Szépirodalmi Figyelő, 1861. november-december - 1862. január-május (2. évfolyam, 1-26. szám)
1862-01-30 / 13. szám
195 örömeink mind Mind megszólalnak mellünkben, erezünk még egyszer oly erősen, de a fájdalom fölé emelkedve, ezt mint hangot élvezzük csak, mely füleinket bájolja, anélkül, hogy a szívben tövis maradna utána.“ A zene valóban az egyetemesség érzéki megvalósulása, a láthatlannak sőt a kimondhatlannak, ha lehet igy szólni, értelmessége, mely az idegekben szól mint a rezgés, mint mozgalom, mint légszerüség, mikor érzéseink megindulva szinte hallható belzenét játszanak; innen van aztán amaz elégszer tapasztalt tünemény, hogy az ember, hacsak nem hülye és ügyefogyott, szép dallamok hallása után, önként, télen akaratlanul is kedvet érez dalolni, közelebbről egy jó operai előadás végével a kimenő közönség eltölti az utcát énekkel. A zene belső formája idő (tempo), ütem, a legszabatosabb mathematikai szigorral, a tártani, hosszabb, rövidebb mozgásával a hangok fel és alászálló hullámain, mi a mozam (rhythmus). Ami végre a művészetek legutolsóját, vagy helyesebben legfenségesebbjét illeti, mely a költészet, ennek jellemző sajátsága, Hegel szerint, azon hatalomban áll, melylyel az érzéki elemet, mely alól a képírás és zene kezdék már felszabadítani a művészetet, a szellemnek és képzeteinek aláveti. Mert a hang, mint a költészet külső anyagja, benne már nem zengő érzelem, hanem magában jelenték nélküli jegy, jegye a magában ésszerű képzetnek, nem pedig a határozatlan érzéseknek, ezek árnyalatai és lépcsőzeteinek. A hang benne szóvá lesz, gondolatokat, képzeteket jelölni, párosítván a képzetek végtelen világát a hangra szükséges idővel. Ez érzéki elem azonban, mely a zenében közvetlenül egy volt az érzéssel, becs és tartalom nélküli jegygyé száll alá, miért a költői előadás eleme nem a hang, mint olyan, hanem a költői képzet, és szellemi nézelhetőség, ami egyúttal a lelkiség, gondolatiság eleme és nem csupán a költészeté kizárólag, hanem átvonul a művészet minden alakjain, különös önállásra fejlődik mindenikbens. A költészet igy, mint képzetek alkotása, anyaművészet, s egyetemességi ranggal bír a többi felett, előállitván a magában szabaddá lett, érzéki anyaghoz többé nem kötött szellemet, mert alkotó vagy költői képzelődés nélkül nincs művészet.,,Erhabne unsre Mutter, Poesie!“ zengi Rückertnél a hangászat valamennyi műfaj nevében, igen helyesen. Visszatekintve a fentebbi jellemző lehozásokra, melyekben jóformán csak az egyes műfajok fogalmát akarom összeállítani, sok észrevételnek lehet helye utólagosan. Mindjárt ilyen lesz a regényes műalak ellen tehető ama kifogás, hogy a költészet talán csak mint ilyen és nem mint remek is felfogandó, ami magában hibás nézetnek mutatkozik, valamint találkozhatni azon ellenvetéssel is, hogy a felvi műalakra netalán csak az építészet vihető vissza kizárólag stb. Azonban a lehető kifogások ellen előre meg kell jegyeznem, hogy a három műalak mindegyike a művészet minden fajára átvihető, át is van vive a műtörténelem bizonysága szerint, hanem kitűnőleg jelvi az építészet, klasszikus a szobrászat, regényes a képírás, zene, költészet. Sőt a három főalak nem állapodik meg az aesthetikai körben, hanem átmegy a tudományok minden ágára, a szellem minden megyéjére, a jellemre vagy tudósságra egy iránt. A történetíró, a bölcsész osztoznak befolyásában. Sallust, Caesar és Tacitus épen úgy viszonyulnak többé kevésbbé egymáshoz, mint a három görög tragikus, mint Pythagorás, Plátó és Plotinos; az elmélődés magasságain is megtartván első ayelviség (symbolismus) vonásait, második a remekséget, utolsó végre a regényes idomot, így veti össze egymással Rosenkranz az újabb kor bölcsészei között a rejtélyes Böhm Jakabot, a plasticus Spinozát, a regényes Jakabit, mert a képzelődés a szellem minden munkásságára kiterjed s előállító képessége mindenütt érezhető. Nemcsak az pedig, hogy a képzelődés mindenhová kiterjed, hanem a művészet minden faja is meghódol e három formának egymás után, egymás mellett. Maga az építészet, melyről feljebb mondatott, hogy kitnőleg jelvi, nem idegen a három külön alak fölvételétől. És a keleti roppant építkezés a Bábel tornyától Semiramis függő kertéig, aztán a görög és római, végre az ó frank építészet, a helyiség egyetemes vonásai mellett, még különösséggé is fejlődnek, és a görög architektúra a remeknek, a régi frank (köznéven gót) a regényes alaknak