Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 9. (1942-1943)
1942 / 1. szám - A PETŐFI TÁRSASÁG ÉLETE
Megénekli a Margitszigetet: « Látod angyalom a Dunát S a szigetet közepén? Ide ,szívembe képedet Akként foglalom én.» Meglesi a budai hegyek arany alkonyatát, agoly a lemenő nap arany vére Violaszín hegyek tetejére. Még messzebb van tőlem, kit szeretek, Mint azok a violaszín hegyek.» S újra és újra visszatér a Dunához, az áradó Dunához, mikor szerelmes: «Teli van a Duna, Tán még ki is szalad, Szívembe is alig Fér meg az indulat.» A borongó Dunához, mikor aggodalmas: «Csak annyi az élet, mint a futó felhőnek Árnya a folyón .. .» s a napsugaras Dunához, amikor boldog: «Lenn a Dunában a nap képe Reszket a folyó örömébe. Ringatja a napot csendesen, Épen mint én téged, kedvesem.» * A pest-budai csudálatos dunai panoráma ezer színét, fényét így éli át meg át, így olvasztja lelkébe a költő. A természet kincsei itt is az övéi — a város kövei idegenek maradnak hozzá: «Ott alant, alant a mélyben, A kék messzeség ködében, Ott a város .. . csak úgy rémlik.» írja a Zugligetből, mintha menekülni akart volna a kőrengetegből. Ezt az érzést nyíltan be is vallja Várady Antalhoz Dömsödről írt verses levelében. *Beteg Valék én ott tanálatok, A pesti utcák holt hideg kövén.» Ugyanez csendült ki egy Szalkszentmártonban fogant versének kezdő sorából: «Feledni kezdem Festet és zaját.» s ezt zakatolja, zörgi tulajdonképpen a Négy ökrös szekér is: «Nem Pesten történt, amit hallotok, Ott ily regényes dolgok nem történnek.» * A bánat köde néha-néha felszakad , a költő kamaszos pajzánsággal gúnyolja a várost és a városiakat: «Hiába dicséritek A szép természetet, Az tart legföljebb veletek, Ki rossz gombát evett, Szegény-szegény falusiak! S kisvárosbeliek! Mi élünk csak valódilag, Mi boldog ypestiek! Lakásunk fényes palota, Mindent találni benn, Mit mesterség adhata, Hogy legyen kényelem.» Kifigurázza az utcai sokadalmat, a zajt, a tolongást s nyárspolgáriságot. ›S aztán itt minden olyan érdekes A szív örömében csak úgy repes A vargainasok pofozkodása, A bérkocsiknak ember gázolása, A zsebmetszők, a pörölő kofák Az embert mind igen mulattatják. S azt kell meglátni, hogyha szép időben Sétára kél a tarkabarka nőnem. Mi szépek ők, mi szépek, teringette, Elől kifestve és hátul kitömve. Hát ahol a dicső arszlánok járnak! Azt nevezem aztán baromvásárnak.» A csipkelődő gúnyból még a falusiaknak is kijut, amikor a kedves vendégek estre készülődnek: «Oh ez az ostoba falusi nép, írják, hogy feljönnek Pestre, szép , meglátogatnak, még szebb, jöjjetek, Hanem meg is szököm előletek!» Pest csodáit bemutató idegenvezetésre hogyan is vállalkoznék a költő: «Pompás mulatság lenne, képzelem Bejárnák Tolnát, Baranyát velem, Vezetném őket, mint nyájt a szamár, Jaj, ha tudnák, hogy várom őket már!» * A szabadságharc lázas napjai feledtették a bánatot, túldübörögték a boldogságéit s elnémították a pajkos tréfát. A költő sem békétlenkedik már a városi élet miatt s nem szólaltatja meg 47.