Magyar Pedagógia 95. (1995)

1995 / 1-2. szám - SZEMLE - NAGY MÁRIA: Somos Lajos, 1952-ben, a III. B-ről

Szemle könyvek, segédkönyvek és módszertani útmutatók (köztük a sorozat 46. köteteként megjelent, jónéhány nemzedék számára máig emlékezetes Laricsev-féle algebrai feladatgyűjtemény) szolgálták a korabeli pedagógusok felkészítését az új politikai korszakra. Egy idő után a magyar szerzők is beletanultak az új gondolkodásba, és - 1952 után már jelentős számban - megjelentek eredeti, magyar szerzős munkák is (nem egy szerző neve ismert az előző sorozatból). Hogy ebben aztán megjelent-e valamilyen rejtett formában a kiátkozott gyermeklélektani szemlélet, arról csak a könyvek részlete­sebb tartalmi elemzése adhatna eligazítást. Szerzőnkhöz visszatérve, azt mindenesetre most már talán jobban érthetjük, hogy Somos Lajos új korszakra aktualizált, ám mégis mélyen a gyermektanulmányi iskola hagyományaihoz kötődő nevelési gondolatai miért csak a Köznevelés rövid cikkei között jelenhettek meg. Szerzőről, időről, műről - a kései olvasó szemével: A III. B. osztályról írt cikk mai szemmel talán legmegrendítóbb része az, amelyben a szerző beszámol az osztállyal tett kirándulásáról. A közös élményszerzés céljából az osztály a Mátrába utazik, ahol is az osztályfőnök pedagógiai célzattal (hogy „népünk nagy közösségével is erősítsem a kapcsolatokat”), elviszi a tanulókat a recski érc­bányába. Tudta? Nem tudta? Somos Lajos, hogy a korszak legradikálisabb politikai át­nevelő intézménye, a recski munkatábor közelébe vezette „nem elég fejlett politikai tu­datú” tanulóit? S ha tudta, vajon mekkora bátorság kellett hozzá, hogy a cikkben leírt öt tulajdonnév (Makarenko, Mátra, Galyatető, Galya-szálló és Recsk) közötti asszociá­ciókat a korabeli és az esetleges kései olvasók számára lehetővé tegye? S ha nem tudta (ami valószínűbb), mekkora vakság kellett hozzá, hogy az értékek, eszmék valamint a pedagógia tudomány elmélete és gyakorlata iránti tisztes elkötelezettsége erősebben irányítsa életét, mint az őt körülvevő közvetlen gyakorlati világ (meglehet: elrejtett) tényei? S vajon mi késztette őt - netán az őt faggató szerkesztőt (Pécsi, 1984, 35. o.) - arra, hogy harminckét évvel később, az osztályra visszaemlékezve szót se ejtsen sem­miféle mátrai kirándulásról, recski ércbányáról, ellenben három napos budapesti kirán­dulásról és a Gellért szálló kioszkjában hallgatott zenéről meséljen? Somos Lajos életét és munkásságát, mint sok más, hozzá hasonlóan tisztes és mun­kás kortársáét, a szakma és a konstruktív szolgálat iránti elkötelezettség vezette. A ké­sei recenzenst a pálya e szakaszának felvillantásakor leginkább az a kérdés foglal­koztatja, hogy vajon képes lesz-e valahol, valamikor, valaki úgy megírni a huszadik század magyarországi neveléstörténetét, neveléstudomány-történetét, hogy annak sze­replői a saját heiyiértékükre kerüljenek? Hogy a kis elhallgatások, a megfejthetetlen üzenetek és utólagos belelátások útvesztőjében eligazodjunk? Hiszen e történetben, már csak e tudomány erős gyakorlatkötöttsége miatt is, mindvégig szétbogozhatatlanul összekeveredett „a szakma” (esetünkben: a neveléstudomány) és „a társadalom” (azaz: a mindenkori aktuális társadalompolitika) szolgálata. Ezt a minden bizonnyal elkerül­hetetlen összefonódást csak erősítette, hogy a szakma művelőiben láthatólag mindig erősebben működött az aktuális társadalompolitikához való igazodás kényszere, vágya, mint az esetleg eltérő gondolkodású, értékű, ám az adott társadalompolitikától idegen­kedő vagy azáltal kiátkozott kollégáikkal vállalt szakmai szolidaritás? S ez éppúgy ve­110

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék