Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879)

Beck Károly: Visszaemlékezések Petőfi Sándorra

BECK KÁROLY : VISSZAEMLÉKEZÉSEK PETŐFI SÁNDORRA. 459 helyet, szemem könyhe borúit s önkénytelenül felkiáltok: mily gyönyörű látvány! Erős kopogtatás ébresztett föl álmodozásaimból. Bátran, minden elfogultság nélkül egy fiatal ember lépett be. Hom­loka magas, haja rendetlen volt, szemeiben költői tűz lobo­gott, arcának napóleoni színezete d­olerikus természetre utalt, nyitott bajusza dacos ajkai fölött a különben búsko­moly arcnak vállalkozó, csaknem merész kifejezést kölcsön­zött, kezei, melyek évek óta nem ismerhették az oltalmazó kecskebőrt, meglehetősen el voltak égve; testhez álló zsinó­­ros kabátot viselt, nyakát szabadon hagyta, inggallérja, mint a német tanulóknál szokás, erősen le volt hajtva, s gomb­lyukában, közel szívéhez a tavasz és szerelem igazi rend­jele , az ártatlan rózsabimbó díszelgett. — Ön nemde Petőfi Sándor, — szóltam örömmel eléje sietve, — egyéniségének rajza egészen az eredetiről van véve. — Üdvözlöm önt a haza földén. Annyi sok minden nyomja szívemet, miről bővebben óhajtanék önnel szólani; de miként értjük meg egymást legkönnyebben ! Az isten erről is gondoskodott s tolmácsra nem lesz szükségünk. Német társalgásom, mint hallja, darabos; de értek minden szót. Ön a magyarral van így. Beszéljünk tehát a mint tudunk, gyakran két nyelven is, a mint épen — — Valóban jó gondolat, egyik segít a másikon, s rá­­­gondolva a keresztény vallás tanára : És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vét­kezőknek, — dugjuk be fülünket, ha gonosz hibáink néha égbe kiáltanak. Bár adná az isten, hogy minden magyar és német így kötné meg a békét, melyre ép olyan szükség van, mint a mindennapi kenyérre. Pajkosan hunyorított szemével s egy, már meggyujtott szivart vevén elő zsebéből, kérdezé : Megengedi ? — Tessék talán ezen külföldieket megízlelni! Szivarjaim felé pillantott s gyöngén elpirulva, így szólt:

Next