Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 5. (1938-1939)

1939 / 4. szám - Raffay Sándor: Petőfi szobránál (Ünnepi beszéd)

PETŐFI SZOBRÁNÁL ÍRTA: RAFFAY SÁNDOR Az­ aszódi iskola szobrot emelt legnagyobb fiának. A szobor embert, ábrázol, de lángészt örökít. Embert és lángészt, aki e nemzetnek örök büszkesége, de értéke és kincse az egész világnak. Halandónak született, de csodálatosan ragyogó lelke őt a múlan­dóság korlátai közül az örök megmaradás szintjére emelte. Míg e földön járt, korának lelkét hordozta és szólaltatta meg, mióta e földről eltávozott, örök érzések és igazságok képviselőjeként áll előttünk. Petőfi Sándor szobrához gyülekeztünk. Petőfi emlékezetét glória lengi körül, mert nemzetének dicsősége volt, míg élt, nem­zetének dicsősége marad, míg e nemzet él. S mikor most e még lepellel takart szobor előtt megállok, azzal a kérdéssel foglalkozik a lelkem: miért és kinek állítottuk mi ezt­ a szobrot? Petőfinek vagy magunknak? A múltnak vagy a jelennek és a jövőnek? E kérdésre talán az volna a legegyszerűbb válasz: az aszódi evangélikus iskola akarta e szoborral az egykori aszódi diákot megörökíteni. Azt az egykori diákot, aki az iskola falai közül vi­­lágnagysá­ggá nőtt. Akinek lelke itt csiszolódott ragyogóvá, hogy mint az üveghasáb az égi nap sugarát, úgy szórja szét e nemzet fiainak lelkébe ezernyi színes fénykévébe törve a hazaszeretetnek és az ősi dicsőségnek, a nemzeti öntudatnak és a magyar érzésnek nemzedékeket nevelő szent eszményeit. Az emberi nagyság alapköveit mindig az Isten ajándékozó kegyelme rakja le az emberek lelkébe. Ezeken az alapköveken a család, az iskola és az élet építi fel az épületet, mely az éltető léleknek otthona. Az aszódi evangélikus gimnázium méltán büszke Az aszódi Petőfi-szobor leleplezésén, 1939 május 21-én elmondott beszéd. * 193­­8

Next