Magyar Könyvgyűjtő, 2003 (3. évfolyam, 1-10. szám)

2003-02-01 / 2. szám

Praxis legismertebbek között tartották szá­mon. Vidéken valódi fotográfusdi­nasztiák alakultak: Szombathelyen a Knebelek, Kaposváron a Langs­­feldek, Eperjesen a Divaldok, Po­zsonyban Kozics Ede, Debrecenben Gondy és Egey, Esztergomban Be­szédes Sándor műtermében készültek a legszebb felvételek. A porcelánké­pek hazai mestere a kolozsvári Veress Ferenc volt, aki elindította az egyik első hazai fotográfiai folyóiratot is. A fénykép a 19. század utolsó évei­ben egyre szélesebb kör otthonának vált mindennapi kellékévé. A század utolsó évtizedében hazánkban is el­terjedt a zselatinos szárazlemez nega­tív. Óriási előnye volt, hogy nem kel­lett vele nedvesen exponálni és azon­nal előhívni. Az eseményeket pilla­natfelvételként rögzítették, ami végre saját arculatot adott az addig a festé­szet nyomában kullogó fényképezés­nek. A könnyen elsajátítható techni­ka révén a fényképezők tábora hatal­masra duzzadt. Megvalósult a Kodak jelmondata: „Csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk”. Kiala­kultak a magánfényképezés témái (kirándulás, családi összejövetelek stb.) komoly amatőrfelvételek szü­lettek. Forradalmi eseménynek szá­mított a sajtófotó megjelenése is, minthogy a század végéig a nyomda­­technika nem volt képes a fénykép tónusos megjelenítésére könyvben és újságban, így a fénykép metszetként jelent meg a kiadványokban. Az első képes hetilapok, melyek fotókat kö­zöltek a Vasárnapi Újság, a Tolnai Világlapja és az Érdekes Újság. A fényképész-illusztrátor, azaz a fo­tóriporter önálló mesterséggé vált. Balogh Rudolf, Jelfy Gyula, Alexy Traján Béla, Szőnyi Lajos, Bálint Lajos, Müllner János nevével gyakran találkozni az újságok oldalain. A fővárosi közönség Szelisky, Uher Ödön, Mai Manó, Koller Károly, később Kozmata Ferenc és Goszleth István, míg az aradiak Weiss Hugó, a pécsiek Zelesny Károly, az eperjesiek a Divaldok, a kecskemétiek Fanto Manó műtermében fényképezkedtek. A vándorfényképészek gyorsfényké­peken megörökítették a vidéki cse­lédlányokat, a bakákat, a gazdákat és iparoslegényeket. Divatos volt az ol­csó, levelezőlapként használható fénykép és továbbra is nagy keletje volt a családi albumoknak. A pilla­natkép-készítés hatására szembeötlő változáson ment keresztül a portré­fényképezés. A matt celloidin képe­ket a századfordulón már szecessziós ornamentika díszíti. A portré megújí­tása Székely Aladár nevéhez fűződik, aki írókról, művészekről készített fényképein a modell egyéniségét hangsúlyozta (pl. Adyét). A művész­világ és az igényesek ebben az időben Székely Aladár, Máthé Olga (pl. Babits), Révai Ilka, Gaidusche Erzsi, vagy Rónai Dénes műtermében ren­deltek portrét. A világháborúk alatt a haditudósító fényképészek is hírne­vet szereztek maguknak: a háborús évek Budapestjét Müllner János. A Tanácsköztársaság idejét Balogh Rudolf, Jelfy Gyula, Müllner János, Vajda Manó, Révész és Bíró, vala­mint Schaffer Ármin örökítették meg, a II. világháborút többek között dr.Szentpétery Tibor, akit a fronton fényképezés közben talált el a golyó. Az első világháború idején már min­den háztartásban, még a parasztiban is őriztek fényképet a bevonult kato­nákról. A két világháború között új témákat kerestek a fotósok: a népélet, a magyar táj és a hagyományos vise­let rögzítése, a Hortobágy, a puszta megörökítése divatos tematika volt. Új műfajnak számított a szociofotó, a Kassák Lajos köré csoportosult fotó­sok politikai tartalmukkal provokál­ták a közönséget. A korszak két leg­jelentősebb fotósa Vadas Ernő és Escher Károly. geénási gsófia 15 Szempontok a fotó, mint műtárgy értékének megbecsüléséhez (a Mai Manó Ház javaslatai alapján): „A kép kvalitása számtalan összetevőből áll, magában foglalja a témaválasztástól a komponálásig, a fények használatától a tónusren­dek, színek alkalmazását. Erősen szubjektív kategória, mégis döntően megha­tározza a műtárgy értékét. Ennek ellenére, ha egy fotó meghatározója egy-egy időszaknak, ha a szerző fontos, fő művei közé tartozik, ha sokat hivatkoznak rá a fotótörténészek, esztéták, kritikusok, akkor értékesebb lehet.” • A fotó értékét befolyásolja, hogy hány példányban készült. A hazai gyakor­latban az 1,3,5,10 példányban készült művekkel foglalkoznak a műkereskedők, míg a nagyobb országokban a 25,50, vagy 100-as példányszám is elkel. • Az érték függ a fotográfus ismertségétől, elismertségétől, hogy neves köz­­gyűjteményekben őrzik-e már képeit. A lezárt életműnek általában nagyobb a vonzása. • A kép ismertsége, a róla szóló publikációk emelik az értéket. • Csak a kifogástalan állapotú, konzervált fénykép jelent igazi értéket. • A gyűjtők és galériák általában csak papír alapú nagyítással foglalkoznak, mert az RC (műanyag) hordozójú nagyítást a szakma kevéssé tekinti időtállónak. • A szignálás - Magyarországon a kép előlapján, illetve a paszpartun - növeli a fotográfia értékét. Más országokban a szignó a fotó hátoldalán található. • A méret önmagában nem befolyásolja az árat. • A cibachrome nagyítás ( a nyomatot közvetlenül a diapozitívról készítik) igen megbízható. • A C print, azaz a színes nagyítás a legelterjedtebb nagyítási technika manapság. • A cianotípia 19. századi technika, amely fényérzékenyített vastartalmú sókat használt és matt felületű stabil képet eredményezett. Régi technikája miatt drá­gább, mint a hagyományos nagyítás. • A brómezüst zselatin nagyítás az 1870-es évek legelterjedtebb technikája. A papírt ezüsttartalmú, fényérzékeny zselatinnal vonták be. Ma ez számít a legelterjedtebb fekete-fehér technikának. • A fotogram a 1920-as évek avantgarde mozgalmainak találmánya. A művész tárgyakat helyez a papírra és a kompozíciót fénynek teszi ki, azaz nem használ fényképezőgépet. iLönyvgYurto

Next