Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-09-12 / 45. szám
terjeszszük is ki a szerkesztő közönyösségének jogosultságát, egészen szó nélkül lehessen hagyni. Kivált kritikai lap szerkesztője egy pillanatig sem szerkeszthet anélkül, hogy e kérdésekről határozott véleménye ne legyen, s ha lapjában foly a vita e kérdések felett, kötelessége megjegyezni, ha nem többet, legalább annyit : mi nem elegyedve e kérdések elméleti és részletes vitatásába, ez meg amaz okból ily meg ily gyakorlatot alapítottunk meg, melytől ezután sincs szándékunk eltérni. A Figyelő nyilatkozott is, bővebben mint ahogy én kívántam, mi nagyon szükséges volt, mert most már mind a közönség, mind az írók tisztában lehetnek álláspontja iránt. Vádam természetesen elenyészett. A szerkesztő folyvást tiltakozik ugyan, hogy nyilatkozatát nem értem teszi, hanem kevésbbé figyelmes vagy botránykereső olvasóiért, visszautasítja elméletem egy részét, sőt a gyöngédség némi erős iróniájával fel se teszi rólam, hogy mindazt követeljem, amit csakugyan követelek. E tiltakozás és viszszautasításban mennyiben van igaza és mennyiben nincs, czikkem folytán már megjegyeztem, most még hozzáadok valamit. E lapok tisztelt szerkesztője nem ismeri el azon kötelezettséget, hogy a lapnak, az eltérő nézetekre nézve, minden speciális esetben nyilatkozni kelljen. Ha így teszszük fel a kérdést sem igent, sem nemet nem lehet felelni. Minden attól függ, mi az a speciális eset, minő állást foglal el a lap, sőt némikép még attól is, vajon encyclopaediai lap e, vagy szépirodalmi, vagy tisztán kritikai. Azt hiszem, jobb úgy tenni fel a kérdést, amint én tettem : gondoskodjék a szerkesztő, hogy lapjának iránya, elve, szóval mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet ne szenvedjen. Azt előbbi czikkemben sem állítom, hogy csak a jegyzet, nyílt kérdésnek hagyás, tüzetes cáfolat az egyedüli eszközök erre megmondottam, hogy ezer módja van annak, hogy az ellenkező vélemények közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának egységét egész a részletekig, e módszerben is bizonyos elvet, rendszert követve. A szerkesztő nemcsak elismeri ezt, hanem még részletezi is, miértcsak köszönettel tartozom, de épen ezért nem minden speciális eset kérdését kénytelen vagyok igen bő köpenynek nyilatkoztatni, nem ugyan e lapok szerkesztőjére, mert az ő gyakorlata jobb elméleténél, hanem másokra nézve. Hasonlót mondhatni a szerkesztő e következő megjegyzésére is: „Vagy a jelen és jövőbeli olvasóközönség (értem nem a gondolatlanul olvasó nagyot, hanem a gondolkozó, vizsgálódó kicsinyt) ítéletére nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő a tárgyról utoljára mond, s ne az, mit az illető czikk vagy vitás per folytán magának képzett, és szükséges e, hogy mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem mint biró, csupán egy harmadik fél, mely kell nem kell, ott lábatlankodik mindenütt?“ Ez is igen bő köpeny, oly bő, hogy egy kissé szorítva alája tér Eszter szerzőjének elvből elvtelen lapja is. Aztán azt az örökös, kell nem kell, lábatlankodást, én sem nem óhajtom, sem kényszerűségét nem értem, még oly lapnál sem, melynek dolgozótársai közt olyanok is vannak, kik csak szükségtől valók. Czikkemből tisztán kivehető az, hogy a csekély árnyalatokra, apró részletekre nem helyezek semmi súlyt, hogy a czikkek hiányaiért nem teszem felelőssé a szerkesztőt, s csak a lap iránya színezete fentartását követelem, s csak azon jog és szabatosság nélküli értelmezés ellen tiltakozom, melyet Szász Károly az elvről, mértékről és alkalmazásukról, valamint az árnyalatokról is, jónak látott felállítani Egyébiránt a szerkesztő önmagával jön ellenkezésbe, midőn sokat bízván a figyelmes olvasó ítéletére, a fenforgó ügyben mégis csak nem figyelmes olvasóiért tesz nyilatkozatot. Talán itt is lehetett volna valamit bízni ama kisebb olvasó közönség belátására. Ki tudja, hogy ily eset még hányszor jöhet elő, de különben is amaz indok nem nagy értékű. Tökéletes igaz, hogy sem a kritikus, sem a szerkesztő, sőt még a közönség sem oly biró, ki döntő ítéletet mond s mindenik csak al- vagy felpörös. A tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban is az egyedüli biró az idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen, szükséges, hogy benne, érte, vele vizsgálódjunk. Ítéljünk, küzdjünk, hogy akiket ugyan egy szellem lelkesít egyesüljenek, s vállvetve, sokszorozott erővel, erejükhöz képest sok oldalról támogas