Magyar Pedagógia 99. (1999)

1999 / 4. szám - SZEMLE - Ballér Endre, Báthory Zoltán, Csapó Benő, Halász Gábor, Hunyady Györgyné, Kozma Tamás és Mihály Ottó: A hazai neveléstudományról – diszciplináris elemzés

Bevezető A neveléstudomány hagyományosan a nevelhetőségről, az értékekről, a nevelésről, a személyiségről, az oktatásról, valamint a nevelés-oktatás rendszeréről, intézményeiről és módszereiről való gondolkodást jelentette. Nagy egyéniségei, mint Platón, Comenius, Rousseau, Pestalozzi, Herbart, ezt a tradíciót alakították ki és tartották fenn a századok során. Ilyetén a neveléstudomány a filozófiához és a történeti tudományokhoz sorolódott, és ezt a tradíciót még ma is őrzi. Belső fejlődése során - amit a társadalmi elvárások is visszaigazoltak - egyre szélesedő területen lépett érintkezésbe az emberrel és a társada­lommal foglalkozó tudományokkal, főként a pszichológiával, a szociálpszichológiával, a szociológiával és az antropológiával. A neveléstudomány legújabb fordulatát olyan nagyhatású gondolkodók indították el, mint Dewey, Claparède, Durkheim, Piaget, Husén és mások. A század húszas-harmincas éveire az európai és az amerikai egyetemeken a neveléstudomány többféle paradigmája honosodott meg: a szellemtörténeti, filozófiai, történeti tradíció és a „trónkövetelő” empirikus-analitikus irány. A hazai neveléstudomány - történeti időszakonként változóan - hol megelőzve, hol lemaradva követte a fejlett világban lezajló tudományfejlődési trendet. Sajátos helyzetet kölcsönzött számunkra (és a közép-kelet-európai térség számára is) a „porosz utas” fej­lődés, mely hozzájárult a neveléstudomány és alkalmazási területei politikafüggőségéhez. A magyar neveléstudomány időnkénti erős kötődése a változó előjelű állami ideológiák­hoz sok zavar és ellentmondás forrásává vált. A nyolcvanas évek elejétől a neveléstudo­mány autonómiatörekvései felerősödtek, de demokratikus rendszerváltozásnak kellett el­jönnie, hogy az ideologikus „kitinpáncél” végképp leváljon róla. A magyar neveléstudo­mány a kilencvenes évek elejére olyan komplex tudománnyá fejlődött, mely több peda­gógiai tradíció és értékrend foglalata, s melyben több metodológiai felfogásmód egyen­­jogúan elfér egymás mellett. A magyar neveléstudomány komplexitása elsősorban alkalmazási területeinek - is­kolai nevelés és oktatás, pedagógusképzés és -továbbképzés, oktatáspolitika­­ nagyfokú varianciájából és sokértékűségéből következik. Új kihívást jelent tudományterületünk számára a felső középiskolázás, a felsőoktatás és a felnőttoktatás funkcióváltása és ex­panziója, továbbá mindezek betetőzéseként az élethosszig tartó tanulásnak (lifelong learning) az egész társadalom fejlődését meghatározó eszméje. Sok elemző egyetért ab­ban, hogy a következő évszázad a tanulás évszázada lesz, ami még inkább felértékeli a neveléstudomány társadalmi szerepét. A magyar neveléstudomány közvetett jelentőségét jelzi, hogy az intézményes nevelés és oktatás több mint kétmillió gyerekkel, tanulóval és hallgatóval, 180 ezer pedagógussal, oktatóval és több mint 10 ezer intézménnyel a legna­gyobb nemzeti beruházás és szolgáltatás, mely szinte minden magyar állampolgár életét érinti, s amelynek fejlődése, fejlesztése elméleti megalapozást igényel. A neveléstudo­mány akadémiai bizottsága az elmúlt közel egy évtizedben legfontosabb feladatának a neveléstudomány új arculatának kialakítását és képviseletét tekintette. E lapokon igyek­szünk elemezni és bemutatni, hogy hol tart ma a hazai neveléstudomány.

Next