Magyar Pszichológiai Szemle 23. (1966)
1966 / 1-2. szám - KARDOS LAJOS–RÉNOCHE, IDA DE: A vesztibuláris apparátus szerepe az állat lokomotorius teljesítményeiben
alakulás egymással összeférhet, és a valóságban az orientáció érdekében mind a kettő meg is valósul, a szerzők egyike más helyen megkísérelte bizonyítani (Kardos 1959) — éspedig olyan esettel kapcsolatban, amelyben a kettős orientációs mód érvényesülésének speciális akadályai vannak. A két utóbbi orientációs mód megvalósításában mindenesetre fontos szerepe van annak, hogy az állat saját mozgását érzékeli, illetve arról idegrendszeri jelzést (tulajdonképpen „viszszajelentést”) kap. Az emlékezeti mező kialakulásánál ez a szerep világos: az állat számára, minthogy kiindulópontjából semmiféle érzékével közvetlenül nem lokalizálhatja a céltárgyat (sem a végsőt: az ennivalót vagy a forrást, sem a közbülsőt, a legközelebbi útelágazást vagy a kerülőpontot), csak saját mozgásának iránya és terjedelme, mellyel a céltárgyhoz eljutott, jelezheti számára, hogy a céltárgyat az emlékezeti mező mely pontjára lokalizálja. A kiindulópont és a céltárgy közötti téri viszonyt csak az egyiktől a másikhoz vezető lokomóciós mozgás mutathatja. De minden jel szerint a másik lehetőség megvalósulásához is szükség van a saját mozgás érzékelésére — a következő okból: az állatnak a közbülső állomásokhoz (útelágazásokhoz, kerülőponthoz) megfelelő irányú lokomóciós mozgást kell kapcsolnia, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy meg tudja különböztetni az egyes állomásokat (ez az elmélet nem tételezi fel, hogy azokat az állat valamilyen emlékezeti mező különböző pontjaira lokalizálja) , de bőséges kísérleti bizonyíték van arra, hogy az állat különböző irányú „továbbmenéseket” tud kapcsolni a közbülső állomásokhoz akkor is, ha azok minden külső, exteroceptív érzék szempontjából egyenlők; diszkriminációjukat tehát csak az bizosíthatja, hogy az állat különböző irányú és terjedelmű mozgással jutott el hozzájuk — ahogy erre már a korai állatlélektani kísérletezők (Watson) rámutattak. Hogy ezt az elgondolást nem cáfolják sem az időlabirintussal végzett kísérletek (Hunter 1920), sem Honzik kísérletei az útlerövidítésekkel (Honzik 1933), azt a szerzők egyike más munkájában igyekezett bizonyítani (Kardos 1958). Csak megemlítjük, hogy az orientációnak van egy harmadik fokozata is: orientáció a nagy kiterjedésű térben — ahogyan az az állatok időszaki vándorlásában, valamint a hazatalálás különleges jelenségeiben megnyilvánul. Ez esetben az állat az ,,A” pontból olyan igen távoli ,,B” pontba jut el, ahol előzőleg esetleg sohasem volt, vagy visszajut az „A” pontba olyan ,,B” pontból, ahol ugyancsak soha nem volt előzőleg — ahova akkor került először (odavitték). Ennek a tájékozódásnak a feltételei egészen mások, mint az eddig felsoroltak. Mindenesetre az állat saját mozgásának érzékelése vagy idegrendszeri regisztrálása ennél az orientációnál, ahogyan a kísérleti kutatás eddig feltárta, nem játszhat fontos szerepet. Az állat saját mozgásának érzékelését tudvalévően megalapozhatja 1. a kinesztétikus érzék. Az állat a lokomóciós mozgás minden részletéről, az abban résztvevő izmok minden részműködéséről kinesztétikus visszajelentéseket kap. Ezek pontos jelzését adhatják az iránynak és a megtett útnak. 2. A mozgás érzékeléséhez hozzájárulnak bőringerek, melyek a lokomóciót végrehajtó végtagok mozgásánál szükségszerűen előállnak, pl. a végtag behajlításánál a bőr az egyik oldalon megfeszül, a másikon torlódik, ráncosodik. A tapintást érzékelő apparátust ilyenkor nagyjából ugyanolyan jellegű ingerek érik, mint a külvilágból jövő mechanikus ingerek. Bár ez az apparátus alapjában véve exteroceptív jellegű, ezúttal mégis mint proprioceptor működik. 3. A vesztibuláris mozgásérzék, mely minden fordulást, megindulást, gyorsulást, lelassulást !