Magyar Pszichológiai Szemle 4. (1931)
1931 / 1-2. szám - EMLÉKBESZÉDEK - BENEDEK LÁSZLÓ: Emlékbeszéd Hajós Lajosról
Emlékbeszéd Hajós Lajosról 127 agyi elmekórtant és lélektanit. 217 éven át volt a MÁV-nak idegelmeorvosi tanácsadója, illetve főorvosa. Közhasznú munkásságának elismeréséül az Országos Közegészségügyi Tanács tagjává neveztetett ki. A világháború alatt a 16. sz. helyőrségi kórházat vezette. Fáradhatatlan és sikeres működéséért Őfelsége a Signum Laudissal tüntette ki. Egyik legjelentékenyebb munkája az ismert „Általános pszichopatológia“ (1902), amelyben a lelki élet működési zavarait, nem annyira mint elmekórtani tüneteket, hanem mint a lelki tartalmaknak és lefolyási módoknak sajátszerű modalitásait látszik elemzés alá venni. A munka nem akar, a klinikai cselekvés irányítója lenni és a gyakorlati pszichiáternek érdekeivel csak ritkán tart fenn kapcsolatot, így a degeneráció tanánál, továbbá a kórtani bevezető részben és „Az intellektuális élet, mint a szervi működések szubjektív visszhangja“ c. fejezetben, amelyben az érzékelés élettani feltételeiről és a tárgyi tudat meghamisításáról értekezik; itt többek között klinikai észleléseire és kísérleteinek sorozatára hivatkozik, amelyeket hisztériás egyéneknél Ranschburggal együtt eszközölt. A munkát nagy tartalmi gazdagságán kívül jellemzi helyenként a deszkriptív lélektani phänomenológiához való közeledés, a lelki élményeknek körülírásával, szemléletes megjelenítésével. Ebben a munkában módszertani szempontból is vizsgálja az introspektív önszemlélet értékét. Jellemzésében nem marad a lelki élet leabsztrahált töredékeinél, hanem oksági összefüggések megállapítására, már ekkor genetikai megértésre törekszik, mint ez különösen az „érzések synthetikus feldolgozása“ c. fejezetben kifejezésre jut. Minél kevésbbé veszi tekintetbe a klinikus igényeit, annál inkább igyekszik a pszichológiai megismerésnek hozzáférhető kórjelenségekhez elméletileg közelebb lépni és a tudományos problematikát önállóan továbbfejleszteni. Az érzéseknek lényegére vonatkozóan monisztikus, illetve (pszichofizikai értelemben) materialisztikus állásponton van. A „szubjektív érzés“ szerinte nem más, mint „ugyanazon folytonos változásokból álló élet, a lelki sphüra egyoldalú világításából nézve“. A jellemszerkezetnek belső és külső determináló tényezőit különböztetve meg, kiemeli a sorozatos, összefüggő cselekvések elemzésének fontosságát a karakterológiai kutatás nézőpontjából. Helyesnek kell vallanunk ezt az álláspontot, mert tényleg a lelki személynek struktúrális és fejlődési sajátszerűségei csak az élethez való beállítódottságban, a visszahatási módokban válnak megfoghatókká. Ebben a fejezetben célzást olvashatunk ki egyúttal a társadalomtudománynak és a lélektannak — bizonyos területeken meglevő —• probléma-közösségeiről. Nem egy mondatot még a mai modern karakterológia is magáénak vallhat; vonatkozik ez főleg a miliő-provokáció, illetve a környezet feltételezte átalakítás tényeire. A következő kijelentés pedig: „cselekvései által az egyén képessé válik arra, hogy bizonyos határok között maga válassza meg környezetét, egyes befolyásoknak exponálja