Pszichológia 17. (1997)
1997 / 3. szám - MÚLTUNK - VÁRINÉ SZILÁGYI IBOLYA: Szakmai önarckép és személyes szakmakép
egyik legkiválóbb művelője, Kurt Danziger (1994). Vele együtt távolról sem gondolom, hogy pusztán szubjektív érdeklődés váltja ki ezeket a tárgy- vagy téma-konstruálásokat, hiszen adott társadalmi-történelmi helyzet érzékenyíti, hangolja rá a vizsgálódókat egy-egy témaszelet adott elméleti szinten, a rendelkezésre álló módszerekkel történő kutatására. A 70-es években ilyen téma volt a szubjektum aktivitása az észlelésben, az információfeldolgozásban, sőt a szocializáció folyamatában. Noha ennek megvilágításában a Vigotszkiji-iskolának kétségtelen érdemei voltak és lehettek, mégis inkább Neisser neve kapcsolódott össze a témával, mert jól sikerült könyve a 70-es évek végén hozzáférhetőbb volt. Eljutottam odáig, hogy hogyan alakulhatnak ki pszichológiai témák. De hogyan alakulhat ki a pszichológus? 2. MITŐL PSZICHOLÓGUS A PSZICHOLÓGUS? VANNAK-E A PSZICHOLÓGUSRA JELLEMZŐ SZEMÉLYISÉGJEGYEK? Biztos, hogy a pszichológus minőségét, kritériumát nem elsősorban a pszichológusi diploma vagy munkakör határozza meg, ezek csupán e minőség lehetőségét teremtik meg. Azt hiszem, valóban léteznek olyan személyiségjegyek, amelyek jellemzik a pszichológust (legalábbis ideális esetben kell hogy jellemezzék), de ezeket máshol érzékelem, mint sokan mások. Sokak szerint a pszichológus megkülönböztető jegye határozottsága, emberismerete, önérvényesítési kétsége, meggyőző ereje. De hiszen ezek a tulajdonságok bármely értelmiségi szakma gyakorlásához szükségesek, sőt továbbmenve: egy szélhámos esetében is nélkülözhetetlen kvalitások! A pszichológus szerintem az ember megismerése iránti rendkívül intenzív belső vággyal és elkötelezettséggel kezdődik. Azzal, hogy mérhetetlenül érdekelték az olyan kérdések, mint pl. mitől olyan az ember, amilyen és megismerhető-e, hogy valójában milyen? Hogyan alakulnak ki és mikor működnek az ember pszichikus képességei? Mitől olyan a másik ember vagy embercsoport, amilyennek az adott élethelyzetben látszik s vajon valóban olyan-e, amilyennek látszik? Miért látják azonos biológiai és társadalmi státuszú emberek hasonló vagy épp homlokegyenest eltérő módon azt a világot, amelyben a pszichológus velük találkozik és ebből a helyzetelemzésből hogyan és merre vezet tovább az útjuk, milyen beállítódások, döntések és tettek várhatók tőlük, és ezek változtathatók, fejleszthetők-e? Ennek az átlagosnál sokkal intenzívebb, szenvedélyesebb, csillapíthatatlan megismerési vágynak a kielégítéséhez a pszichológus természetesen sokféle eszközt felhasználhat — a laboratóriumi kísérletezés módszereitől kezdve a lassan már mindenkit elöntő teszteken át a kérdőíves felméréseken, az analitikus elemzéseken, a matematikai feldolgozásokon keresztül a hipnózisig jóformán mindent —, de pszichológusnak csak akkor tekintheti magát, ha minden ’művi’ munkája, kitérője, technikája mellett meg tudta, ül. meg tudja őrizni magában az eredendő kíváncsiságot az iránt, hogy milyen és hogyan működik az ember. Ebbe az érdeklődésbe természetesen a pszichikus funkciók, struktúrák, teljesítmények egymáshoz, az agyi biokémiai és neurológiai folyamatokhoz, valamint a társas viselkedés bioszociális és kulturális meghatározóihoz viszonyított vizsgálata éppúgy beletartozik, mint a vizsgált egyének, az