Pszichológia 20. (2000)
2000 / 4. szám - TANULMÁNYOK - LÁSZLÓ JÁNOS - EHMANN BEA - PÉLEY BERNADETTE - PÓLYA TIBOR: A narratív pszichológiai tartalomelemzés: elméleti alapvetés és első eredmények
ben a gondolkodás elbeszélő módja „világiasabb”, emberi vagy humán jellegű szándékokat és tetteket, az ezekkel kapcsolatos történéseket és következményeket vizsgálja. Az életszerűséggel igazolja magát, és nem az igazság, hanem az élethűség kialakítására törekszik. Bruner (1986) megismerés-elméletét, melyet a szerző kiterjesztett a lehetséges világok és az én elemzésére, tekintjük az első megformált narratív pszichológiai elméletnek. Valamirevaló pszichológiai elmélet nem nélkülözheti a módszertant, azokat az explicit és ellenőrizhető eljárásokat, melyek segítségével az elmélettel összefüggő empirikus adatok előállíthatókká, az elmélet keretében értelmezhetőkké válnak. A narratív pszichológia nem önálló elmélet, hanem a pszichológiai jelenségek olyan megközelítésmódja, amely az elbeszélést a jelenség szubsztanciális mozzanatának tartja, és a narratívum tulajdonságait a jelenség megismerésének és elméleti általánosításának a középpontjába állítja. Ebben az értelemben beszélhetünk a gondolkodás, az érzelmek, az emlékezet narratív elméleteiről, narratív személyiségfejlődési vagy identitás elméletekről, a szociális jelentésalkotás narratív elméleteiről stb. A jelen tanulmányban kifejtett narratív pszichológiai tartalomelemzés ezt a típusú elméletképzést szolgálja. A narratív megközelítés tehát egyfajta pszichológiai metaelmélet. A posztmodern filozófiának a megismerésben az értelmezést és a szociális konstrukciót (és dekonstrukciót) hangsúlyozó törekvései nyomán hasonló narratív metaelméletek más tudományokban is felléptek, elegendő itt Hayden White (1973) „metatörténelmére” vagy Robinson (1980) „metanéprajzára” utalni, amelyek az adott tudományterület jelenségvilágát esszencialista módon, objektív és stabil adottságként kezelő felfogások megkérdőjelezésére és meghaladására törekedtek. Ezek a tudományos metaelméletek ugyanakkor osztoznak a narratív pszichológiai megközelítéssel abban, hogy elutasítják a posztmodern filozófiai elméletek ama változatait, amelyek - nem egyszer a narratív metafora túlhajtása révén - a lehetséges világok relativizálásával tudomány és common sense közé egyenlőségjelet tesznek, vagyis magának a tudománynak a sajátszerűségét tagadják (pl. Shotter, 1993), a pszichológiára vonatkozóan pedig lemondanak a lelki jelenségekről, és a pszichológiai kérdésekre a választ a szövegértelmezésekben keresik (Ricoeur, diskurzus elemzés). A narratív megközelítés a pszichológiában éppenséggel a reprezentáció, ha úgy tetszik, a „világ - és én-teremtés” módjainak tudományos feltárására törekszik. Mint Moscovici (1988. 231. o.) írja: „Ebben a folyamatban nincs semmi tetszőleges, mivel a gondolkodás, a nyelv és a társadalmi élet szabályai valamennyien együttműködnek a lehetőségek behatárolásában. Ezért van az, hogy a konstrukció fogalma, mihelyst trivializálják, vagyis az emberek közötti társalgás és konszenzus egyszerű termékének tekintik, elveszíti világos emancipatórikus jellegét. Ha arról van szó, hogy minden lehetséges, akkor a konstruálás aktusa nem annyira a valóság kreatív szabadsága, mintsem e szabadság feltételeiről szőtt illúzió.” A narratívumok mint az emberek közötti érintkezés legkülönbözőbb metszeteiben természetes módon megjelenő reprezentációs formák, belső szerveződésük, vala-