Magyar Pszichológiai Szemle 42. (1985)
1985 / 6. szám - BÁRKÁN GYÖRGY: A pszichológia szerepe a századelő magyar társadalomtudományi megújulásában
irodalomtudomány, lélektan és szociológia egymáshoz való viszonyát, mindezek mögött pedig már körvonalazódik az alkotó — a forma, ill. struktúra — és a befogadó trichotómiája, amely majd végig vonul egész munkásságán. A sémában a lélektan szerepét így jellemzi. . . empirikusan is rá kell jönnöm, hogy vannak a jelenségeknek bizonyos viszonylatai, amik állandóan bizonyos érzésreakciókat, értékeléseket hoznak létre bennünk. Ezek a viszonylatok a formák. De a forma lelki valósága ennél sokkal több: a forma lelki aktivitás, és nemcsak a kész élményekkel áll szemben, mint kifejezésre jutásukat létrehozó és módosító valami, hanem magában az élményben is aktív szerep jut neki. Ahogy Michelangelóról szokták mondani, hogy szobrokat látott ki a sziklákból, úgy látnak ki (vagy látnak bele) tragédiákat, komédiákat, novellákat vagy más műfajokat költők az élet eseményeiből, élményeikből; lehetne mondani, minden élmény bizonyos fokig már sub specie formán van átélve, és az emlék, a megfigyelés, a konstruált pszichológia, egyszóval mindaz, ami közvetlen anyaga lesz az alkotásnak, még erősebben a formális lehetőségek és követelmények képére van alkotva. A formák, bizonyos formákkal együtt járó élet- és léleklátási posztulátumok a priorik lesznek így igen sokszor a költők életében élményeikkel szemben.” (50). Nem sokkal ezután A modern dráma történetében (51) azért választja éppen ezt a műfajt vizsgálódása tárgyául, mert a színházban az alkotó, a mű és a művész, majd a befogadó közvetlen lélektani egymásra hatását in statu nascendi érheti tetten. A színház ősi közvetlensége után az intézményesülés, az alkotó — mű — befogadó differenciálódása, eltávolodása-elidegenülése, végül a könyvdráma kialakulása az autentikus folyamatok elvonttá válását tükrözi vissza, de ugyanakkor a műben magát a szociológiai jelenséget társadalmi meghatározottságában követhetjük nyomon. A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika (52) neokantiánus szemléletének reális mozzanataként a pszichológia szerepének tárgyalásával, az élményvalóság átélésének elemzésével kezdi. Az alkotás lélektani folyamata a művész átélésekből fakadt látomásán alapul, amely azután a műalkotás szerkezetében objektiválódik. A struktúra egy inherens mozzanata és az átélések sorozatának egy bizonyos tartománya, ill. módja közti megfelelés válik az alkotás pszichológiájának alapjává, így a mű megalkotása szempontjából döntő jelentőségű lélektani folyamat vizsgálata csak rekonstrukció útján lehetséges, a specifikus mozzanatokat nem a kaotikus és véletlenszerű átélések rengetegéből, hanem a struktúra és a benne objektivált élmény közti megfeleltetés útján, a megfeleltetésből visszakövetkeztetve, posztkonstruktív úton ragadhatjuk meg. Ennek alapján kísérli meg Lukács a művészek tipizálását is, különös tekintettel a zseni és a dilettáns lélektanára. A pszichológiai folyamatokat az érzékszervek munkamegosztása alapján szerveződő egynemű közeg közvetíti, amely egy meghatározott érzékleti minőségben intenzifikálja és hordozza a művész látomását, s ugyanazt hasonló folyamattal váltja ki a befogadóból, így az élményvalósághoz valamennyi érték- 487 2*