Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)

1870-08-04 / 18. szám

1870. augusztus 4. Különös kor a miénk!­­— Oly közel a mo­rális sülyedéshez, mindennap az örvény fölé hajolva, mindennap veszitve a nimbusból, mely­­lyel a lét veszi körül — és sohasem bukva el, sohasem sülyedve el egészen.­­Ellentétes ha­talmak működnek benne; az eszmék, az érde­kek , a szenvedélyek harca foly­t szakadatlanul, megszünetlenül; a társadalmi problémák, mint polipok nyújtják ki óriási karjaikat százfelé, megragadják a morál magvát, a hit lényegét, kiszívják belőle a vért, s a vérvesztett, dekrepit alakot szembe állítják a meztelen élettel, mely még nyomorultabban, vérszegényebben néz ki. Az érzelem beleütközik a valóba, a hit a tudo­mány vas sarkán zúzza szét agyát, az erény a mindennapi kenyér száraz falatjától fúj meg, a képzelet vágtató lova útja felén nyomorult bér­kocsi-gebévé roskad össze — de azért minden halad, minden előre megy: „Ja, vorwärts eüt die Zeit mit Schwert und Wage, Uns aber ist ein solcher Trost von Nöthen, Wenn über unsrer Herzen Niederlage Wir noch erschrecken, ach! und noch erröthen.“ Az örökös forrongásban elvész becsület, jellem; minden mi szép, dicső, nemes; a­hová tekintünk : látszat, csalás, ámitás, gazság — és mindenütt tudomány, haladás, siker, diadal. A fokok, melyeken a morál lefelé sülyed, fokok ama létrán, melyen a haladás a csillagokig ér : „Es wird die Erde aus der Knechtschaft Schmach Sich doch befrei’n, was jener Leher sprach­­ ,E pur si muove‘, lehrt die Weltgeschichte.“ Az ókor vigasztalan, sivár homályából hi­tünk megalapítójának csillagkörülragyogott alakja lép elő. — Két ezredév múlt el azóta, s képe milliók szivébe vésetett be, kik kétely és hitetlenség éléből kivezéreltettek a nagy szó által, melyet az ő ajkai hangoztatának: sze­retet !( Évezredek ) előtte érezék a vágyat utána, és eljövendő évezredek siratják meg őt. A vi­lágegyetem tragoediáját játszá végig harminc­három éves életében, s a lándzsa, melylyel az ő szivét átverték, még most is benn van az embe­riség szivében, még most is halljuk a kopogást, melylyel a szegeket verték kezeibe; mindent látunk, mindent hallunk még, csak végszavait feledek el: „bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!“ „Meinen Glauben kann ich nicht bestatten Auf Galgatha, in deines Kreuzes Schatten, Und einem fleischgewordnen Gotte dienen. 0 Schwärmer, den sein grosses Herz betrogen, Messias, den des Todes Macht bezwungen, Du hast der Wahrheit Fülle nicht errungen Auf jener Bahn, die glorreich du durchflogen: — Zu den Todten bist du heimgegangen, Auf ewig heim, — nicht in des Lichtes Quelle.—“ Pis azt hiszitek, hogy minden bú, minden bánat örökké tart? Csalódtok. A szerelem évekig elél, a panasz naponkint fogy. Óhajt­­hatja-e a bölcs, hogy a halottak keljenek újra életre, elhagyva sírlakóikat? Óhajth­atja-e ön­szeretetünk, hogy a múlt alakjai fölelevenedje­nek? — Nem. Mi elmúlt, annak vége van; visszajönnie nem szabad. Mi volna a jövő­ből, ha a múlt mindig j­el­en leendene? Tisz­telen emberek, önző emberek, még fájdalomban is önzők, még örömben is szenvedhetlenek, ürömkeserűek, fanyarmosolyúak — gyógyíthat­­lan bolondok: „Ja, fielen vor dem Grabe enstieg’nen Richtern Die Masken von den nüchternen Gesichtern, Wo bliebe dann der Phrasen Flitterputz?“------­ Az igaztalanság netovábbja az, ha azt állít­juk untalan, hogy számunkra nincs menekvés; hogy gyötrő kínaink átkisérnek a sik­ világba, végig kínoznak az örökkévalóságon. Higgjétek el, hogy még itt e földön, ezen a világon is van hely elég, hová nem kisér még a bánatnak em­léke sem, hála az égnek : „Mit dem Tode endet jede Qual. Auch solche, die als Echo weiterzittert. 35 SZÉPIRODALMI KÖZLÖM. IRODALMI, SZÉPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. DRANMOR „REQUIEM“-E. (Vége.) #.

Next