Magyar Minerva 5. (1934)
R. Berde Mária: Sipos Domokos
R. Berde Mária, Sípos Domokos. — Menj békével, fiam! Csakhogy sokkal könnyebb volt hadat üzenni a hétköznapi morálnak az örök Bocsánat nevében, mint a nemzeti keserűség kényes pontjait kikezdeni. Mert a ma embere, — mondja Romain Rolland, — minden téren kész alávetni magát megkötöttségeknek, de nemzeti érzésében szabadjára engedi ösztöneit. Nos, kérdés volt, elfogadja-e a közvélemény a kisebbségi leckét, melyet Sipos példázott legelőször az előadói emelvényről, hadat üzenve az erdélyi magyarság akkor igen érthető érzékenységének. A romániai magyar életnek egyik érdekes kezdeti formája volt az irodalmi vándorkodás. Az időszaki sajtó ötletszerű, kezdetleges volt még, és a folyóiratok amily gyorsan születtek, éppoly hirtelenséggel ki is múltak. Az olvasótábor némi kétkedéssel fogadta az irodalmat. Az embereknek, mint hitetlen Tamásnak, szükségük van az értékeken át való meggyőzetésre. Mind az írók, mind pedig az irodalom hitelének jót tett a személyes bemutatkozás. 1922. januárjában a kolozsvári „Napkelet” folyóirat dicsőszentmártoni estélyt hirdetett. A szereplők közt ott volt Sipos Domokos is, aki alig néhány hónapja kapta meg az íróság keresztségét. S most ő keresztelt! Sorsunkba markoló igazsággal. Novellát olvasott fel „Haz afelé” címen. A tárgy — mint a sokatmondó témák rendszerint — egészen egyszerű. 1919 koratavaszán egy csapat román, és egy csapat székely áll szemben egymással a csúcsai fronton. Valamikép kibukkanegymásra bukkan és farkasszemet néz a két vezető. Egy falusiak s a román megismeri régi pajtását, Sándort. És átkiabál hozzája. A napokban otthon járt. Apjuk egymás mellett állt ki szántani, anyjuk kiteregette ruháikat a kerítésre. Aztán egy Juditot is fölemleget, csalogatóul. Juditnak a rátartó székely leányokat keresztelik. S kirobban belőle: — Gyere haza, Sándor! Mint a fákban, a földben a tavasz nedves, ezekben a fiatalokban is felforr a munka láza, a szülőfalu utáni sóvárgás. És útrakelnek. Vagy ötven székely és ugyanannyi román. Együtt. Hazafelé. A hallgatóság — színe java városnak, vidéknek — döbbenettel figyelt. Azt hiszem, száz haragra egy megértés ha esett a zsúfolt teremben. Már a színfalak mögött egy sápadt, törékeny asszony lépett hozzám közelebb és azt suttogta, hogy ezt az írást lefordítja, — le kell fordítania románra. Elena din Ardeal — szelíd „széplelke” a kis Dicsőnek, a kultúrcserének egy szerény pionírja. Azóta ő is kidőlt, mint Sipos Domokos. De abban a percben Sipos kint állt a fénylő rivaldán és Elena bent lelkesült a tettért, melyet ez a novella jelentett. Az élő pillanatnak két eleven, tiszta forrásvize voltak. Mit mondott a novella? Várjon csak azt, hogy Erdély magyarjai térjenek meg ősi földjükre, miután a világ nagy fórumain sorsuk úgy is eldőlt és bár minden hiába ontott vércseppért? Ezt kijelenteni még nem lett volna tömény prófécia. Hogy a bennszülött magyarságnak Erdélyben a helye, azt már 1919-ben vallotta egy névtelenül keringő vers, melynek reframnje: „Eredj, ha tudsz” volt. Ez a vers azonban nem a békességes szívvel való lábmegvetést hirdette. Sipos fogalmazásában a csonka gondolat két mozzanattal gazdagult, elsősorban a goethei „ohne Hass” parancsával. Ittmaradni, gyűlölködés nélkül! És még eggyel. Munkába állam