Magyar Minerva 5. (1934)

R. Berde Mária: Sipos Domokos

R. Berde Mária, Sípos Domokos. — Menj békével, fiam! Csakhogy sokkal könnyebb volt hadat üzenni a hétköznapi morál­nak az örök Bocsánat nevében, mint a nemzeti keserűség kényes pontjait kikezdeni. Mert a ma embere, — mondja Romain Rolland, — minden téren kész alávetni magát megkötöttségeknek, de nemzeti érzésében szabadjára engedi ösztöneit. Nos, kérdés volt, elfogadja-e a közvélemény a kisebbségi leckét, melyet Sipos példázott legelőször az előadói emel­vényről, hadat üzenve az erdélyi magyarság akkor igen érthető érzékeny­ségének. A romániai magyar életnek egyik érdekes kezdeti formája volt az irodalmi vándorkodás. Az időszaki sajtó ötletszerű, kezdetleges volt még, és a folyóiratok amily gyorsan születtek, éppoly hirtelenséggel ki is múl­tak. Az olvasótábor némi kétkedéssel fogadta az irodalmat. Az emberek­nek, mint hitetlen Tamásnak, szükségük van az értékeken át való meg­­győzetésre. Mind az írók, mind pedig az irodalom hitelének jót tett a sze­mélyes bemutatkozás. 1922. januárjában a kolozsvári „Napkelet” folyó­irat dicsőszentmártoni estélyt hirdetett. A szereplők közt ott volt Sipos Domokos is, aki alig néhány hónapja kapta meg az íróság keresztségét. S most ő keresztelt! Sorsunkba markoló igazsággal. Novellát olvasott fel „H­a­z a­f­e­l­é” címen. A tárgy —­ mint a sokatmondó témák rendszerint — egészen egyszerű. 1919 koratavaszán egy csapat román, és egy csapat székely áll szemben egymással a csúcsai fronton. Valamikép kibukkan­­egymásra bukkan és farkasszemet néz a két vezető. Egy falusiak s a román megismeri régi pajtását, Sándort. És átkiabál ho­zzája. A napokban otthon járt. Apjuk egymás mellett állt ki szántani, anyjuk kiteregette ruháikat a kerítésre. Aztán egy Juditot is fölemleget, csalogatóul. Juditnak a rá­tartó székely leányokat keresztelik. S kirobban belőle: — Gyere haza, Sándor! Mint a fákban, a földben a tavasz nedves, ezekben a fiatalokban is felforr a munka láza, a szülőfalu utáni sóvárgás. És útrakelnek. Vagy ötven székely és ugyanannyi román. Együtt. Hazafelé. A hallgatóság — színe java városnak, vidéknek — döbbenettel figyelt. Azt hiszem, száz haragra egy megértés ha esett a zsúfolt teremben. Már a színfalak mögött egy sápadt, törékeny asszony lépett hozzám közelebb és azt suttogta, hogy ezt az írást lefordítja, — le kell fordítania románra. Elena din Ardeal — szelíd „széplelke” a kis Dicsőnek, a kultúrcserének egy szerény pionírja. Azóta ő is kidőlt, mint Sipos Domokos. De abban a percben Sipos kint állt­ a fénylő rivaldán és Elena bent lelkesült a tettért, melyet ez a novella jelentett. Az élő pillanatnak két eleven, tiszta forrás­vize voltak. Mit mondott a novella? Várjon csak azt, hogy Erdély magyarjai tér­jenek meg ősi földjükre, miután a világ nagy fórumain sorsuk úgy is el­dőlt és bár minden hiába ontott vércseppért? Ezt kijelenteni még nem lett volna tömény prófécia. Hogy a bennszülött magyarságnak Erdélyben a helye, azt már 1919-ben vallotta egy névtelenül keringő vers, melynek reframnje: „Eredj, ha tudsz” volt. Ez a vers azonban nem a békességes szívvel való lábmegvetést hirdette. Sipos fogalmazásában a csonka gon­dolat két mozzanattal gazdagult, elsősorban a goethei „ohne Hass” paran­csával. Ittmaradni, gyűlölködés nélkül! És még eggyel. Munkába állam

Next