Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-10-10 / 49. szám
770 helyett egy harmadikat vett vala fel. „Én nékem úgy látszik“ írja tovább az idézett helyen, „hogy ezek a fogyatkozásai (Mängel) s nevezetesen az érthetetlensége sok forditásunknak gyakorta az idegen szóknak szükségtelen s nagyobb részint káros kerüléséből származik. Erőlködve akarunk mindent magyar szóval kitenni s elfelejtjük megfontolni, ha (vájjon) „ezen uj elnevezés által nem veszt-e az értelem, az energia, az idiotismus? — Én itt fülemet s a külső Nemzetek példáit választottam vezérimnek. Széltében élek mind addig az idegen szókkal, a hol ki nem kerülhetem, mig helyettek ugyanazon értelmű magyar eredetűt s hangzásút nem találok.“ No már én, kit egyfelől néhány domidoctus, másfelől szerfeletti eruditiója miatt szédelgő fejű más egyén „impuristá“-nevez, ha időben nem, de buzgóságban bizonyosan a legelső sorban állok e harmadik mód ellen tiltakozók közt. Csak különböztessük meg : a nyelvnek nem a tudományos, hanem abban a használatában, melyet én persynechocien költőinek nevezek, Humboldt pedig „szónokinak“ *). De épen e tekintetben nem kisebb tűzzel, még többek társaságában s minden nagyobb régi és uj költőnk gyakorlati nyomatékával biztatva mondok ellent a második mód u. m. a faragott szók használatának. És e pontban már nem hiszem, hogy állításom alkalmat adjon czáfoló paragraphusnak a „Visszatekintés“ ezutáni folytatásában. Tisztába hozva, tőlem kitelhetőleg, a tényállást, bátran fel merem állítani a dilemma két szarvát imigy . Vagy olyan kemény fonatú a gordiusi „csomó“ (K. metaphorája), hogy reményvesztetten „késsel kelljen nyúlni fejtéséhez ,“ és ez esetben az Alexanderféle műtéteknek mind a három mozzanata oly szerencsétlen, hogy a szétvagdalt szíj darabjainak „soha“ — mint a népdal mondja, — „senki hasznát nem veszi egyenesen mondva, így jó fordítást még csak nem is képzelhetni. Vagy pedig, mint feljebb is állítom, nem oly kétségbeejtő a baj és hihetőleg jól alkalmazott diplomatával is kimenekülhetni a szövevényből. Kísértsük meg. A szavaknak tulajdonított „energia“ mint oly sok más dolog széles e világon, kétféle : tárgyias és alanyi. Ami az első osztályt illeti, mivel úgy is már nyakig vagyunk Humboldtban, hadd beszéltessem ezt is vele el : „A nyelvekben érzéki szemlélettől vett némi szót felhasználnak bizonyos szellemi fogalom jelölésére. Ezt a szellemi fogalmat aztán feldolgozzák, szétbontják, ide vagy oda alkalmazzák. Mind abban, a mivel a fogalom gyarapszik, részesedik a szó is; (módosított értelmei) igaz, hogy kapcsolatban vannak eredeti jelentésével, de ez a kapcsolat legnagyobbára csak annyiban áll,hogy az alkalmazott és az eredeti fogalmat együtt gondolták. Maguk magukban csak megfértek együtt, de az eredeti nem kényszerítette az elmét arra, hogy az alkalmazottra menjen át.“ Röviden csak oda megy ki a dolog, hogy szellemi fogalmat kifejező szónak bizonyos nyelvben különböző jelentései vannak, s szélesen széttekintve s egyszersmind közelebbről vizsgálva akárki meggyőződhetik róla, hogy a fogalomnevekre nézve ez az eset a leggyakrabbi. A szónak, hogy úgy mondjam, philologiai történelme által fejlett és egy alak alá gyűlt jelentései csoportját nevezhetni a szó tárgyias energiájának. Midőn már valaki fordítása közben egy ily szóra akad, ha azt a nyelvet, melyből fordít, igen jól érti, ama szó minden jelentéseit együtt el tudja gondolni, s innen csak egy lépés arra a hiedelemre, hogy hát el is kell gondolnia, sőt fordítmánya olvasójával is el kell gondoltatnia. Dehogy kell, dehogy kell! írásban és beszédben legelső, legfőbb törvény a szabatosság. író és szónok aki minden szavát úgy tudja választani, hogy nemcsak azt mondja, amit akar, de*) olvasójával vagy hallgatójával is azt képzeltesse, azt gondoltassa, amit akar, a legnagyobb mértékben igényli s nyeri is meg bámulatunkat. Ezt a czélt azzal a kívánattal,hogy a használt szónak az illető mondatban tartozó és nem tar t) „A nyelv“ Írja H. „egyszersmind képmás (Abbild) és jegy (Zeichen), nem egészen a tárgyak behatása terméke, és nem egészen a beszélő önkénye származéka. — Ha a nyelvnek e kétféle használatát akarjuk osztani oly nemekre, melyek merőbben választják külön, mint a valóságban történhetik, az egyikét a tudományosnak, másikát a szónokinak nevezhetjük. Az első egyszersmind az üzleteké, a másik az életé az ő természetes viszonyaiban.“ L. Ueber vlas vergleichende Sprachstudium. W. v. Humboldt’s gesammelte Werke. III. 264—265 lap. *) Hanem. Szerk.