Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 5. (1938-1939)

1939 / 3. szám - Czóbal Minka: Bajza-utca 21. (Visszaemlékezés)

egy percig se hagyta el. Tulipános életerejével szemben megkapó ellentét, egy halvány, régi mozaikokra emlékeztető alak. Egyenes támlájú karosszékben, byzanci merevséggel ül a századvég leg­mozgékonyabb szelleme, a­kit Mednyánszky László „gőzpóknak“ nevezett el — a társaság lelki motora a korán elhunyt fiatal író. Justh Zsigmond vékony kezei a szék párnás karján nyugosznak, míg érdekes aszkétaprofilja feltett hullámos aranyszőke haja, mintha aureolát képezne. Az ő suggestív ereje vonzott és vitt ma­gával, azt a meleg barátsághullámot is ő árasztotta közénk, mely minden történetesen egymás mellé került szomszéd körül a gon­dolatok és rok­onszenv láncát fűzte. Ő így vélte a kultúrát álta­lában, s a magyar kultúrát különösen a legjobban szolgálni. Bizton el is találta a legjobb módszert, csak egyet felejtett el: összetartó konstruktív erejét valamely utódjára hagyományozni. Avagy a későbbi acél­világ salétromos gőzének ő se tudott volna ellentállni? De most köztünk volt. Szerettük egymást, mert­ Justh Zsigmond így akarta. Szellemesek voltunk, mert Justh Zsigmond így kívánta. Mint csillaghat­­­ásos nyári éjjel, röpködtek a szellem­sziporkák a műterem félhomályában. Tartalmatlan bolygó tüzek. De néha egy vakító, színes fényben tündöklő gondolat-meteor is megjelent a csekélyebb lángok között, melyeknek súlyos magva későbbi időkre is felmaradt, így Czóbel István, majdnem látnok­szerű előadása a jövőről. Sajnos, minden beteljesedett. Aztán csendesebbek, álmodozóbbak lettünk. A lámpákat is behozták. Fesztyné indítványozta: „menjünk fel a papához, ő már vár“. Mondhatom elfogult voltam: én, a kezdő verselő, korunk legnagyobb regényíróját megközelíteni. Nem tudom, hogy jutot­tunk fel Jókai szobájába, de egyszerre előtte álltam, egy szelíd szavú, szelíd szemű öreg úr előtt. Háziköntösben volt, házisapka fején. Kedvesen, barátságosan fogadott, mint valami jó nagy­bácsi, ki először látja gyermekkorában jól ismert, de azóta fel­nőtt húgát, s némi érdeklődéssel nézi, hogy mivé fejlődött? Hogy semmi súly ne vegyüljön találkozásunkba, kézen fogott, s megmutatta legnagyobb büszkeségét, szép kagylógyűj­­teményét. Örült, ha egyik-másikat megismertem, s megtudtam nevezni. •1149

Next