Magyar Könyvgyűjtő, 2003 (3. évfolyam, 1-10. szám)
2003-02-01 / 2. szám
Praxis legismertebbek között tartották számon. Vidéken valódi fotográfusdinasztiák alakultak: Szombathelyen a Knebelek, Kaposváron a Langsfeldek, Eperjesen a Divaldok, Pozsonyban Kozics Ede, Debrecenben Gondy és Egey, Esztergomban Beszédes Sándor műtermében készültek a legszebb felvételek. A porcelánképek hazai mestere a kolozsvári Veress Ferenc volt, aki elindította az egyik első hazai fotográfiai folyóiratot is. A fénykép a 19. század utolsó éveiben egyre szélesebb kör otthonának vált mindennapi kellékévé. A század utolsó évtizedében hazánkban is elterjedt a zselatinos szárazlemez negatív. Óriási előnye volt, hogy nem kellett vele nedvesen exponálni és azonnal előhívni. Az eseményeket pillanatfelvételként rögzítették, ami végre saját arculatot adott az addig a festészet nyomában kullogó fényképezésnek. A könnyen elsajátítható technika révén a fényképezők tábora hatalmasra duzzadt. Megvalósult a Kodak jelmondata: „Csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk”. Kialakultak a magánfényképezés témái (kirándulás, családi összejövetelek stb.) komoly amatőrfelvételek születtek. Forradalmi eseménynek számított a sajtófotó megjelenése is, minthogy a század végéig a nyomdatechnika nem volt képes a fénykép tónusos megjelenítésére könyvben és újságban, így a fénykép metszetként jelent meg a kiadványokban. Az első képes hetilapok, melyek fotókat közöltek a Vasárnapi Újság, a Tolnai Világlapja és az Érdekes Újság. A fényképész-illusztrátor, azaz a fotóriporter önálló mesterséggé vált. Balogh Rudolf, Jelfy Gyula, Alexy Traján Béla, Szőnyi Lajos, Bálint Lajos, Müllner János nevével gyakran találkozni az újságok oldalain. A fővárosi közönség Szelisky, Uher Ödön, Mai Manó, Koller Károly, később Kozmata Ferenc és Goszleth István, míg az aradiak Weiss Hugó, a pécsiek Zelesny Károly, az eperjesiek a Divaldok, a kecskemétiek Fanto Manó műtermében fényképezkedtek. A vándorfényképészek gyorsfényképeken megörökítették a vidéki cselédlányokat, a bakákat, a gazdákat és iparoslegényeket. Divatos volt az olcsó, levelezőlapként használható fénykép és továbbra is nagy keletje volt a családi albumoknak. A pillanatkép-készítés hatására szembeötlő változáson ment keresztül a portréfényképezés. A matt celloidin képeket a századfordulón már szecessziós ornamentika díszíti. A portré megújítása Székely Aladár nevéhez fűződik, aki írókról, művészekről készített fényképein a modell egyéniségét hangsúlyozta (pl. Adyét). A művészvilág és az igényesek ebben az időben Székely Aladár, Máthé Olga (pl. Babits), Révai Ilka, Gaidusche Erzsi, vagy Rónai Dénes műtermében rendeltek portrét. A világháborúk alatt a haditudósító fényképészek is hírnevet szereztek maguknak: a háborús évek Budapestjét Müllner János. A Tanácsköztársaság idejét Balogh Rudolf, Jelfy Gyula, Müllner János, Vajda Manó, Révész és Bíró, valamint Schaffer Ármin örökítették meg, a II. világháborút többek között dr.Szentpétery Tibor, akit a fronton fényképezés közben talált el a golyó. Az első világháború idején már minden háztartásban, még a parasztiban is őriztek fényképet a bevonult katonákról. A két világháború között új témákat kerestek a fotósok: a népélet, a magyar táj és a hagyományos viselet rögzítése, a Hortobágy, a puszta megörökítése divatos tematika volt. Új műfajnak számított a szociofotó, a Kassák Lajos köré csoportosult fotósok politikai tartalmukkal provokálták a közönséget. A korszak két legjelentősebb fotósa Vadas Ernő és Escher Károly. geénási gsófia 15 Szempontok a fotó, mint műtárgy értékének megbecsüléséhez (a Mai Manó Ház javaslatai alapján): „A kép kvalitása számtalan összetevőből áll, magában foglalja a témaválasztástól a komponálásig, a fények használatától a tónusrendek, színek alkalmazását. Erősen szubjektív kategória, mégis döntően meghatározza a műtárgy értékét. Ennek ellenére, ha egy fotó meghatározója egy-egy időszaknak, ha a szerző fontos, fő művei közé tartozik, ha sokat hivatkoznak rá a fotótörténészek, esztéták, kritikusok, akkor értékesebb lehet.” • A fotó értékét befolyásolja, hogy hány példányban készült. A hazai gyakorlatban az 1,3,5,10 példányban készült művekkel foglalkoznak a műkereskedők, míg a nagyobb országokban a 25,50, vagy 100-as példányszám is elkel. • Az érték függ a fotográfus ismertségétől, elismertségétől, hogy neves közgyűjteményekben őrzik-e már képeit. A lezárt életműnek általában nagyobb a vonzása. • A kép ismertsége, a róla szóló publikációk emelik az értéket. • Csak a kifogástalan állapotú, konzervált fénykép jelent igazi értéket. • A gyűjtők és galériák általában csak papír alapú nagyítással foglalkoznak, mert az RC (műanyag) hordozójú nagyítást a szakma kevéssé tekinti időtállónak. • A szignálás - Magyarországon a kép előlapján, illetve a paszpartun - növeli a fotográfia értékét. Más országokban a szignó a fotó hátoldalán található. • A méret önmagában nem befolyásolja az árat. • A cibachrome nagyítás ( a nyomatot közvetlenül a diapozitívról készítik) igen megbízható. • A C print, azaz a színes nagyítás a legelterjedtebb nagyítási technika manapság. • A cianotípia 19. századi technika, amely fényérzékenyített vastartalmú sókat használt és matt felületű stabil képet eredményezett. Régi technikája miatt drágább, mint a hagyományos nagyítás. • A brómezüst zselatin nagyítás az 1870-es évek legelterjedtebb technikája. A papírt ezüsttartalmú, fényérzékeny zselatinnal vonták be. Ma ez számít a legelterjedtebb fekete-fehér technikának. • A fotogram a 1920-as évek avantgarde mozgalmainak találmánya. A művész tárgyakat helyez a papírra és a kompozíciót fénynek teszi ki, azaz nem használ fényképezőgépet. iLönyvgYurto