Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 2. (1884)
1884 / 39. szám - Telegdi László: Petőfiről és az 1848 előtti irodalmi tényezőkről
K08ZORO nagy ur, mert nem restelt velök karonfogva járkálni a városban fel s alá. (Ily alkalommal egy ízben a girbegurba utcai járda paljón úgy megbotlott, hogy hasra esett s jól megütötte magát.) Jó ideig némán hallgatta Petőfi a magasztalásokat, mig elvégre türelmét veszítve felugrott székéről s odakiáltott a magasztaló uraknak : Ugyan mit tudnak az urak az ilyen. . . emberen magasztalni, . . . hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaárúló volt.« E szavak hallatára az asztalt környező nemes urak Petőfihez rohantak s ráriyalkodtak: Kicsoda az az ur, hogy .... igy mer beszólni ? — Petőfi Sándor az urak szolgálatára kiáltott oda Petőfi és billiárd-gombos nádpálcája épen kezénél lévén, annak gombos végével nagyot ütött az asztalra. A nemes urak a »Petőfi« név hallattára hátat fordítottak neki; csak azt motyogta nehány ur, hogy sértő szavait tudtára adják Lajos grófnak. Petőfit aznap nem tudtuk rá beszélni, hogy ott hagyja a kortes-tanyát »Majd bizony azt higyjék felőlem, hogy félek tőlök .« vala a Petőfi makacs replikája. Másnap aztán rávettük az elköltözésre. Az instelláció, a megyeházánál szept. 7-én délelőtt 9 óra után vette kezdetét. Szerdahelyi, mint alispán már több év óta állt a megye élén, s népszerűséget tudott kivívni, mert valódi administrativ kapacitás volt. Hatalmával pontos hivatalnokként járt el, az ügyes-bajos emberekkel okosan bánt s részrehajlatlanul végezte a teendőket. Kineveztetését a megyei pártok annál inkább megnyugvással fogadták, mivel már három év óta kellett várakozni a tisztújítás után. Az új megyeház akkor még nem volt készen s a közgyűléseket az udvar belső részén lévő földszinti épületben, ideiglenesen alkalmazott terem-forma helyiségben tartották. Ez a hely az előtt istálló volt. Én és Petőfi a jegyzők mögött foglaltattunk helyet. Az instelláció, — a feladat hagyományaiból kifolyólag, — beköszöntő, üdvözlő, kölcsönösen bókoló és nagyított dicsőitgeté- seket özönlő szónoklatváltásból állván, Petőfi türelmetlen hallgatója volt azoknak, s elfojtott méreggel megragadván kezemet, s csakhamar rám mordult: »Jer, menjünk innen !« Egy ülőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam ! szólt hozzám, mikor az udvar közepére kiértünk . . . Ekkor felrajzott viharos gondolatait és érzéseit örökité meg azon versében, melynek címe: Nagy - Károlyban. Szept. 7.1846. Hát e falak közt hangozának, Nagy szavaid óh Kölcsey ! Ti emberek, nem féltek épen E helyet ily nagy mértékben Megszentségteleniteni ? Mily szolgaság, milyen hízelgés ! Mindig tovább mennek, tovább, S ki legszebben hizelg, az boldog! Ha már kutyákká aljasodtok : Miért nem jártok négykézláb ! Isten, külde heleta -népre Földed legszörnyübb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába. Kezére bilincset, nyakába jármot, hátára kancsukát!. . . Petőfi egészen megkönnyebedett, midőn a megyeháza mögöttünk maradt. Minthogy minden ismerősünk a gyűlésben volt, tétovázva azt kérdezte tőlem: »Hova menjünk ?» — Menjünk a várkertbe. Ott igen szépek az óriási üvegház délszaki növényei!.. . — Én oda nem megyek! — viszonzá Petőfi. — Két évvel ezelőtt Károlyi Györgyné és Batthyányi Lajosné laktak ott egész nyáron át. Hozzájuk te szép verset írtál. — Az akkor volt! . . . most nem tenném meg! — szólt Petőfi. — Te írtad akkor róluk : »Mit tetteik rég fenszóval beszélnek : Hogy ők a honnak hű leányai!« (E sorok »Batthyány és Károlyi grófnők« című verséből valók, melyet 1844- ben irt.) Csakugyan a várkertben sétáltunk s itt sorra néztük a melegházi növényeket. Azután a park árnyas fái közt bolyongtunk sok ideig ; majd leülvén, Petőfi nógatásomra elszavalta »Az őrült« s »A bilincs« című költeményeit. Petőfi szavalása nem volt színészies, 619