Magyar Pszichológiai Szemle 23. (1966)
1966 / 1-2. szám - KARDOS LAJOS–RÉNOCHE, IDA DE: A vesztibuláris apparátus szerepe az állat lokomotorius teljesítményeiben
szer egy az érzékleti mezőben adott közbülső ,,K,” célponthoz menjen. A ,,K1” pontba érve az érzékleti mező eltolódik, megjelenik benne egy újabb „állomás”, a ,,K2” pont — az állat megtanulja, hogy a „K1” pontról a ,,K2” ponthoz menjen, é. i. t. A teljesítmény redukálódik az odamenő cselekvések sorozatára, melyeknek célpontjai az eltolódó érzékleti mezőben egymásután megjelennek. Ilyen a tájékozódásunk pl. akkor, amikor hazulról hivatalunkba megyünk: a szobából először a hallba vezető ajtóhoz megyünk, kilépünk a hallba, megpillantjuk az előszobába vezető ajtót, odamegyünk, azon kilépve megpillantjuk a lépcsőházba vezető ajtót, ahhoz is odamegyünk, é. i. t. így tájékozódik a kísérleti állat abban a labirintusban, melyben útját külön jelzik (megvilágítással vagy akár sajtszaggal). Általában ez az, amit „Ariadne-fonal tájékozódásnak” neveznek (Matthews, 1955). Lényege: az orientáció visszavezetése sorozatos lokalizációkra az egymást átfedő érzékleti mezőkben. A terep nem mindig kedvez az ilyen tájékozódásnak; nincs mindig megkülönböztethető közbülső célpont az érzékleti mezőben, pl. az útvesztőben, ahol az útelágazástól balra és jobbra az állat ugyanazt látja, vagy az erdei állatnál, amikor lakóhelyéről elindul és mindenfelé egyforma fás terepet lát. És ez az általánosabb eset. Ilyenkor két további lehetőség valósulhat meg. 2. A terep bejárásának eredményeként kialakul valamiféle emlékezeti mező. Az állat kiindulópontjából nem látja (és másféleképpen sem érzékeli) sem a célpontot sem a diszkriminábilis közbülső pontot, de emlékezeti kép formájában felidéződik egy nagyobb terep, benne a céltárggyal vagy a lokalizált közbülső állomásokkal. Az emlékezeti mező mintegy kiegészíti a pillanatnyi érzékleti mezőt — mintha az utóbbit lezáró felületek átlátszókká váltak volna. Az állat az emlékezeti mezőben bizonyos helyen megjelenő céltárgyhoz vagy közbülső pontokhoz, pl. az útvesztő elágazási pontjaihoz vagy az erdei forráshoz, egyszerűen odamegy, mintha látná azokat. Cselekvésének alapja ugyanaz a szenzomotoros koordináció, mint minden odamenő (adiens) viselkedésnél — csak az aktuálisan felidézett szenzoros folyamatokat mnémikusan felidézettek helyettesítik. 3. Az ingeregyütteshez, mely az állatot a kiindulóponton az „A” pontban éri — és az „A” pontban nyert érzékleti összképhez — a terep bejárásának eredményeként hozzákapcsolódik egy motorikus reakció, meghatározott irányú, éspedig a ,,B” irányába való lokomóció — tehát pl. fordulás az illető irányba és továbbmenés. Példáinkban: az erdei állatnál az érzékleti összképhez, mely lakóhelyéből kilépve fogadja, hozzákapcsolódik a vízforrás irányába való lokomóciós mozgás. Az útvesztőnél több ilyen kapcsolatnak kell kialakulnia: minden egyes útelágazás érzékleti összképéhez meghatározott irányú (balra vagy jobbra való) fordulásnak és tovább menésnek kell hozzákapcsolódnia. Többszörös kapcsolat kialakításának szükségessége előállhat az erdei állatnál is, ha pl. a forráshoz vezető úton egy szakadékot vagy gödröt kell megkerülnie: először a gödör szélére, a „kerülőpontra”, kell ráirányulnia, majd, amikor odaér, újabb meghatározott irányba kell továbbmennie. A tájékozódás ezúttal redukálódik sorozatos feltételes reakciókra; mindegyik végén megjelenik az új ingerszituáció (és érzékleti egész), melyhez a következő lokomóciós reakció kapcsolódik, é. i. t. A 3. alatti alakulást tételezik fel általában az S—R típusú viselkedéselméletek — ahogyan azokat Spence nevezi — Thorndike-RSI kezdve a klasszikus behavioristákon át HuLL-ig és SKiNNER-ig (Spence, 1951.). A 2. alatt leírt alakulás — bár általában más fogalmazásban — az SOS típusú elméletekben dominál — elsősorban Tolman elgondolásaiban. Hogy a kétféle 2