Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)

1861-09-12 / 45. szám

terjeszszük is ki a szerkesztő közönyösségé­nek jogosultságát, egészen szó nélkül lehes­sen hagyni. Kivált kritikai lap szerkesztője egy pillanatig sem szerkeszthet anélkül, hogy e kérdésekről határozott véleménye ne le­gyen, s ha lapjában foly a vita e kérdések felett, kötelessége megjegyezni, ha nem töb­bet, legalább annyit : mi nem elegyedve e kérdések elméleti és részletes vitatásába, ez meg amaz okból ily meg ily gyakorlatot alapítottunk meg, melytől ezután sincs szán­dékunk eltérni. A Figyelő nyilatkozott is, bővebben mint a­hogy én kívántam, mi na­gyon szükséges volt, mert most már mind a közönség, mind az írók tisztában lehetnek ál­­láspontja iránt. Vádam természetesen ele­nyészett. A szerkesztő folyvást tiltakozik ugyan, hogy nyilatkozatát nem értem teszi, hanem kevésbbé figyelmes vagy botrányke­reső olvasóiért, visszautasítja elméletem egy részét, sőt a gyöngédség némi erős iróniá­jával fel se teszi rólam, hogy mindazt köve­teljem, a­mit csakugyan követelek. E tilta­kozás és viszszautasításban mennyiben van igaza és mennyiben nincs, czikkem folytán már megjegyeztem, most még hozzáadok valamit. E lapok tisztelt szerkesztője nem ismeri el azon kötelezettséget, hogy a lapnak, az eltérő nézetekre nézve, minden speciális esetben nyilatkozni kelljen. Ha így teszszü­k fel a kérdést sem igent, sem nemet nem le­­het felelni. Minden attól függ, mi az a spe­ciális eset, minő állást foglal el a lap, sőt némikép még attól is, vajon encyclopaediai lap e, vagy szépirodalmi, vagy tisztán kriti­kai. Azt hiszem, jobb úgy tenni fel a kér­dést, a­mint én tettem : gondoskodjék a szerkesztő, hogy lapjának iránya, elve, szó­val mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet ne szenvedjen. Azt előbbi czikkem­­ben sem állítom, hogy csak a jegyzet, nyílt kérdésnek hagyás, tüzetes c­áfolat az egye­düli eszközök erre megmondottam, hogy ezer módja van annak, hogy az ellenkező vélemények közlése mellett meg lehet őriz­ni a lap irányának egységét egész a részle­tekig, e módszerben is bizonyos elvet, rend­szert követve. A szerkesztő nemcsak elis­meri ezt, hanem még részletezi is, miért­­csak köszönettel tartozom, de épen ezért n­em minden speciális eset kérdését kényte­len vagyok igen bő köpenynek nyilatkoztat­ni, nem ugyan e lapok szerkesztőjére, mert az ő gyakorlata jobb elméleténél, hanem másokra nézve. Hasonlót mondhatni a szer­kesztő e következő megjegyzésére is: „Vagy a jelen és jövőbeli olvasóközönség (értem nem a gondolatlanul olvasó nagyot, hanem a gondolkozó, vizsgálódó kicsinyt) ítéletére nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő a tárgyról utoljára mond, s ne az, mit az illető czikk vagy vitás per folytán magának képzett, és szükséges e, hogy mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem mint biró, csupán egy harmadik fél, mely kell nem kell, ott lábatlankodik mindenütt?“ Ez is igen bő köpeny, oly bő, hogy egy kissé szorítva alája tér Eszter szerzőjének elvből elvtelen lapja is. Aztán azt az örökös, kell nem kell, lábatlankodást, én sem nem óhajtom, sem kényszerűségét nem értem, még oly lapnál sem, melynek dolgozótársai közt olyanok is vannak, kik csak szükségtől valók. Czikkemből tisztán kivehető az, hogy a csekély árnyalatokra, apró részletekre nem helyezek semmi súlyt, hogy a czikkek hiányaiért nem teszem fele­lőssé a szerkesztőt, s csak a lap iránya szí­nezete fentartását követelem, s csak azon jog és szabatosság nélküli értelmezés ellen tiltakozom, melyet Szász Károly az elvről, mértékről és alkalmazásukról, valamint az árnyalatokról is, jónak látott felállítani Egyébiránt a szerkesztő önmagával jön el­lenkezésbe, midőn sokat bízván a figyelmes olvasó ítéletére, a fenforgó ügyben mégis csak nem figyelmes olvasóiért tesz nyilatko­zatot. Talán itt is lehetett volna valamit bízni ama kisebb olvasó közönség belátásá­ra. Ki tudja, hogy ily eset még hányszor jö­het elő, de különben is amaz indok nem nagy értékű. Tökéletes igaz, hogy sem a kritikus, sem a szerkesztő, sőt még a közönség sem oly biró, ki döntő ítéletet mond s mindenik csak al- vagy felpörös. A tudomány és iro­dalom kérdéseiben s még sok másban is az egyedüli biró az idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen, szükséges, hogy benne, érte, vele vizsgálódjunk. Ítéljünk, küzdjünk, hogy a­kiket ugyan egy szellem lelkesít egyesüljenek, s vállvetve, sokszorozott erő­vel, erejükhöz képest sok oldalról támogas

Next