A Petőfi Társaság Lapja, 1878. július-december (4. kötet, 1-25. szám)
1878-07-07 / 1. szám
IV. kötet. BUDAPEST, 1878. julius 7. 1. szám. A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. A MADARAK. Madarak a fán: »Mily boldogok vagyunk a levegőben! Ég napját látjuk kelve, s lemenőben. Miénk a távolság, az erdő s fény; Pihenhetünk a gúlák tetején. Miénk a tenger fényes szép tükrében Vándor csoportunk látszik fönn a jégben ; S ha megpihenénk dús völgy árnyiban : Gyümölcse, magja mindég annyi van ! S kínál bennünket mindennek javával, A gyöngyöző forrás kristály habjával, Oly édes, mit önkényt választhatunk ; Szabadság! kell e többet mondanunk?! Szabadságról oly bűvös, óh a dal, Oly messze hat zengő hullámival! S te mégis rács közt, békén hallgatod ; Rabságban töltesz éjt, s fényes napot; Te gyáva! kit fel nem költ ösztönöd, Hogy összetörnéd gyarló börtönöd !« Madár a kalitkában: »Ne bántsatok — hisz’ gyötrő végzetem ! Ligetről, óh ne szóljatok nekem ! Hisz itt e lombok börtönöm felett Bút intenek felém vigasz helyett, S ha szellő ér, a hegycsoport felől: Azt gondolom, honvágyam óh megöl! S midőn ti jöttök fürge szárnyakon : Csicsergéstek merengve hallgatom, S ha szivem jajta daltokba kiált: Nem értitek a rab madár szavát ? S arany magot, ha nyújtanak nekem : Azt gondoljátok, én szerethetem ? S ezért viselném én e helyzetet, A mely aláz, s porig sújt engemet ? ! Oh! szálljatok csak, és ki megfigyel : Szavam megértve fogja hinni el, Hogy szivem reszket, szárnyam megfeszül Az ösztönt érzem, s az erőt belül: Hogy szállni tudnék óh ! magasra én Meg sem pihenve gúlák tetején, Sőt meg sem állnék, mig e fellegen Által nem törtem büszkén, fényesen ! De jaj — óh jaj! a kényszer kötve köt Nem érhetek sem felhőt, sem rögöt; Ég s föld között lebegve szüntelen Rács börtönömben kínom végtelen ! A napfényt látom, nem szállhatva fel A föld virágit, nem érhetve el; A dalt hallom bár, nem felelhetek, Rám sem hallgatnak, meg sem értenek ! A kényszer — óh ez zsarnok hatalom! Elismerem, mert nem tagadhatom; Hisz’ látom itt az emberek között Hogy hányat, és miként lenyűgözött! Mint sintenek nagy népek, s egyesek, mint a kényszer játszik ő velek ! S hány megtörik, bár tudna szállni fel Még jobban, mint ki ottan fényre lel ! De nem tehetnek semmit, mert e rém: A kényszer gyötri végig életén. És hány alakban jó kisérteni! Alig ismerni fel, hogy ő ki, mi ? ! Zsarnok, véletlen, sors, körülmény, gát, Vagy kötelesség —s fűzi fonalát; Mig gúzsba kötve, mint legyét a pók : Örömmel nézi mint nyögnek a jók! Óh , engem is e háló szála ért, El ne ítéljetek hát semmiért, Én gyönge lény hogy menekülhetek Ha nyűgét érzik ők, az emberek?! Ők a természet büszke művei! Miként tudhassak hát én küzdeni ? A megadás csupán csak fegyerem, De megnyugodni ? — Megnyugodni nem ! Csak tűrni bírok, mig eljő a vég ; S azt mondja végzetem: »Pihenj — elég!« * És ime a madárcsoport Fa zöld lombjában táncra kel, Nem érti rabmadár szavát Csicsergve gúnyol, énekel ! Óh a könnyelmű vig tömeg: A szenvedőt nem érti meg; ítél, ítél, és elitél ; Aztán — megint másról beszél! A nap leszállt, az éj beállt, Elnémítva a tömeget , Mindenki nyugalomra tért, Ki küzdve egy egy jó helyet. A rab-madár soká mereng, Mig helyre állt a néma csend, S fejét szárnyába dugja el, Talán hogy könyét rejtse el?! MAJTHÉNYI FLÓRA. A TAKÁCS GÁBOR UR HÁZASSÁGA. Elbeszélés. I. — Janka kisasszony ! Édes Janka kisasszony ! Bocsássa meg vakmerőségemet . . . Igazán nem tudom, hogyan is bátorkodtam . . . De mikor kegyed mindig oly jó volt hozzám , én az én oktalan eszemmel azt hittem, hogy . . . Ne nehezteljen,, édes Janka kisasszony, többé nem fogom előhozni . . . nem, soha sem . . . ámbár úgy érzem.