenesen a hajó kapitányához ment. Ezt az embert ő még soha sem látta a hajón. Egy szőke fiatal ember volt az új kapi­tány. Úgy hasonlított az ő Lorándjához, csakhogy az még szebb, sokkal szebb. — Kapitány úr, Csató Lorándot kere­sem. Ugy­e megjött a hajójával? — Csató Lorándot nem ismerem. Hogy néz ki ? Manczi elragadtatva mondá és az egész lelke benne volt a szavakban: — Szőke a bajusza, sűrű göndör a haja, szép nagy kék szemei vannak; sugár az alakja, egyenes, erőteljes a járása. — A fia az, ugy­e bár asszonyom ? — A fiam ? — bámult csodálkozva Manczi a kapitányra. — Igen, hát a fiát várja? — A fiam, a fiam, az én fiam ? — is­métl, mintegy magához beszélve. Aztán «jónapot» sem mondva lassan, mint a­kit megszégyenítenek, sompolygott el a hajóról. — A fiam, a fiam, — ismétlé magában, a­mig csak hazaért. Ott aztán leült a kis varrógép elé, de ott is csak az az egy szó volt ajkán, csak az az egy szó tölté be agyát: «a fiam!» Aztán egy eszme által megragadtatva oda ment a tükörhöz s beletekintett. Ajkán egy mosoly jelent meg, a szánalom mosolya. Megszánta azt az alakot, kit a tükörbe látott. Csak most vette észre, hogy az a furcsa alak ott az őszülő hajjal, a beesett ránczos arczc­al, azokkal a fénytelen szemekkel a­­ Manczi. Eleinte kissé furcsának tűnt neki, de majd megszokja ezt is. És csinálja tovább is másoknak a ruhát. Hajtja a varrógépet és elábrándozik mellette. Nem megy ugyan most már többé a a kikötőhöz, de azért még most is várja Lorándot. Igen, ő még mindig várja. MAGYAR GÉNIUSZ­­ 1893 HÁRMAN VOLTAK. Színdarab, a szent-tornyai népszínház számára írta : JUSTH ZSIGMOND. Személyek: Dános, parasztgazda. Dánosné. Bögöly Sándor ! Luczu Péter gányó legények. Kaprincs Mátyás I I. JELENET. Dános, Dánosné. Dános. Úgy igyekezzél, hogy rendbe legyen minden mire vissza jövök. Két óra alatt itt vagyok. Az alatt ne­hogy a házam tájékára férkőzzék valaki, mert... megbánod. Dánosné. És ha úgy lesz, mi lesz ak­kor ? Betöri a bordám. Vagy elkerget ? Ki nem lökhetek a házamból senkit, ki bekoczogtat rajta. Dános. Becsületes asszony háza ajtaja zárva van napnyugta után. Dánosné (hetykén): Akadhat még olyan is, a­ki átmássza a kerítést. Akadhat olyan. Nem vagyok tán még abba a számba, kiért még egy kis fáradságot se reszkírozna meg az ember fia. Dános. Elhallgass, mert darabokra törlek. Dánosné. Dehogy is hallgatok, nem hallgatok én. Ugy­e azt akarná, kössem hátra a keszkenőmet, mint a hivő asszonyok szokták. Forgassam a szemeimet, s ne

Next