Magyar Pszichológiai Szemle 23. (1966)

1966 / 1-2. szám - KARDOS LAJOS–RÉNOCHE, IDA DE: A vesztibuláris apparátus szerepe az állat lokomotorius teljesítményeiben

szer egy az érzékleti mezőben adott közbülső ,,K,” célponthoz menjen. A ,,K1” pontba érve az érzékleti mező eltolódik, megjelenik benne egy újabb „állomás”, a ,,K2” pont — az állat megtanulja, hogy a „K1” pontról a ,,K2” ponthoz menjen, é. i. t. A teljesítmény redukálódik az odamenő cselekvések sorozatára, melyeknek célpontjai az eltolódó érzékleti mezőben egymásután megjelennek. Ilyen a tájékozódásunk pl. akkor, amikor hazulról hivatalunkba megyünk: a szobából először a hallba vezető ajtóhoz megyünk, kilépünk a hallba, meg­pillantjuk az előszobába vezető ajtót, odamegyünk, azon kilépve megpillant­juk a lépcsőházba vezető ajtót, ahhoz is odamegyünk, é. i. t. így tájékozódik a kísérleti állat abban a labirintusban, melyben útját külön jelzik (megvilágítással vagy akár sajtszaggal). Általában ez az, amit „Ariadne-fonal tájékozódás­nak” neveznek (Matthews, 1955). Lényege: az orientáció visszavezetése soroza­tos lokalizációkra az egymást átfedő érzékleti mezőkben. A terep nem mindig kedvez az ilyen tájékozódásnak; nincs mindig meg­különböztethető közbülső célpont az érzékleti mezőben, pl. az útvesztőben, ahol az útelágazástól balra és jobbra az állat ugyanazt látja, vagy az erdei állat­nál, amikor lakóhelyéről elindul és mindenfelé egyforma fás terepet lát. És ez az általánosabb eset. Ilyenkor két további lehetőség valósulhat meg. 2. A terep bejárásának eredményeként kialakul valamiféle emlékezeti mező. Az állat kiin­dulópontjából nem látja (és másféleképpen sem érzékeli) sem a célpontot sem a diszkriminábilis közbülső pontot, de emlékezeti kép formájában felidéződik egy nagyobb terep, benne a céltárggyal vagy a lokalizált közbülső állomásokkal. Az emlékezeti mező mintegy kiegészíti a pillanatnyi érzékleti mezőt — mintha az utóbbit lezáró felületek átlátszókká váltak volna. Az állat az emlékezeti mezőben bizonyos helyen megjelenő céltárgyhoz vagy közbülső pontok­hoz, pl. az útvesztő elágazási pontjaihoz vagy az erdei forráshoz, egyszerűen oda­megy, mintha látná azokat. Cselekvésének alapja ugyanaz a szenzomotoros koordináció, mint minden odamenő (adiens) viselkedésnél — csak az aktuálisan felidézett szenzoros folyamatokat mnémikusan felidézettek helyettesítik. 3. Az ingeregyütteshez, mely az állatot a kiindulóponton az „A” pontban éri — és az „A” pontban nyert érzékleti összképhez — a terep bejárásának eredményeként hozzákapcsolódik egy motorikus reakció, meghatározott irányú, éspedig a ,,B” irányába való lokomóció — tehát pl. fordulás az illető irányba és továbbmenés. Példáinkban: az erdei állatnál az érzékleti összképhez, mely lakóhelyéből kilépve fogadja, hozzákapcsolódik a vízforrás irányába való lokomóciós mozgás. Az útvesztőnél több ilyen kapcsolatnak kell kialakul­nia: minden egyes útelágazás érzékleti összképéhez meghatározott irányú (balra vagy jobbra való) fordulásnak és tovább menésnek kell hozzákapcsolód­nia. Többszörös kapcsolat kialakításának szükségessége előállhat az erdei állatnál is, ha pl. a forráshoz vezető úton egy szakadékot vagy gödröt kell meg­kerülnie: először a gödör szélére, a „kerülőpontra”, kell ráirányulnia, majd, amikor odaér, újabb meghatározott irányba kell továbbmennie. A tájékozódás ezúttal redukálódik sorozatos feltételes reakciókra; mindegyik végén megjelenik az új ingerszituáció (és érzékleti egész), melyhez a következő lokomóciós reak­ció kapcsolódik, é. i. t. A 3. alatti alakulást tételezik fel általában az S—R típusú viselkedéselmé­letek — ahogyan azokat Spence nevezi — Thorndike-RSI kezdve a klasszikus behavioristákon át HuLL-ig és SKiNNER-ig (Spence, 1951.). A 2. alatt leírt alakulás — bár általában más fogalmazásban — az S­OS típusú elméletekben dominál — elsősorban Tolman elgondolásaiban. Hogy a kétféle 2

Next