Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-05-30 / 30. szám
Szerkesztői szállás, hová a lap szellemi részét illető küldemények utasítandók : Üllői-ut és Kisfaludy - utcza sarkán 11-ik szám. Megjelenik e lap csütörtökön. Előfizetés helyben házhoz hordva, vidéken postai szétküldéssel, félévre 5 ft. egész évre 10 ft. Május 30-án 1861. I-ső évfolyam. SZÉPIRODALMI FIGY E L 0. 30-ik szám. Kiadó hivatal, hová az előfizetési pénzek s minden alap anyagi részét illető dolgok utasítandók Egyetem-utcza 4-ik szám . MÉGIS VALAMI A FORDÍTÁSRÓL. ni. Feladatom kimutatni, hogy a most divatozó magyar irodalmi nyelv nagy mértékben el van nemzetietlenítve, és hogy azt a kárt benne a fordítások tették. Ijesztő nehéz feladat ez, átlátom. Nem mintha ügyem gyarló, vagy igazam kétséges volna. Még nem is azért, hogy az ellenfél karddal és pánczéllal, dárdával és sisakkal fegyverzett nagy tömeg. Winkelried Arnold megmutatta, hogy ily ellen is sikerülhet a győzelem, és én a nyelvet bélyegző nemzetiesség ügyének mindig örömest lennék Winkelried-je. De itt egészen másnemű nehézség forog fenn. Egy könnyen elillanó finom zamatot kell nekem észrevétetnem, éreztetnem oly nyelvekkel, amelyeket paprika vagy más erősebb fűszer durvított; oly orrokkal, amelyeknek érzékenységét régóta szívott barnót tompítja. Sok ember nem akar tudni semmit a tea fűszerességiről. Meleg viznek, kukoricza lének, vagy bodza virág herbatejnek gúnyolja azt az italt, és nem bírja különben élvezni, ha csak bőséges rum testes szagával el nem fojtja a thein szelletszerű aromáját. Aztán legyen mód, megismertetni és megkedveltetni vele, amit kóstolni se akar és ízelítésit lehetetlenné tette! így vannak önök legnagyobbára a nyelv dolgában. A „nyelvmivelési romjával — olykor füstös pálinkájával — elölték egyfelől a nemzeties zamatot, es másfelől természetes nyelvérzékeket és ízlelési képességeket. Világos hát, hogy mindenek előtt az idegen keveréket, az idegen izt kell önökkel megutáltatni — „Megálljon!ön, mélység szélén jár. Voltaire, akit ön ottan-ottan szeret idézgetni, az irodalmi illedelmetlenség sőt bárdolatlanság vonásának bélyegzi a „cracher dans le plat, pour en dégouter les autres“-t. — Jól van! kényes érzésű olvasó, az úgy van, és a szememre lobbantott maxima igen helyes, de mégis csak maxima. Azaz, nem erkölcsi törvény, amelyet semmi esetben se szabadjon megszegni, s alkalmazhatósága ne függjön a körülményektől. Nem; a maximákra nézve határok léteznek, amelyeken túl alkalmazandóságuk nemcsak megszűnik, de pozitív hiba volna követéseket erőltetni. Olykor valódi jó tett és üres étiquette közt kell választani, és ki ne hajtaná végre amazt, emennek a sérelmivel is. Ha látom, hogy felebarátom egy bizonyos tálból akar enni és ha megteszi, veszélyére válik, elsőbben megkisértem leverni róla okoskodással. Ha erre nem hajt, elveszem előle, s ezt se tehetvén, biz én belé is köpöm, ha százszor kicsúfolna is Voltaire érette. Vagy talán olyan ítéletet mondanak önök reám, amilyet az az egyén kapott, aki Spanyolországban a lova által elragadott királyné éltét megmenté. Segítségüt bőkezűen megjutalmazták, de mivel az étiquette halálos büntetés alatt tiltja vala illetni a királynét, megmentőjének fejét verék. Ám lássák, tegyék velem a mit tetszik, én mégis kényszerítve látom magam az étiquette és a Voltaire féle maxima megszegésbe, miután önök a szép szóra nem hajtanak, és a fatális tálat elvenni nincs hatalmamban. Ezennel hát kijelentem, hogy én azt az önök nyelve