Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)

1861-10-10 / 49. szám

770 helyett egy harmadikat vett vala fel. „Én­­ nékem úgy látszik“ írja tovább az idézett helyen, „hogy ezek a fogyatkozásai (Mängel) s nevezetesen az érthetetlensége sok fordi­­tásunknak gyakorta az idegen szóknak szük­ségtelen s nagyobb részint káros kerülésé­ből származik. Erőlködve akarunk mindent magyar szóval kitenni s elfelejtjük megfon­tolni, ha (­vájjon) „ezen uj elnevezés által nem veszt-e az értelem, az energia, az idio­­tismus? — Én itt fülemet s a külső Nemze­tek példáit választottam vezérimnek. Szél­tében élek mind addig az idegen szókkal, a hol ki nem kerülhetem, m­ig helyettek ugyanazon értelmű magyar eredetűt s hang­zásút nem találok.“ No már én, kit egyfelől néhány domido­­ctus, másfelől szerfeletti eruditiója miatt szé­delgő fejű más egyén „impuristá“-nevez, ha időben nem, de buzgóságban bizonyosan a legelső sorban állok e harmadik mód ellen tiltakozók közt. Csak különböztessük meg : a nyelvnek nem a tudományos, hanem ab­ban a használatában, melyet én persynecho­­cien költőinek nevezek, Humboldt pedig „szónokinak“ *). De épen e tekintetben nem kisebb tűzzel, még többek társaságában s minden nagyobb régi és uj költőnk gyakor­lati nyomatékával biztatva mondok ellent a második mód u. m. a faragott szók haszná­latának. És e pontban már nem hiszem, hogy állításom alkalmat adjon czáfoló pa­­ragraphusnak a „Visszatekintés“ ezutáni folytatásában. Tisztába hozva, tőlem kitel­­hetőleg, a tényállást, bátran fel merem ál­lítani a dilemma két szarvát imigy . Vagy olyan kemény fonatú a gordiusi „csomó“ (K. m­etaphorája), hogy reményvesztetten „késsel kelljen nyúlni fejtéséhez ,“ és ez esetben az Alexanderféle műtéteknek mind a három mozzanata oly szerencsétlen, hogy a szétvagdalt szíj darabjainak „soha“ — mint a népdal mondja, — „senki hasznát nem ve­szi egyenesen mondva, így jó fordítást még csak nem is képzelhetni. Vagy pedig, mint feljebb is állítom, nem oly kétségbe­ejtő a baj és hihetőleg jól alkalmazott di­plomatával is kimenekülhetni a szövevény­ből. Kísértsük meg. A szavaknak tulajdonított „energia“ mint oly sok más dolog széles e világon, kétféle : tárgyias és alanyi. A­mi az első osztályt illeti, mivel úgy is már nyakig va­gyunk Humboldtban, hadd beszéltessem ezt is vele el : „A nyelvekben érzéki szemlélet­től vett némi szót felhasználnak bizonyos szellemi fogalom jelölésére. Ezt a szellemi fogalmat aztán feldolgozzák, szétbontják, ide vagy oda alkalmazzák. Mind abban, a mivel a fogalom gyarapszik, részesedik a szó is; (módosított értelmei) igaz, hogy kap­csolatban vannak eredeti jelentésével, de ez a kapcsolat legnagyobbára csak­ annyiban áll,hogy az alkalmazott és az eredeti fogal­mat együtt gondolták. Maguk magukban csak megfértek együtt, de az eredeti nem kényszerítette az elmét arra, hogy az alkal­mazottra menjen át.“ Röviden csak oda megy ki a dolog, hogy szellemi fogalmat kifejező szónak bizonyos nyelvben különbö­ző jelentései vannak, s szélesen széttekintve s egyszersmind közelebbről vizsgálva akár­ki meggyőződhetik róla, hogy a fogalom­nevekre nézve ez az eset a leggyakrabbi. A szónak, hogy úgy mondjam, philologiai tör­ténelme által fejlett és egy alak alá gyűlt jelentései csoportját nevezhetni a szó tár­gyias energiájának. Midőn már valaki for­dítása közben egy ily szóra akad, ha azt a nyelvet, melyből fordít, igen jól érti, ama szó minden jelentéseit együtt el tudja gon­dolni, s innen csak egy lépés arra a hiede­lemre, hogy hát el is kell gondolnia, sőt fordítmánya olvasójával is el kell gondoltat­­nia. Dehogy kell, dehogy kell! írásban és beszédben legelső, legfőbb törvény a szaba­tosság. író és szónok a­ki minden szavát úgy tudja választani, hogy nemcsak azt mondja, a­mit akar, de*) olvasójával vagy hallgatójával is azt képzeltesse, azt gondol­­tassa, a­mit akar, a legnagyobb mértékben igényli s nyeri is meg bámulatunkat. Ezt a czélt azzal a kívánattal,hogy a használt szó­nak az illető mondatban tartozó és nem tar­­ t) „A nyelv“ Írja H. „egyszersmind képmás (Abbild) és jegy (Zeichen), nem egészen a tárgyak behatása termé­ke, és nem egészen a beszélő önkénye származéka. — Ha a nyelvnek e kétféle használatát akarjuk osztani oly ne­mekre, melyek merőbben választják külön, mint a valóság­ban történhetik, az egyikét a tudományosnak, másikát a szónokinak nevezhetjük. Az első egyszersmind az üzleteké, a másik az életé az ő természetes viszonyaiban.“ L. Ueber vlas vergleichende Sprachstudium. W. v. Humboldt’s ge­sammelte Werke. III. 264—265 lap. *) Hanem. Szerk.

Next