Magyar Pszichológiai Szemle 42. (1985)
1985 / 6. szám - BÁRKÁN GYÖRGY: A pszichológia szerepe a századelő magyar társadalomtudományi megújulásában
szervével kötődő „egész ember” a koncentráció sajátos állapotában, a műalkotás közegének hatása alatt egyetlen érzékszervével idézi fel önmagában az alkotó üzenetét, s az élmény tartama alatt az „ember egészévé” alakul át. Végül Lukács A regény elméletében az autentikus lélek önkifejeződését a regényforma három nagy típusában — Cervantes, Dosztojevszkij és a skandináv regény — véli megvalósítani (53). Hasonlóképpen a lélek önmegvalósításából indul ki fiatalkori munkásságában Mannheim Károly (1893—1947) s ebből deriválja az objektív és a szubjektív kultúra fogalmát attól függő módon, hogy az alkotó a Werkben kifelé fordulva objektiválja-e önmagát, vagy kontemplatív módon, befelé fordulva reflektál-e saját lelki életére. A kultúra önkibontakozásának őskorában ember és műegységet alkotott, s csak később, az elidegenülés három egymást követő stádiumában differenciálódott egymástól. Először a lélek még az őslényekre irányul (vallás, mágikus világkép stb.), utána a formára, a matériára, mint az önmegvalósító megmunkálás tárgyára, s végül, a modern polgári társadalomban, az emberrel való kapcsolatából kiszakadva, a formára önmagában (pl. a barokk művészet). Azonban az embertől elszakadt — s mint a Gólem, önálló életre kelt — , objektivációkhoz való viszony, mint a Werk eredeti céljához képest inadekvát jellegű viszonyulás, éppen ebben az inadekvátságban, ember és mű elidegenülésének létezési módjában mégis megőrzi-megtartja (hogy ne mondjuk: megszüntetve-megőrzi) magát a kapcsolatot. Erre alapozhatjuk az elidegenülés megszüntetésének reményét — a Tóth Árpád költői látomásában megjelenő, „lélektől-lélekig” érzett távolság áthidalásának lehetőségét (57). Ha a Zalai-féle alternatív megismerési rendszerek logikájára támaszkodunk, s nem csupán az egyes területeket, hanem az összefüggések struktúráját tekintjük, azt látjuk, hogy „a történeti fejlődés folyamán ... a megoldási módok korlátolt számúak . . . úgy, hogy ... az ismeretelméleti megoldásoknak egy tipológiája szerkeszthető meg . . .” Az alternatív megismerési rendszerek meghatározottsága nem szükségképpen logikai, hanem a megismerő szubjektum „ontológiai státusától” függő módon lehet még ontológiai vagy pszichikai is. Az autentikus és az empirikus élet közti szakadékot, a megismerés „létbeágyazottságát” kutatva a kor filozófusai eljutottak egyén és társadalom egymáshoz való viszonyának általános problémáihoz, Lukács és Mannheim ugyanis átvette Simmeltől az objektiváció és a forma fogalmát, azonban hiába fejlesztették tovább, ha ugyanakkor elsiklottak a szocializáció kategóriája felett, holott — a később kidolgozott interiorizáció elvével együtt — éppen ez a két kategória az, amelyre alapozni lehet a kérdések megoldását. A teljesség kedvéért még említsük meg, hogy hasonló okokból vallott kudarcot a marxista Varga Jenő első nagyobb lélegzetű munkája (86), amely — a fiatal Marcuse első munkájára emlékeztető módon (59) — a fenomenológia, a voluntarisztikus akarat-, szándék- és cselekvésfilozófiát, ill. lélektant próbálta meg egyesíteni a marxizmussal.