Magyarságtudomány 3. (1943-1948)
1943-1948 / 1. szám - A magyarságtudomány problémája
A MAGYARSÁGTUDOMÁNY PROBLÉMÁJA 3 éső csökevényes marad, így jön létre egy réteg, mely azonfelül, hogy mint a földművesek általában, magát eltartja, még egy felette álló társadalmat is eltart és ezzel a felette álló társadalommal — a hatalmi alávetettség révén — szűk csatornákon keresztül, nehézkesen, hátrányos feltételek mellett közlekedik s csak a saját szűk, zárt közösségben mozog biztonságosan. Ennek a jobbágyi-paraszti fejlődésnek a tehertételei az európai társadalmi fejlődésben nyugatról keletre súlyosbodó mértékben érvényesültek. Nyugaton kezdettől fogva több kölcsönösségi elem, több kétoldalúság volt, s ezért is, meg más körülmények folytán a nyugateurópai parasztság végzetes megrekedés nélkül el tudott indulni egy olyan fejlődés útján, mely a parasztállapotból kifelé, a szabad földművelő polgárrá válás útjára vezet. Keleteurópában, Keletnémetországban, Lengyelországban, Oroszországban a paraszti alávetődésnek mind ridegebb, csaknem rabszolgai formái fejlődtek ki. Magyarország a kétféle fejlődés között, mely egyik oldalon aránylag sima polgárosodásba, másik oldalon forradalmi változásba torkollott, valahol középen rekedt: a jobbágy-paraszti helyzet maradt annyira zárt és alávetett, hogy zavartalan polgárosodás nem nőhetett ki belőle, de viszont volt annyira szabályozott, állandó, intézményes, hogy meg lehetett szokni s erkölcsül elvállalni. Mire a jobbágyság rajta kívül álló okok folytán megszűnik, addigra a parasztállapot zártsága, kötöttsége belsőleg teljesen megszilárdul. A közlekedési, települési hátrányok, az egymással és a felsőbbekkel való érintkezés kialakult konvencionális formái, a kultúrállapot zártsága, mind biztosítják azt, hogy ez a réteg magával a jobbágyfelszabadítással nem lép ki a társadalom többi részével szembeni jellegzetes szolgáló állapotából. Különbség csak annyi, hogy addig ez a helyzet felfelé külön is konkretizálódott egy-egy földesúrral szemben való szolgáló állapotban, akinek eltartásához a paraszt robottal, kilenceddel és más szolgáltatásokkal járult hozzá; most pedig a felső társadalommal, mint egésszel szemben került szolgáló állapotba és a hátrányos adózás, agrárolló, közlekedési hátrányok útján, s paraszti nehézkessége, gyámoltalansága és gyanakvása folytán adózik tovább a társadalom többi része számára. A kötöttségnek ezekben a helyzeteiben fejlődött ki az, amit parasztkultúrának nevezünk. A parasztkultúrát minden további nélkül azonosnak szokták venni a népkultúrával, holott ez az azonosság csak egy bizonyos területen van meg, melyet nagyon világosan körül kell határolni. A népi kultúrának általában s a paraszti népkultúrának is, közös kiindulási pontja az, hogy zárt és primitív közösségekben fejlődik ki. Az ilyen közösségek alkotásaira jellemző, amint azt Marót Károly és Ortutay Gyula e tárgyú munkáikban kimutatták, a nagyon erős közösségi megkötöttség, az egyéni alkotókedvnek a közösség által ismert és elfogadott formákhoz való igazodása, s így a lehetőségek szűkössége folytán páratlanul nagymértékű ökonómia, zártság, arányosság, kis lehetőségek között maximális szépség kihozására való képesség, leegyszerűsített harmónia. Hiányoznak belőlük a lázadásnak, az új keresésnek azok a mozgalmai, amik a magas kultúrát diszharmonikussá és ellentmondóvá, de ugyanakkor nagyobb és kiszámíthatatlanabb lehetőségek hordozójává teszik. Valahányszor a magas kultúrákat a túlkomplikálódás, az élettől és a természettől való elszakadás veszélye fenyegeti, mindig megindul benne egy törekvés az elvesztett egyszerűség megkeresése irányában, s ennek mértékét igen gyakran — bár egyáltalán nem kizárólag — a népi kultúra alkotásaiban fedezi fel. A parasztkultúrát azonban mindezeken a vonásokon, a páratlan ökonómián, lezárt harmónián, közösségi fegyelmen kívül még valami más is jellemzi, ami a zárt és primitív, de szabad népek népkultúrájától megkülönbözteti, s ez az, amit Erdei a parasztkultúra elemi voltának nevez, hogy t. i. a 1*