Szépirodalmi Figyelő, 1862. május-október (2. évfolyam, 1-26. szám)
1862-06-26 / 8. szám
122 Szép a lapály, a mely kalászt hoz, érlel, De szép a bérez is a mező felett; Ez kölcsönöz tölgykoszorús fejekrel A tájnak fönséges tekintetet. És, árnyékot vet néha bár amarra, S uralkodnak felette ormai : Széllel, viharral a bérez kelve harczva : Nem hagyja a völgyet megromlani. S fájhat , ha dőlnek a bérez ősi fái, Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok; Lehetne tán sokat szemökre hányni, Ha fényes tettök is nem volna sok! Kevéssel volt bűnöknél több erényök, Mely az apákról a fiakra szállt; De annyiszor ez a kevés — ha vész jött — Nem engedé elveszni a hazát. TOMPA MIHÁLY. AZ ÖREG HÁZ ÖREG ÓRÁJA. Jelige : Az élet is csak egy rege. Wohl Janka. A ház, mely az utcza sarkán állt, olyan öreg ház volt, nagyon, nagyon öreg, s meglátszott rajta, mert úgy nézett ki a többiek között, mintha nagyapjuk lenne. De azért szebb volt mint mind a többi, olyan szép öreg ház, fölül pompás faragványok voltak alkalmazva,s a falak telve voltak a legszebb képekkel. És ezt az öreg házat vette meg édesapám, s belé is költöztünk. Az egész eleinte olyan üres volt, mert azokat a vén, törött bútorokat apám mind eladta a zsidónak. Csupán, az egyik szoba sarkában, mintegy elfeledve, csüggött egy vén, vén óra, fehér alapon rózsákkal kifestve, melyek az évektől már egész halaványak, szinteknek lettek. Fölül pedig, tetején, állt egy pici ember, bámuló szájjal, s púppal a hátán, igazán egész úgy nézett ki, mint egy valódi ember — pedig csak fából volt. „Minek ez a vén óra itten,“ mondá édes anyám az első napon, melyet új lakhelyén töltött. „Leveszszük és eladjuk a zsidónak, hisz már egész kopott és színtelen.“ Én épen nézegettem az órát anyám e szavai alatt, s úgy látszott, mintha az felsóhajtott volna, s a kis ember ott fönn olyan förtelmes képeket kezdett vágni, hogy elnevetve magam oda futottam anyámhoz és addig könyörögtem, mig megigérte,hogy az óra itt marad s nem kerül a csúf zsidó kezére. Midőn apám haza jött, felhúzta a vén órát, az pedig elkezdett lassan és egyformán ketyegni : tik-tak, tik-tak! s minden mozdulatnál a kis ember feltátotta és ismét becsukta a száját. De ennyi volt az egész, s az óra nem tudott egyebet mondani, mint tik-tak és ismét tik-tak, de meg kell neki adni, ezt alaposan tudta, pedig apám mindig azt szokta mondani, hogy többet ér keveset jól, mint sokat rosszul tudni. Tehát az öreg óra megmaradt, s mihelyest rendben voltunk, beakasztották a gyermekszobába, épen kis ágyacskám átellenébe. I. ESTE. Az első napokban igen sok dolog volt a háznál, azért anyám, hogy láb alatt ne legyek, korán lefektetett. Egyszer ismét oly korán és magamban kellett lefeküdnöm, s nem volt mellettem senki, ki elalvás előtt meséket mondott volna nékem. Mamának dolga volt, Borcsa pedig, házunk vén szakácsnéja, ki annyi mesét tudott mint csillag van az égen, a konyhában tisztogatott, így hát egész búsan feküdtem kis ágyamban, s mulatságul pici fejpárnámat csókoltam, mert ez a legszebb kis párna volt a világon. S midőn körülnéztem a szobában, az órára is rápillanték; lassú ketyegése most úgy hangzott fülemnek, mint : „Jó estét.!“ S midőn jobban ránéztem, úgy látszott, mintha a szintelen rózsák rajta kivirulnának frissre, fényesre, s ágak hajtottak ki belőle, zöld leveles rózsaágak, s végre az óra helyett pompás rózsafa állt ottan. S az ágak között a kis emberke ült, a legfurcsább grimaszokat vágva, bukfenczeket hányt s csókolgatta a rózsákat, melyek, csúnyaságának daczára is, oly kedvesen mosolyogtak reá, s eközben lassan, csöndesen hangzott ki a fából : tik-tak, tik-tak.