Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-05-23 / 29. szám
Szerkesztői szállás, hová a lap szellemi részét illető küldemények utasítandók : Üllői-ut és Kisfaludyutcza sarkán 11-ik szám. Megjelenik e lap csütörtökön. Előfizetés helyben házhoz hordva, vidéken postai szétküldéssel, félévre 5 ft. egész évre 10 ft. Május 23-án 1861. I-ső évfolyam. Kiadó hivatal, hová az előfizetési pénzek s minden a lap anyagi részét illető dolgok utasítandók Egyetem-utcza 4-ik szám. SZÉPIRODALMI FIGY el 0. 29-ik szám. MEGINT A KRITIKÁRÓL. (Szász Károlynak.) I. E lapok hasábjain ön már két ízben szólalt föl ellenem. Első polémiája Zalár költeményei ügyében történt, midőn engemet és Erdélyi Jánost Zalár elfogult és igazságtalan kritikusainak nevezett *). Eljárása nem épen szabályszerű volt, sőt csodálatosnak is mondhatnám, ha ugyan már rég meg nem szoktam volna az ilyesmiken fenn nem akadni. Ön Zalár „Borúra derű“ czímű újabb költeményeit nagy részt becseseknek találván, rész néven veszi tőlem, hogy régibb költeményeit nem igyekeztem méltányolni. „Mert — úgy mond ön — ha Zalár csakugyan oly minden tehetségtől üres volna, mint Gyulai föltünteti , a „Borúra derű” soha sem születhetett volna. Mert bár a vak is talál garast, de a kezünk alatti füzetben nem csak egyes szép költeményekkel, minőket alább kijelölendünk, hanem egy határzott és elvitázhatlan tehetséggel találkozunk.“ Örömest elismerem, hogy ez újabb költeményekben haladás van, habár Zalárt most sem vagyok képes annyira méltányolni, mint ön. Azonban tegyük fel, hogy újabb költeményei oly jók, mint ön hiszi, vagy épen valóságos remekek. Mit tartozik mindez reám, ki Zalárnak csak régibb költeményeit bíráltam s jövőjéről sem jót, sem roszat nem jósoltam. Balzac hosszas ideig csak rész regényeket irt, melyeket sem a közönség, sem a kritika nem méltányolt, midőn azonban később Francziaország egyik legjelesb regény írója lön, senkinek sem jutott eszébe kérdőre vonni a kritikusokat, hogy régibb rész regényeit miért nem méltányolták a leendő jók fejében, ön, úgy látszik, a polémiának egy egészen új nemét akarja divatba hozni, mi eredetinek ugyan elég eredeti, épen mint a Vida borkorságos embere, de valamint az határozottan rút, úgy ez is határozottan értelmetlen. Menjünk tovább. Ön elismeri, hogy az általam megrótt nagy hibák megvannak Zalár régibb költeményeiben, de egyszersmind azt állítja, hogy csak némelyekben s a költő teljességgel nem esett e hibák martalékául. „Mi volna tehát ez esetben — folytatja — az elfogulatlan kritika kötelessége? Bizonyosan nem a feltétlen ócsárlás, hanem a tévút vagy hibák kijelölése mellett a helyes irány kimutatása s a tehetség méltatása.“ Jól van, uram, de először is engedje megfordítanom e kérdést. Mi volna tehát a védelem és támadás ez esetében a lovagias polémia kötelessége? Bizonyosan nemcsak elfogultnak nevezni az ellenfélt, hanem egyszersmind a vita alatti pontot egy pár eszmécskével felvilágosítni. Ön mindezt nem teszi, sőt czéljára sem tartozónak állítván, elégnek tartja bátran kimondani azt, hogyha Zalát olyan volna, mint a minőnek feltüntettem, nem írhatta volna ez újabb költeményeit. A bátorságban nincs hiány, de egy értelmetlen phrasis még nem fegyver, ennek kötelessége lett volna Zalár régibb költeményei *) Szépirodalmi Figyelő 9. és 10. szám